11 - Noveczki Katalin

30 perc olvasás

Fél éve, hogy el kellett őt engednem. Azóta sem találom magam, minden kicsit… más. Nehezebb. Üresebb. Míg megvolt sem volt könnyű, különösen az első év. De most, hogy már nincs, csak a fotóit nézegetem és emlékezem. A rossz is megjavult mostanra, minden egyes percem vele érték volt. Masszív tanulás. És most, hogy már nincs, fáj. Iszonyatosan fáj.

Kétféle ember létezik a világon.  Az, akinek van magyar vizslája, és az, akinek nincs. Akinek van, az tudja, hogy a vizsla nem kutya, hanem Vizsla. Akinek nincs, annak is érdemes ezt tudnia. Anélkül, hogy tudományos részletekbe próbálnék bocsátkozni, míg a kutya egy 3 éves gyermek értelmi szintjével rendelkezik, a vizsla, azt tartják, egy 5 évesével. Annak minden előnyével és hátrányával. Rendkívül kötődő, már-már szinte beszél hozzánk, annyira szeretné kifejezni szeretetét. Bújik, az orrával veri fel a kezünket a számítógép billentyűzetéről, majd trükkösen a tenyerünk alá dugja a fejét, mintha tulajdonképp eleve meg akartuk volna őt simogatni. Kíváncsisága határtalan, mozgásigénye kielégíthetetlen(nek érzékelhető, ezért futótársnak például kifejezetten alkalmas, hosszabb távokra is). Konyhanyelvre lefordítva a vizslával foglalkozni kell. Ó, elfoglalja ő magát, ha mi nem érünk rá, afelől ne legyen kétségünk. Csak nem biztos, hogy havonta szeretnénk mondjuk új kanapét vásárolni vizsla-szabadfoglalkozás céljából. Vagy mondjuk… új tévét.

Diccső Marcipán Magor “Marcika” @Szi-Benedek Photography

Igen, én vizslás vagyok. Fajtamentéstől örökbefogadott, az eredeti gazdája általi elhanyagoltságából adódóan minden felvehető rossz szokást felvett Gyömbérem, aki természetesen velem költözött az Egyesült Államokba, kemény menet volt az első pár évben. Talán a lobotómia volt az egyetlen dolog, amivel nem próbálkoztam nála (vagy magamnál) szitivizslává változtatása céljából – és igen, vennem kellett új tévét. És akkor jött a tipp. Próbáljam ki ezt.

Kipróbáltam. Kipróbáltam Katika vasárnapi vizslamiséjét. És onnantól jött a hit és vallásosan jártam ki a sződi mezőre vasárnaponként, csak hogy láthassam, hogyan válik az én javíthatatlan védencem lobogó vérű vadászkutyává. Elnéztem ezt a fiús hajú, törékeny nőt, ahogy Aigle csizmájában, full khakizöldben menetelt a fűben és mögötte a kutyák csak lesték minden kívánalmát. Szinte meg sem szólalt, kézjelekkel kommunikált velük, tette a dolgát csendben, szerényen, miközben az ebek áhítattal végezték feladataikat. Elnéztem őt és nem hittem el, hogy ilyen létezik.

Noveczki Katalin a november havi Attagirl. Mesterdiplomás Vadgazda mérnök, kinológus szakmérnök, a Magyarországi Drótszőrű Magyarvizsla Tenyésztők Egyesületének elnöke, a MEOESz  Vadászkutya Teljesítménybírói Testületének elönke, Aranykoszorús Vadászkutya Mestervezető, Aranykoszorús Mestertenyésztö, a Csővárberki Kennel rövid- és drótszőrű magyar vizsla tenyészet szíve-lelke. Kutyasuttogó, kutyatisztelő csodalény. Példakép. Elhoztam nektek az ő történetét, Olvassátok szeretettel.

Katika, üdvözöllek itt, az Attagirl-világban. Nagyon örülök, hogy elfogadtad a felkérésemet.
Szia Kami, köszönöm a felkérést, igazán jól esik.

Mesélj kicsit arról, hogyan indultál el efelé a rendkívüli karrier felé, honnan, milyen családból jössz.
Hú, hát megmondom őszintén, tök átlagos családból származom. A XIII. kerületben, a Gogol utcában kezdődött az életem, a nagyszüleimnél laktunk, majd amikor kiscsoportos ovis voltam, Pesterzsébetre költöztünk, emeletes házba. Ennek ellenére sok időt töltöttünk a bátyámmal a nagyszülőknél, különösen a szüneteket, ők vigyáztak ránk, míg a szüleink dolgoztak.

Jellemző felállás akkoriban, tiszta sor. Milyen volt az élet Pesterzsébeten, emlékszel rá?
Egy idő után anyukám itt már nem dolgozott, ő volt az, aki szeretett volna kutyát, így lett egy magyar vizslánk. Sajnos azonban szívbeteg volt, így visszavittük a tenyésztőhöz, miután már a gatyánk is ráment a kezeléseire. A következő kutyánk pedig Gerda lett, egy német juhász. Vele már én is sokat foglalkoztam, őrző-védő tanfolyamra vittem és nagyon élveztem, jó volt látni, milyen gyorsan fejlődik és mennyire szeret tanulni, dolgozni. Majd megérkezett Linda, az újabb magyar vizsla.

Emeletes házat mondtál, igaz? Két nagytestű, mozgásigényes kutya egy kis lakásban? (Nem mintha én nem ilyen körülmények közt éltem volna, a magyar és drótos német vizslámmal angyalföldi ötödik emeleten, mielőtt Amerikába érkeztem…)
Simán. Elmondom, hogy amennyiben a kutya megkapja azt a gyakorlást, mentálisat és fizikait, amelyre fajtájánál fogva szüksége van, a lakás pihenőhelyként szolgál az életében. Mi mindkét kutyát rendszeresen vittük kutyaiskolába, ahol le lettek fárasztva, így semmilyen problémát nem jelentett, hogy emeletes házban laktunk. Lindának pedig nemsokára találtunk egy vadászkutya-iskolát Gödölő mellett, Babatpusztán, Pomázi Ágoston vezetésével, ahol méginkább ki tudott teljesedni.

Mennyi időd maradt az iskolára?
Maradt azért, és szerettem is tanulni. Jól ment a suli. Arra viszont, hogy mi legyek, ha nagy leszek, ötletem sem volt. Végül kémia tagozaton kötöttem ki középiskolában és nem bántam. Alattam járók matek korrepetálásával szereztem némi zsebpénzt. Nyaranta pedig a nagymamám mellett dolgoztam gyógyszertári alapanyagokkal. Érettségi után a Műegyetemre mentem vegyészmérnöki karra, de mindösszesen két évet töltöttem ott, nem az én világom volt a vizsgázás, így végül vegyésztechnikus lettem.

Nahát, ezt nem is sejtettem!
Hát, erről még nem beszéltünk. De ez is én vagyok. Dolgoztam vegyésztechnikusként, mikrobiológusként, de még mindig csak sodródtam igazából. Érettségi előtt a család Csővárra költözött, ahol anyukám komolyabban tudott a kutyákkal foglalkozni. Ő nem igazán látta értelmét annak, hogy én egyetemre járok, ez is része volt annak, hogy végül idő előtt elengedtem a dolgot. A Vodafone-hoz kerültem, ez indította el telefon-viszonteladói karrierem, végül a Pannon GSM-nél kötöttem ki és nyolc évet töltöttem a telefonos világban. Nem igazából voltam önmagam abban a közegben, de jól fizetett, és akkoriban csak ez számított. Próbáltam megvetni a lábam.

És a kutyák mindeközben…?
Voltak, voltak. Visszatérve időben, a korábban említett Lindával nagyon szép eredményeket értünk el, többszörös versenygyőztes volt. 1994-ben pedig megérkezett első drótos vizslánk, Manó. Őt már teljesen én képeztem ki. Csúzli kutyánk, aki pedig már a mi tenyészetünkből származott, 2001-ben Európakupát nyert.

Csővárberki Csúzli

Apukám közben megbetegedett, anyukámnak muszáj volt elmennie dolgozni. Aztán egyszercsak… elment és nem jött többé haza. Ketten maradtunk az apukámmal, a bátyám már régesrég elköltözött és a saját életét élte. Hirtelen rám maradt apukám gondozása, a csővári ház fenntartása, a kutyák ellátása. Bár már 25 éves voltam, akkor nőttem fel, méghozzá igen gyorsan…

Nagy változás ez, mentálisan, érzelmileg egészen biztosan. Mennyire viselt meg?
Megmondom őszintén, nemigen volt időm a sebeimet nyalogatni. Nyilván amikor az embert faképnél hagyja az anyukája, kialakulhat benne a „nem vagy elég jó” mentalitás. Ha nincsenek a kötelezettségeim, ha van időm azon agyalni, hogy mit csináltam rosszul, biztos, hogy engem is legyűrt volna ez a fajta gondolkodás. Én viszont próbáltam világos fejjel nézni a dolgokat, egyrészt nyilván ismertem már anyukámat és ez a lépése, ha úgy vesszük, nem volt váratlan. Nem rólam szólt, nem engem, vagy akár apukámat minősítette. Az is igaz viszont, hogy időm sem volt agyalni. Dolgoztam látástól vakulásig. Reggel a kutyákkal kezdtem, folytattam apukámmal, utána irány az állomás, Budapestre vonatozás - persze, hogy nem volt autóm akkoriban –, munkahely, ott lehúztam 12 órát, ennek fejében nem kellett minden nap bemenne. 15 napot dolgoztam egy hónapban, az viszont napi 12 óra volt. Majd irány az állomás, hazavonatozás. Apukámmal eltölteni időt, majd a kutyákkal. 8 éven át a Vodánál, majd jött a Reiffeisen Bank…

Kemény, Katika. Nem lehetett egyszerű.
Nem volt az, de az embert erős fából faragták, amit az élet rárak, azt azért többnyire kibírja. Én is kibírtam. Mindeközben persze voltak nálam kiképzendő kutyák, hétvégente kutyasulit tartottam vadászkutyá(so)knak és persze a Csővárberki Kennel is ott volt. Fogalmazzunk úgy, hogy nem unatkoztam és nem gondoltam arra, mennyire rossz nekem. Nem is éltem meg úgy, hogy mennyire rossz nekem. Úgy fogtam fel, ez az életem, és ehhez alkalmazkodtam.

Ahogy hallgatlak, egyre inkább felmerül bennem a kérdés: hogy lettél vadász? Mikor lettél vadász?
Ugye két útja van a vadásszá válásnak. Az egyik, amikor a vadászat érdekel, netán beleszületsz, így amint tudod, megszerzed az engedélyt és mégy. A másik pedig, amikor egyáltalán nem érdekel a vadászat, aztán lesz egy vadászkutyád és rájössz, hogy ha igazán boldoggá akarod tenni, akkor muszáj elindulnod ebbe az irányba. Muszáj több ismeretet szerezned róla és a környezetről, amelyben elemében van. És én az utóbbi útra léptem azzal, hogy vizslázni kezdtem. Tanítgattam, tanítgattam a kutyákat, a gazdáikat, de egy ponton úgy éreztem, szükséges fejlődnöm magamnak is, hiányzott valami. Ráadásul az is bosszantott, tüskét hagyott bennem, hogy nem végeztem el az egyetemet annak idején. Azt már tudtam, hogy ismét tanulni fogok, és az volt a magamnak tett kikötésem, hogy olyan iskolába menjek, ahol a drótszőrű magyar vizslából írhatom a diplomamunkámat. Úgyhogy rövid keresgélés után kikötöttem Gyöngyösön, ahol az életvitelemnek leginkább kedvező feltételeket találtam, és vadgazda mérnöknek diplomáztam. Ezután pedig mentem tovább és Gödöllőn megszereztem a vadgazda mérnök mesterképesítést, emellett kinológus szakmérnöki képesítést is szereztem. Majd, természetesen, egy idő után a vadászengedélyt is kiváltottam és immáron teljesértékű vadászkutyásnak éreztem magam. Rengeteg új ismeretet szereztem, aminek a mai napig nagyon örülök.

@Szi-Benedek Photography

Mindeközben a szokásos menetrended volt: apukád, kutyák, utazás, munka és a nap végén ismétlés.
Így van. Nagyon stresszes, nagyon telített időszak volt, de úgy gondolom, megérte.

Tehát ekkor még teszed, amit tenned kell, hogy biztos bevételed legyen, ami elég mindenre, amit fizetned kell, ugyanakkor már a szenvedélyed is szerves része az életednek.
Úgy, ahogy mondod. Egyre inkább kezdett körvonalazódni, hogy a végleges utam a kutya, csak még nem voltam abban a helyzetben, hogy maximálisan rájuk tudjak fókuszálni. Apukám, aki ugye otthon volt, azért szerencsére tudott ebben-abban segíteni és szívesen is csinálta, volt értelme a napjainak, ez mindenképp pozitív volt. Eleinte az oktatásért nem is mertem pénzt kérni, segítettem, akinek kellett, aztán egyre inkább azt vettem észre, hogy az emberek szívesen fizetnének a segítségért, amit tőlem kapnak, és így indult el a mellékes keresetem. A tenyészetből eleinte nem jött sok pénz, az első almunk nem is a mi nevünkön volt és az eladásban nem voltunk jártasak, illetve a névadótól váruk, hogy majd intézi a dolgokat, ami elég lassacskán haladt. Utána már Csővárberki névre lettek véve a kiskutyák és be is indult az a vonal is.

Na mesélj nekem egy kicsit erről a tenyésztésről. Mit kell tudnunk nekünk, kívülállóknak, hogyan kell elképzelnünk a tenyésztői munkát? Azt is kérdezhetném, hogy készül a jó magyar vizsla.
Haha, jó kérdés! Egészen leegyszerűsítve a tenyésztő célja az, hogy az utódban a fajtára jellemző tulajdonságok a legjobb minőségben jelenjenek meg mind apai, mind anyai ágról. A vizsla esetében ez másod-, harmadgenerációs rokonsági viszonyt minden probléma nélkül lehetővé tesz. Fontos a küllem, de a Csővárberki Kennel még mindig nagyobb hangsúlyt fektet a munkára való készségre és képességre.

Hogy választod ki a tenyészalanyokat?
Bíróként, trénerként, valamint felvezetőként abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy ismerem és munka közben látom a legjelentősebb magyarországi vizslákat, így könnyű a döntés, hogy kit szeretnék bevonni a tenyészetembe. Ami a küllemet illeti, amit én szeretek, az a se nem sötét, se nem világos szín, a szép fejforma, és nálam nagy hangsúlyt kap a szem. Az az igazi szép barna vizslaszem, okos, kifejező – nekem az igen fontos.

Hogyan árazod be a kiskutyákat?
Természetesen a piaci viszonyokat veszem elsősorban figyelembe, valamint a kiskutya minőségét, ha szabad így fogalmaznom. A kiskutyákat szocializálva és oltásokkal ellátva, törzskönyvvel adom át a gazdiknak. A neveket tradicionálisan egy szótárt felütve választom, amelyik betűnél épp jár az alom, azok közt a szavak közt keresgélek a szótárban.

Milyen gyakran születnek kiskutyáid?
Én nem vagyok híve a tömeggyártásnak, szeretem, ha pihennek a kutyáim és amikor kicsik születnek, azok remek minőségűek. Évente egy-két alom az, amiben hiszek és amit a Csővárberki Kenneltől várni lehet.

Ha jól tudom, dolgoztál hivatalosan is tenyésztőként, erről mit lehet tudni?
Igen, így van. A Dunakeszi Rendőrségnél rendőrségi kutyákat tenyésztettem, érdekes volt, egy évvel azután hívtak vissza, hogy beadtam a jelentkezésem. Épp amikor a Reiffeisennél fizetésemelést kaptam a jó munkám jutalmaként. Szerettem a Reiffeisenes csapatot, jó kis összetartó csapat volt, a munka viszont nem az én világom volt. A kutyatenyészés, na az igen, nem gondolkodtam sokáig a váltás előtt. A munkakörnyezet azonban toxikus volt. Semmi sem lehet tökéletes, ugye…

És ez volt a legutolsó munkahelyem. Amikor onnan eljöttem, akkor váltam a magam urává. Voltak már kapcsolataim a sok versenyre járás eredményeképp, a kutyasuli dübörgött, a tenyésztés is jól ment, már több lábon álltam stabilan, így meg mertem lépni ezt a nagy lépést. Hátrahagyhattam „a szükség nagy úr” gondolkodást és abból élhettem végre, amit szenvedéllyel szerettem. Persze, attól függetlenül mindez munka, úgy vélem, minden munka, amiért pénzt fogadok el. És minden munkámba apait-anyait beleadok, a legjobb minőséget igyekszem hozni. De nagyon jó érzés, hogy immáron 7 éve csakis olyan munkát végzek, amit szeretek és ahol én vagyok a saját magam főnöke.

És úgy tűnik, értékelik a munkámat, mivel 2008-ban megválasztottak a Magyarországi Drótszőrű Magyarvizsla Tenyésztők Egyesülete elnökének és azóta is minden alkalommal újraválasztanak. Nagy megtiszteltetés ez, úgy érzem, visszajelzés mindarra, amit a fajtáért tettem és teszek.

Megválasztottak a MEOESZ Teljesítménybírói Testület elnökének is, számomra ez is nagy dolog. A rengeteg munka, a rengeteg energia, az idő, amit a civil élet, az összes nehézség mellett megtaláltam és a fajtára, a kutyára fordítottam, megtérülni látszik és ettől igencsak boldog vagyok.

Mennyire férfivilág ez a kutyázós világ, mennyire tud egy nő érvényesülni?
Szerintem egyáltalán nem férfivilág! A vadászat, maga a sport, az talán igen. De a nők, talán épp ezért, nagyobb tiszteletet kapnak, amikor ugyanúgy mennek hóban-fagyban-sárban-esőben-szélben, mint férfitársaik, és ugyanazt a teljesítményt nyújtják a vadászaton. Ami viszont a tenyésztést és a versenyzést illeti, az teljesen koedukált, a nők fontos szerepeket töltenek be és sikereket érnek el. Véleményem szerint a nők hangszínében vannak olyan árnyalatok, amiket a kutya megérez, meg tud különböztetni, így a nők képesek hanggal simogatni, jutalmazni, avagy éppen büntetni, amely a kutya tanításánál létfontosságú.

Katika, csakúgy, mint a többi Attagirlnél, a te életpályád sem egyszerű, célba érésed jelentős útkeresés előzte meg, sok stressz, kész helyzetek, nehéz döntések. Most végre ott vagy, ahol lenned kell, azt csinálod, amit szeretsz, képes vagy másoknak adni, példát mutatni. A napjaid nyilván most sem könnyűek, a fizikai igénybevétel jelentős, ha csak azt nézem, hogy nagyjából reggeltől estig a szabad levegőn vagy, időjárástól, vagy naptól függetlenül, hétvégéket és ünnepeket is beleértve. Mi az, ami átsegít a nehézségeken, hogyan gyűjtesz erőt, energiát napi szinten?
Mindig nagyon várom a nap végét. Egy-egy verseny után hazatérni Vácra, ahol Lacival, a párommal élünk immáron hat éve. Próbálom úgy felfogni, hogy habár az otthonom is részben, Csővár a munkahelyem és a 20 km-es ingázás így gondolkodva nem tűnik megerőltetőnek. Tehát amikor egy versenyről, vagy az egyikotthon- munkahelyemről, a csővári házból, hazatérek a nap végén a váci kis másikotthonomba, annál semmi sem jobb.

Szeretem a sorozatokat, a minap fejeztem be ezredjére, ezalkalmmal Lacival néztem, az Utolsó befutókat Gary Oldmannel [Slow Horses], nagyon szeretem. Vannak aztán kedvenc telefonos játékaim, logikai játékok, amik teljesen ki tudnak kapcsolni, amikor zsibolyog az agyam. És nagyon szeretek, habár nem vagyok valami nagy ász egyelőre, sütni-főzni. Rosszul érint, amikor annyira elfoglalt vagyok, hogy nem vagyok képes beiktatni a főzést Lacinak és az apukámnak. Olyankor kénytelenek kifőzdéből enni valamit, és hangosan hiányolják a főztömet, ami rossz érzés, én szeretnék nekik főzni, de sajnos nem mindig jön össze. És amikor jut rá időm és azt mondják, „Jó volt!”, akkor tudom, hogy megérte.

És hát a vadászat. Az, ahogy a kutyámmal összhangban dolgozok a természetben. Ahogy szavak nélkül értjük egymást, ahogy együtt lélegzünk, együtt ver a szívünk, miközben egy célért haladunk. Ezt csak azt érti valósínűleg, akinek magának is része van ebben. Vagy például amikor olyan emberek vesznek körül, akiknek fontos annyira a kutya, hogy életmódot változtatnak miatta és mondjuk vadásznak állnak. Akiknek az, amit adni tudok, teljes váltást jelent, szemléletváltást, gondolkodásváltást. Ezt a folyamatot végignézve olyan büszkeség és boldogság tud eltölteni, amely miatt érzem, hogy megéri korán kelni minden nap, megéri odakint töltenem a hétvégéimet, megéri minden időjárási viszontagság vagy fizikai kényelmetlenség. Ilyenkor úgy érzem, jobbá válik kicsit a világ.

Van-e bármi, amit szerettél volna elérni, de még nem sikerült?
Egy időben nagyon szerettem volna ledoktorálni, de a vadgazdamérnöki mesterképzés egyszerre a kinológiai tanulmányaimmal nagyon sok volt, az a két év kőkemény volt és rájöttem, hogy az áldozat, amit hozni kellene a doktori címért, nem érné meg, nem adna annyit. Úgyhogy ezt elengedtem. Zavart annak idején, hogy nem tartottam ki a vegyészmérnöki karon, mostmár van két diplomám, ezzel a tanulásnak már búcsút tudtam mondani.

Ami nagy vágyam még, nem égető, de ha lenne bakancslistám, ez lenne rajta az egyetlen tétel, az egy amerikai körutazás. Egyszer majd – de egyelőre még van sok teendőm. Majd amikor már nem lesznek ennyire sűrűek a napjaim és jobban belefér az időbe…

Hogyan foglalnád ma össze, ki az a Noveczki Katalin?
Megtanultam nagyon értékelni, amit elértem, amim van. Igazán tudok örülni az apró sikereknek is, és nagyon vigyázok mindarra, amit megteremtettem, Lacival és az apukámmal megteremtettünk. Minden feladatomat maximális odaadással, szívvel-lélekkel végzem, és bár pénzt kapok értük és ezért munkaként szerepelnek az életemben, a szenvedélyeim is egyben. Nincs annál boldogabb élet, mint amikor ezeket el tudod mondani. Nem vágyok nagy dolgokra, sosem kergettem elérhetetlen álmokat, elmondhatom, hogy igen egyszerű életet élek, amelyben nem nehéz észrevenni és értékelni mindazt, ami jó. Boldog vagyok, a helyemen vagyok, a természet szerves része az életemnek és hiszem, hogy ennek önmagában gyógyító ereje van. Állatokkal foglalkozom, akik megnyugtatnak, kiszámíthatóak és ha jól csinálom a dolgomat, szuperül teljesítenek. Azt gondolom, amit ma kutyás körökben el lehet érni, azt elértem. Vannak Európa- és világbajnok kutyáim, a tenyészetem örömet okoz, boldoggá tesz, amikor más kutyákban meglátom a saját kutyáimat. Semmit nem változtatnék azon, aki most vagyok.

Katika, nagyon köszönöm ezt a pár órát, amit eltölthettem veled. Nagyon értékes volt a számomra. Én tudom, hogy személy szerint nagyon sokat köszönhetek neked, és megtiszteltetés, hogy belekukkanthattam egy pár éven át mindabba, amiről itt most beszélgettünk. Örülök, hogy most az olvasóknak is lehetőségük nyílt (egy kicsit jobban) megismerni téged, és hiszem, hogy a történetedben sokak magukra ismernek valamilyen szinten.
Ha igazad van, akkor már megérte. Köszönöm, hogy részese lehetek az Attagirl!-mozgalomnak és kívánom, hogy minél többen felismerjék, mi az igazi vágyuk, és merjenek belevágni és elhinni magukról, hogy képesek azt megvalósítani. Ha nekem sikerült, nekik is fog, ebben biztos vagyok!

Ha szeretnétek többet megtudni Katikáról, klikk a linkekre.

LinkedIn
Facebook
Kennel Contact
Film 01
Film 02

Fél éve, hogy el kellett Gyömbér vizslámat engednem. Csak az emlékek maradtak, és az értékes kapcsolatok általa. Mint amilyen Katika is. Köszönöm, kiskutyám.

Gyömbér @Szi-Benedek Photography

10 - Paula Hoskinson

23 perc olvasás

Ismerem őt már jónéhány éve, munka révén. Mindig is csodáltam az erejét, a szépéget, amellyel bármit, amivel dolga akadt, kezelt. A bölcsességet és az anyáskodást, amivel engem kezelt. Tőle tanultam a kifejezést, és mindig emlékezni fogok rá: “fluff”, amire próbált tanítani, amikor csak elvesztettem a türelmem és a férjemtől, a gyár bikájától tanult cifrákat puffogtattam az irodámban – és higgyétek el, abban az irodában napjában többször és napi szinten veszítettem el a türelmem…  Akkor ő csak betáncolt az irodába, vörös hajával és farmeringében, és a napom máris jobbra fordult. Vagy télen a kis rózsaszín kötött fejpántjában, ujjatlan kesztyűjében, bélelt munkásszerkójában, amikor beugrott, hogy felvegyen, avagy ledobjon egy dokumentumot. A mondat, hogy „nem megy, sírt ások”, amikor csak programot ajánlottak neki, úgy hangzott az ő szájából, mint máséból a „nem megy, vásárolni megyek”. Nem hétköznapi a nő.

És igen kemény fából faragták. Akkoriban vagy fát vágott, vagy sírt ásott, amellett, hogy a poros kis iowai város tanácstagja volt. Az adoptált városáé – igazi csatatéré, és nemcsak tanácsülési estéken. Valódi pionír nő ő, aki keményen dolgozott, mellette odaadó feleség volt házasságában, amelyet a helyiek gyakran a szájukra vettek, miközben szenvedélyeire is talált időt. Nem az a fajta, aki a könnyebb utat választaná; nyíltan kimondja, amit gondol, sokkal inkább az a fajta, aki áll elébe a kihívásoknak és mindent meg tesz azért, hogy a legjobb megoldást találja meg azokra. Engem mindig is vonzottak az ilyen emberek, és próbáltam a közelükben lenni, így aztán nem meglepő, hogy két évvel azután, hogy azt az irodát otthagytam, még mindig barátok vagyunk. Az élete „semmi különös” lehet bárki más, mint saját maga számára, de én mindig is bátornak találtam az útját és remek példának arra, hogy az életünk boldog lehet, ha a szívünket követjük, így aztán hamar megszületett a döntés, hogy a 2024-es Attagirl!-sorozatomban helyet adok neki, és már januárban lebeszéltem azt vele.

Valódi, hús-vér nő ő, a „szomszédlány”, aki szívében tökéletes iránytűvel érti az életet, és aki merte az ösztöneit követni, így ma kislánykori álmát éli. Na jó, nem pont azt az álmot, még mindig Iowában él, de ha jobban belegondolunk, majdhogynem. Ismerjétek meg történetét, a nőt, akire, mióta ismerem, mentoromként gondolok. Paula Hoskinsont, az kis vöröst, a büszkét, az őszintén szólót, aki bármibe vágjon is, teljes gőzzel teszi. Olvassátok szeretettel.

Helló Paula, nagy örömmel üdvözöllek itt, október hónap Attagirljeként!
Helló Kami, ki gondolta volna, hogy így találkozunk! Jó, amit csinálsz, ez az Attagirl!, és büszke vagyok, hogy lehetőséget kaptam a részévé válni.

Enyém a megtiszteltetés, Paula. Abszolút idevaló a történeted, be kell, hogy mutassalak az olvasóknak.
Köszönöm. Na, hogy kezdjük?

Hát, a bevált rutin szerint a gyermekkoroddal, volt-e bármilyen körülmény, amely nem volt átlagos és egy bizonyos irányba, egy bizonyos cél felé terelt? Milyen voltál gyerekként?
Az én családom igazán stabil volt és a tagjai mindig összetartottak, tartanak a mai napig. Három gyerek egyike voltam a 2 évvel idősebb bátyám és a 7 évvel fiatalabb húgom közt. Egy régi farmházban nőttünk fel, Lehigh kisvárosban Iowában, egy földút-zsákutca legvégében. Egy jó nagy házban, aminek a fűtése elég vacak volt, arra emlékszem… Nem volt túl sok pénzünk, de sosem gondoltam szegényként magunkra. Amikor nem ettem, az azért volt, mert nagyon válogatós voltam, és vagyok ma is, haha, de mindig volt elegendő étel az asztalunkon. Nyaralásokra sosem mentünk, az igaz, de mindig olyan jól eltöltöttük az időt a szüleinkkel és a szomszédainkkal. Telente együtt kártyáztunk, társasoztunk. Tényleg jó kis gyerekkorom volt. Persze voltak feladataim, mosogatnom kellett, takarítanom kellett, és amit a legjobban gyűlöltem, fát kellett aprítanom a fűtéshez és őszintén mondom, ez iszonyatos mennyiségű favágást jelentett.

16 évesem pedig dolgozni kezdtem, így járultam hozzá a családi kasszához, legfőképp azzal, hogy megvettem a saját iskolás cuccaimat: ingeket, farmert. Rendben volt ez, és így legalább azd hordhattam, ami tetszett.

Jó kis gyerekkorod volt.
Így is van. Gyerekként megértettük a feladatunkat a családban, és igazából sosem lázadtunk azellen. Így tudtuk egy kicsit segíteni a szüleinket és örömmel tettük, ez igazán kis ár volt mindazért a jóért cserébe, amit mi kaptunk.

Volt bármi is, ami nehézség volt, ami fejfájást okozott gyerekként?
Mondanám, hogy nem, de volt egyvalami, ami, ha visszagondolok, azért nem volt az igazi. A hajam. Vörös. Értsd, vörös-vörös. Nem narancssárga, nem sötétvörös, hanem az a tűzpiros-vörös. Ami miatt sosem tudtam észrevétlen maradni. Ami miatt pedig bármilyen apró csínytevés részese voltam, rólam rögtön tudott mindenki. Rám mindenki emlékezett. Sosem tudtam elvegyülni. Sosem tudtam észrevétlen maradni. Nem mintha rossz gyerek lettem volna, vagy valami, de akkor is. A szülők pedig akkoriban nagyon összetartottak, úgyhogy ha nagynéha csináltam is valamit, mire hazaértem, a szüleim már mindent tudtak és na, annak sosem volt jó vége. Úgyhogy igyekeztem kerülni a bajt, de hát a gyerek az gyerek, ugye…

Haha oké, értem. Na akkor most mesélj nekem arról, miről álmodott ez a kis vörös leányzó, Paula, tinédzserként!
Hajjaj. Először is, imádtam a konyhában szorgoskodni. Akkoriban nem igazán voltak ezek a főzőshowk, mint ma – ma már külön főzőcsatornák vannak, ugye, mindenféle ételekkel. Amikor gyerek voltam, egyetlen ilyen műsor volt a tévében, Julia Child műsora. Úgyhogy miután láttam őt a tévében, azonnal eldöntöttem, hogy saját showm lesz a saját konyhámban. A hallgatóságom/rendezőm/segédem pedig az anyukám volt. Sütöttem valami finomat, nagyon szerettem sütni, és eljátszottam, hogy a saját tévéműsoromban vagyok, és a folyamat minden egyes lépését közvetítettem, milyen jó is volt!

A lovakat is nagyon szerettem, lovagoltam, amennyit csak tudtam, és arról álmodoztam, hogy eljön majd értem a herceg a mindegy milyen színű lovon – csak legyen jómódú lovas farmer Montanában. Ő volt az álomférj. Elképzeltem, ahogy a lovakkal vagyok egész nap, sütök az emberemnek, akinek az asszonyaként egész nap otthon lehetek, anyagi biztonságban, örökké tartó szerelemben. Álmodoztam róla – de persze még barátom sem volt sosem. Nem tartottam magam szépnek, így aztán a fiúkkal való barátkozáshoz szükséges önbizalom is elmaradt.

Hah, fogadok, hogy nagy Yellowstone-rajongó vagy!
Haha, igencsak kedvelem azt a sorozatot! Várom, hogy kijöjjön az új évad.

Még néhány hét, azt hiszem. November közepe, valahogy így. De most inkább beszéljünk a gimnázium utáni éveidről. Minek készültél?
Teljesen őszintén mondom, semmi különösnek nem készültem. Olyan jövőt próbáltam teremteni, amelyből a legtöbbet hozhatok ki mindazzal, amire a tapasztalatom és a képességeim elegendőek.  Elkezdtem üzleti főiskolára járni, de csak egyetlen évet tudtam megfinanszírozni magamnak, azután meg kellett hoznom a nehéz döntést, hogy abbahagyjam a tanulást. Miután megpályáztam rengeteg irodai állást, abban a reményben, hogy a munkaidő és a juttatások egy ilyen irodai környezetben megfelelőek lesznek, a kórházban vállaltam munkát a radiológián. Részidős asszisztensként a röntgenjelentéseket kellett begépelnem az orvosok számára.

Jól dolgoztam. És idővel teljes munkaidőssé válhattam, mint betegfelvételi asszisztens. Na itt volt egy vezető, egy hölgy, aki a szárnyai alá vett. Meglátta bennem a lehetőséget, mint vezető, és küldetésének tekintette hogy tanítson, nagyobb feladatokra felkészítsen. Bármire, amire egy vezetőnek csak szüksége lehet. Az üzlet lényegére, arra, hogy hogyan viselkedjek, hogy hogyan válhatok jó menedzserré. Végül a betegfelvételi osztály vezetője lettem.

Na, látod, ez önmagában igazi Attagirl-sztori nekem. Igaz, hogy sosem tervezted, hogy kórházi karriert építesz, nemhogy a betegfelvételi osztály vezetőjévé nődd ki magad, de megragadtad az alkalmat, amelyet az élet dobott eléd, és a legtöbbet hoztad ki belőle. Ez az egyik dolog, amelyet próbálok megmutatni más nőknek. Nem feltétlenül oda kerülünk, ahova képzeltük magunkat korábban, de bárhova is kerüljünk, hozzuk ki a legtöbbet a lehetőségből. Tanuljunk meg mindent, amit csak lehet, mert sosem tudhatjuk, mikor tudjuk azt a tudást a jövőben felhasználni. Na mondd, mi történt azután.
Nos, az igazsághoz tartozik, hogy ekkoriban már férjnél voltam.

Oké – ez miért fontos a történetben? Sokunk férjnél volt már a húszas éveiben.
Ez igaz. Én is egyike voltam ezeknek a nőknek. A húszas éveikben férjnél lévőknek, miközben karriert próbáltam építeni. De a házasságom nagyon boldogtalan volt.

Mondanál erről esetleg pár mondatot? Jómagam nem vagyok egy nagy párkapcsolat-szakértő, hogy őszinte legyek, világéletemben az ajtón tartottam a szemem, fél lábbal kint, minden egyes kapcsolatomban. Azt viszont tudom, hogy egy nő életében a stabil kapcsolat nagyon fontos. Vagyis nem, másképp fogalmaznék. Ha úgy döntünk, párkapcsolatban szeretnénk élni, akkor amennyiben az csak elvesz és nem ad hozzá az életünkhöz, azt nagyon rosszul tudjuk megélni. Én egészen biztosan. (Ezért voltam vélhetően mindig is fél lábbal kint, készen a menekülésre…) Szóval, ha nem bánod, elmondanád nekem, mi volt nálatok a probléma?
Szívesen. A férjem valamennyivel idősebb volt, mint én. A kapcsolat összesen tíz éven át tartott. 5 évig jártunk együtt és újabb 5 éven át voltunk házasok. A férjem leginkább csak… magára figyelt. Csak ő számított. Az én akaratom sosem volt fontos. Az én szükségleteim sosem voltak fontosak. Idővel aztán az is világossá vált, hogy az első naptól kezdve megcsalt. Tíz éven át. Én még így is próbáltam jó feleség lenni. De aztán…

De aztán…?
Aztán apukám meghalt. Apukám meghalt és ez felnyitotta a szemem a tényre, hogy az élet rövid. Nemcsak, hogy rövid, de sosem tudhatjuk, mikor ér véget. A küzdelme a rákkal megérttette velem, hogy a házasságom jobb sosem lesz és amikor meghalt, eldöntöttem, hogy elválok. 27 éves voltam. 10 évemet adtam a férjemnek és a dolgok rosszabbak voltak, mint valaha. Láttam az anyukám szemvillanásait, a nagymamáméit, tudtam, hogy tudják. És amikor az apukám végül meghalt, küldetésemmé vált hogy kikerüljek ebből a reménytelen helyzetből. Úgy éreztem, egyedül lenni sokkal kevésbé lenne rossz, mint egy férfihez láncolva lenni egy méltatlan házasságban. Úgyhogy elindítottam a válást és visszaköltöztem anyukám házába.

Értem, Paula. Megértem, tényleg. No, akkor, a létra legmagasabb fokán, ceruzaszoknyásan, magassarkúban, miközben kifújóban a lángja a kapcsolatodnak a férfival, akit 10 éven át ismersz intimen. Hogyan tovább innen?
Hát, nem annyira innen, inkább mindeközben. Volt egy lovam. Bértartási lehetőséget kerestem hozzá. Hallottam erről az emberről, akinél tökéletes feltételek voltak bértartásra, úgyhogy megkerestem őt. Először nemet mondott, de aztán visszahívott azzal, hogy meggondolta magát és használhatnám a birtokát a lovacskám részére. Mentem, amilyen gyakran csak tudtam, lovagoltam, elláttam Horizon-t – ez volt a neve – és néha találkoztam bértartómmal is a birtokon. Favágó és sírásó biznisze volt, sikeres volt és népszerű a környéken. Hosszú kapcsolatban egy hölggyel, aki vele élt. Én mindezt tiszteletben tartottam és a határokat olyan egyértelműre húztam, amennyire csak határokat meg lehet húzni.

Miért érzem úgy, hogy mindezen jó élesen meghúzott határok ellenére fontossá vált ez az ember a számodra?
Haha, mert jók az antennáid…? A ló kapcsán barátok lettünk, ez tény. Ő adott neki otthont, én pedig gyakran megfordultam a birtokon. De amikor a válásomról meghoztam a döntést, elmondtam neki, azzal együtt, hogy az unokatestvéremhez átviszem Horizon-t, aki időkőzben szintén felajánlotta a bértartást, ezzel megelőzve mindenféle kellemetlenséget és pletykát. Ő azonban azt mondta, nem, nem kell emiatt elköltöztetnem a lovam. Úgyhogy Horizon maradt. És a dolgok kezdtek lassan megváltozni. Egyre több dolgot kezdtünk egymással megosztani, remek, mély beszélgetéseink kerekedtek. Elkezdett egymásra felnyílni a szemünk. Női-férfi szemmel kezdtük látni egymást barát-szem helyett. Nemsokára véget vetett a kapcsolatának az élettársával, az a kapcsolat már semmit se tartogatott a számukra régóta, még mielőtt mi beszélgetni kezdtünk volna. Azonban ahogy a helyzet változott, úgy ő is meghozta a döntést, hogy pontot tesz életének azon szakaszára.

Elmondhatjuk akkor, hogy mindkettőtök életében az, hogy megismertétek egymást, segített abban, hogy kiszálljatok a már amúgy is befejezésre ítéltetett kapcsolataitokból, segített világosan látni? Azért kérdezem, mert nem titok, hogy ez egy olyan helyzet, amellyel számos, a végét járó házasság találkozik, amikor a fél, amely végül ki szeretne szállni, rengeteg kritikát kap, a csaló megbélyegzést akár, még ha valódi megcsalás nem is történt. Az elhagyott fél vizsgálata pedig elmarad, aki sokszor valójában kicsit tett annak érdekében, hogy a házasság megmeneküljön, a panaszkodás kivételével, vagy hogy a kiszálló féltől várta a változást. Így aztán ő az elárult, a megbántott, amikor az kiszáll.
Mondhatjuk, hogy az, hogy megismertük egymást, hatással volt mindkettőnk kapcsolatára, igen. A legtisztább szándékkal, nem egymás miatt hagytuk el a párjainkat. De az élet történik, az érzelmek történnek, és amikor egy párkapcsolat nem erős eléggé és rések keletkeznek rajta, azokat a réseket megtölthetik a legártatlanabb szándékú új szereplők.

Szépen fogalmaztál, Paula.
Köszönöm. Habár sosem állt szándékomban éket verni egy párkapcsolatba, én magam is kifelé kecmeregtem a saját borzasztó házasságomból, mégis én voltam a családszétverő, az aranyásó. Keith, aki azóta is a férjem, igen sikeres volt a bizniszeivel. Én pedig, a kis vörös, feleannyi idős, mint ő – akkoriban konkrétan -, voltam maga a gonosz. Nehéz volt. A korkülönbség miatt a családom is aggódott. A családomban azonban elfogadjuk egymást döntéseit, még ha nem is értünk azokkal egyet. És amikor azok a döntések végül valóban nem bizonyulnak jónak, ott vagyunk egymásnak, támogatjuk egymást…

Kemény helyzet lehet egy ilyen egy kisvárosban. Mi segített túllenni rajta?
Először is, Keith nagyon támogató volt. Engem sosem bántottak igazán a pletykák, vagy az azokat terjesztők, inkább azt mondanám, megütöttek ezek a dolgok. Megbántani csak azok tudnak, akikkel törődök, szerencsére azonban ők is törődnek velem, így nem akarnak bántani szándékosan. Keithet inkább fel tudták bosszantani bizonyos dolgok. Szóval ez volt. Emellett mindkettőnk családja kedves volt velünk és segítőkész. A nehéz időkben, amikor gyógyulásra van szükséged, semmi sem tudja felülmúlni a családot. Mindezek tetejébe pedig rengeteget dolgoztunk, állandóan. Folyamatosan úton voltunk. Vagy valakinek a fáját döntöttük ki, vagy valakinek a sírját ástuk. A felkészülés, az utazás, a munka maga gyorsan és könnyen elterelte a gondolatainkat ezekről a buta kis kellemetlenségekről.

Jól sült el a döntés, hogy a nálad kétszer annyi idős Keithtel kezdj új életet?
Igen, mondhatni, haha. Azóta is férj-feleség vagyunk. A válásom igen gyorsan lezajlott, mivel anyagilag semmit nem vártam az exemtől. Az esküvőnk Keithtel szintén gyorsan történt. Van ez a bölcs mondása, hogy egy házasságban a fejlődés elkerülhetetlen. Vagy együtt fejlődtök, vagy külön-külön, elfelé egymástól. Mi 32 éve fejlődünk együtt, és ez már csak így marad.

Na mondd, mi az, ami megragadott Keithben?
Lol, jaj. Hát, először is természetesen igen jóképűnek találtam. De okosnak is. Bölcsnek. És nyugodt természete volt, ami remekül kiegészítette az én tüzes temperamentumomat. És nagyon vicces is volt, jaj istenem, annyira jó a humorérzéke. Na meg aztán a lószeretete. Amikor összeházasodtunk, lett néhány hidegvérű lovunk és egy kocsink is, amit húzhattak. Az egyik születésnapomra pedig Keith meglepett egy pár miniszamárral. Voltak quarter lovaink is. Imádta az állatokat és én is és ez egy igen fontos kapcsolódási pont volt kettőnk között.

Szóval meglett a jómódú lovas farmered, nem igaz?
Haha, mondhatni. Igaz, Iowában, de nem bánom, őszintén szólva.

Ok – azután mi következett?
Magam mögött hagytam a kórházi munkámat és csatlakoztam Keithhez a vállalkozásaiban. Az adminisztrációt átvettem, de nem csak azt. Megragadtam én a láncfűrészt is és segítettem a vágásban. Felpattantam a markolóra, ha kellett, is és sírokat ástam. Mindent és bármit elvégeztem, amit el kellett végezni, mindkét bizniszben. Férfimódra dolgoztam. Hogy kemény volt-e? Nagyon. A tél volt a legnehezebb, a sírokhoz előbb a talajt kellett felolvasztani, csak aztán lehetett ásni. Az a felszerelés pedig igen nehéz volt, tiszta macera. Télen a favágást nem is hajtottuk, azt főleg inkább a tavaszi-nyári-őszi szezonokban vállaltuk. Kemény, kemény meló. Rengeteg áldozattal. Családi eseményeken például nemigen tudtunk részt venni a hétvégeken, amikor temetés volt. Mondjuk esküvőkön. A munka volt az első. De egy csapat voltunk, a legjobb csapat, szemvillanásokból értettük egymást. Együtt bármit meg tudtunk oldani.

Miért a múlt idő…?
Mert tavaly hivatalosan is letettük a lantot. Egy éve már csak boldog nyugdíjasok vagyunk.

Haha oké, na és akkor hogy telt az elmúlt év?
Időmilliomosok vagyunk! És nem, nem vagyunk összenőve. Az “élni és élni hagyni” elvben hiszünk, a személyes szabadságban. Keith szeret a farmon időt tölteni, ahol kitakarította a tárolót, megjavította a kerítéseket, kivágott némi fát – egyszer favágó, mindig favágó. Próbálja a legelőt tisztán tartani. Bérbe adjuk a területet és szereti azt gondozgatni a bérlő marhafarmerek számára. Én eközben a csodaszép fekete lakóbuszommal megyek kempingezni, vagy a húgommal, vagy egyedül. Keith nem csatlakozik, nem az a kempingező fajta fickó. Még mindig nagyon szeretek sütni, egy csomó sütit sütök, sokféle célból. Különösen télen. Jönnek a megrendelések barátoktól, szervezetektől, rendezvényekre. Ez az igazi hobbim, imádom látni ahogy az embereknek ízlik, amit készítek. És varrogatok is. Nagy steppelő [quilting] vagyok. Egy időben minden hétvégén úton voltam, bemutatókra, Iowa egészében kisvárosok hívtak meg, hogy bemutassam a ruháimat a családtagjaimon, mint modelleken. A ruhák a Viktoriánus kor jegyeit viselték és történetüket én meséltem el a közönségnek mikrofonnal a kezemben, miközben az anyukám és az unokatestvéreim le-föl masíroztak a pódiumon a jobb láthatóság kedvéért. Jó móka volt – amíg egy idő után már inkább kötelezettségnek érződött. Amikor már kellett csinálnom, nem találtam többé benne annyi örömet, úgyhogy lassanként elengedtem…

Milyen érdekes lehetett, de el tudom képzelni, mennyire sok munkával járt. Megtervezni, megvarrni a ruhákat, aztán maga az utazás… Maradt még bármi a bakancslistádon?
Maradt! Elhatároztam, hogy minden évben tanulok valami újat. Így aztán már voltam jógázni, elvégeztem egy sztepptánc-tanfolyamot – igen, tudom, viccesen hangzik az ilyesmi Iowában, de ez van, ezt akartam, úgyhogy megcsináltam! Jó lenne venni egy régi pickupot és feljavítani és vezetgetni. Nagyon szeretnék egy önvédelmi tanfolyamot is elvégezni. Nem lenne okos dolog nem észrevenni, mennyire veszélyessé vált az élet és egy olyan nő számára, aki sok időt tölt egyedül, miközben mindenfelé jár, ez a legkevesebb, amit tehet magáért. Csokikészítő tanfolyamra is szeretnék jelentkezni.

Oh, majd mondd, mikor tervezed azt, én is szeretnék menni! Milyen régóta szeretném már én is kipróbálni! Biztosan van ilyesmi Des Moinesban, utánanézek.
Igen, mindenképp, menjünk együtt!

És itt van még ez a tanácstagság…
Itt-itt, jár némi kötelezettséggel és néha már nem is tudom, miért csinálom egyáltalán. Az emberek igen gonoszak tudnak lenni és amikor tanácstag vagy, te vagy a célpontja a kritikájuknak. Szomorú dolog ez, de hát ez van. Azt hiszem, ez így természetes, mindig kell valaki, akit lehet hibáztatni. De na. Van még egy évem, addig is a lehető legjobban végzem a dolgom, hogy hozzátegyek a városkámhoz – és aztán vége.

No és a reggeli sétáim. Egy óra minden reggel, időjárástól függetlenül…

Azokra emlékszem!
Igen, még m is gyalogolok. Ez az én kis egészségprogramom, nem sok, de semmiképp nem mulasztanám el semelyik reggel.

Azért volt néhány kemény menet az életedben. Amikor ki kellett magad szolgáltatni, amikor bátorságot kellett gyűjtened, hogy tovább lépj. Mindannyiunknak vannak ilyen kemény menetei az életben, és meg kell találnunk a módját azok kiegyensúlyozására. Neked mi az, ami működik, hogyan próbálod ezeket a nehéz helyzeteket megoldani?
Kommunikátor vagyok. Magamnak teszek szívességet, amikor megpróbálom a darabkákat a helyükre illeszteni és a helyzetet összefoglalni, így a probléma gyökerének, ezáltal a legjobb megoldásnak a megtalálása is egyszerűbb. Úgyhogy nekem a magamból kibeszélés az, ami sokat segít. Nagyon szerencsés és hálás vagyok, amiért az anyukám és a családom olyan, amilyen, amikor csak szükségem van megbeszélni velük bármit, meghallgatnak. A főnököm a kórházban, aki a szárnyai alá vett, a mondhatni a mentorom, hasonlóan jó hallgatóság volt. Ebből a munkakapcsolatból csodaszép barátság alakult és bármit meg tudtunk beszélni. Sajnos néhány évvel ezelőtt meghalt, hatalmas veszteség e remek ember elvesztése. Ezeknek az embereknek a tanácsaira mindig számíthattam, számíthatok.

Paula, e beszélgetés végén mi lenne a tanácsod mindazoknak, akik épp mélyen vannak és tudják, hogy kemény döntést kell hozniuk, talán magával a döntéssel is tisztában vannak már, de még nem képesek megtenni a nagy lépést?
A mottóm az, hogy az életet nem útmutatóval együtt kapjuk. Tapasztalnunk szükséges. Úgyhogy merjünk tapasztalni. Menjünk s fektessünk be abba a tanulásba, vállaljuk el azt a munkát, indítsuk el azt a vállalkozást, harcoljunk azért a férfiért és élezzük a szeretetet, amit együtt teremtünk meg vele. Látogassuk meg a szüleinket és kérjünk elnézést mindazoktól, akiket valaha megbántottunk. Az élet rövid és ahhoz meg végképp, hogy boldogtalanul éljük. Menjünk, találjuk meg a boldogságot és ragadjuk meg azt, tartsuk meg és viseljük gondját. A boldogság a legvégső cél és nem garantált, hogy elég hosszú lesz az életünk ahhoz, hogy kiélvezzük. Úgyhogy minél hamarabb találjuk meg, annál jobb. Hozzuk ki belőle a legtöbbet.

Köszönöm, Paula, a csodaklassz beszélgetést. Hogy megosztottad velünk életednek ezeket a részleteit és a gondolatokat, amiket magadnak szűrtél le abból.
Köszönöm a felkérést, Kami, jó móka volt. Tetszik az Attagirl!, nagyon tudok a tevékenységgel azonosulni és büszke vagyok, amiért a részévé válhattam.

Paulának nincsenek megosztandó linkjei, ha szeretnél többet megtudni róla, kérlek jelezd nekem.

09 - Fekete Zsóka

27 perc olvasás

2020, ősz. OK, kint vagyok az USA-ban. Itt élek. Amerikai a férjem. (Úristen, férjnél vagyok!) Van egy házunk, saját házunk, szép nagy, aminél már csak az udvar nagyobb. Tologatós fűnyíróval – ekkor még csak olyanunk van – öt órán át tart, míg rendbeteszem, akkora. Szuper. De boldogak lesznek majd a kutyák, amikor már ők is kint lesznek velünk. És akkor most…?

Dolgozni nem dolgozhatok. Ez jelenlegi státuszom szabálya. Vezetni ugyan vezethetnék, de egyelőre nincs mit, a Silveradóval a férjem jár dolgozni. Így aztán maximum online shoppingolhatnék, ha akarnék, és meg is teszem, amikor szükséges, a vásárfiát pedig ő hozza haza. A ház kitakarítva, többféle étel elkészítve. A gyerek iskolában. Gyalogoltam is már. Kerthez túl késő az idén. És amúgy is. Magyar nyelvet akarok hallani. Lássuk, mi van a tévében.

Képernyőre tudom varázsolni a nagy hazai csatornák műsorát, lelkes rajongója vagyok a Konyhafőnöknek, Sárközi Ákos a kedvencem. Még a férjem is nézi. Esti program, amikor műsoron van, ő pedig épp itthon. Addigra már van olyan fáradt, hogy még ha angolul lenne, sem értené, a kajákat viszont szívesen nézi és kérdez, ha valamire kíváncsi. De most valami mást akarok nézni. Valami Magyarországosat.

Így találok kis keresgélés után a Csodás vidék című sorozatra. Leragadok a kanapén. Imádom az ilyesmit, otthon is imádtam, itt viszont éltető. 25 perces epizódok, lezúzom őket, egytől tízig. Nagy kedvenc a kecskés pár, helyesek, fiatalok, lelkesek. Én is akarok kecskét, is, szeretnék Szabadosékkal beszélni, megtanulni a kecskesajtkészítést és a kecsketartás részleteit. Fel is hívom Andort, aki elmondja, hogy azóta csak sajtkészítést oktatnak, ők maguk nem kecskéznek már, mi több, a párja épp Spanyolországban van hosszabb távra tanulmányúton.

Na de a mangalicás csajszi. Na ő. Ő nálam mindent visz. Csak ámulok és bámulok…

Azóta eltelt négy év és még mindig ott motoszkál az agyamban. Követem a közösségi médián, figyelem, ahol csak tudom. Nagyon tetszik a céltudatossága, az ügyessége, az eredményei. Így aztán, az Attagirl! megálmodójaként, biztos vagyok abban, hogy az egyik hónapot neki szeretném szánni. Ezzel a lendülettel felveszem vele a kapcsolatot, ő pedig igent mond. És én mindennél jobban örülök.

Remélem ti is, miután elolvassátok az ő történetét. Rengeteg tanulás, áldozatos, kemény munka, ez az, amitől ma ő Magyarország mangalica-alakja. Fekete Zsóka. Olvassátok szeretettel.

Hát szia, Zsóka. De örülök neked!
Én szintúgy, Kami. Izgalmas dolog ez a számomra. Köszönöm.

Na, csapjunk is bele. Mesélj nekem arról, ki ez a Zsóka leányzó, honnan indult, mi vezette.
Oké. Mezőgazdaságban dolgozó szülők gyermekeként láttam meg a napvilágot, beleszülettem a gazdálkodásba, a vidéki életmódba, első levegővételemtől kezdve szívtam magamba az életformát. Számomra ez volt a természetes. A nagyszüleim is gazdálkodtak és én rengeteg időt töltöttem velük is. Amióta emlékszem, imádom az állatokat.

A privatizáció kezdetekor a szüleim elindították saját gazdálkodási vállalkozásukat, egy vetőburgonya-vállalkozást, amelyben a munkát apukám irányította, a könyvelést pedig anyukám vitte. Én 9 éves koromban nyulakkal kezdtem foglalkozni és 10 évesen már 120 nyuszi sorsa fölött döntöttem. A tenyésztésből származó keresetemet betettem a bankba, miután tápot és mindenféle ellátmányt beszereztem az üzemeléshez. Aztán jött a baromfi, lett keltetőgépem, azt is elindítottam. 11 éves koromban saját pénzemből vásároltam magamnak mountain bikeot, vagy nyerget. Mert a lovaglás lett a mindenem.

Ez a termelőgazdálkodó életmód azért nem volt gyerekjáték. Iskolaidőben is fél 6-kor keltem, első dolgom az állatok ellátása volt, aztán 7-kor reggeli és fél 8-kor indulás a suliba. Majd délután irány haza, ismét az állatok ellátása – etetés, takarítás, minden, ami ide tartozik – de persze közben jártam szakkörökre is: zongoráztam, rajzszakkörös voltam, illetve ott volt még a sport, a kosárlabda és a kézilabda. Minden egyes hétköznap.

Duracell-nyuszi, gondolom, sosem unatkoztál.
De nem ám, és szerettem mindent, amit csináltam. A nyulat, a baromfit, a tanulást, a művészetet, a sportot – de a lovaglás volt az igazi szerelem. A nagypapám által tudtam sokat lovagolni, nyaranta mindig náluk lógtam, amikor csak tehettem, természetközelben, lóközelben. Ott voltam igazán elememben. De ugye nyáron is állandó volt a munka – amiből pedig jött a pénz. Gyerekként rengeteget kapáltam, gyomláltam, amit csak kellett a krumpliföldön csinálni, csináltam. Idővel biozöldség-termelővé váltunk, a krumpli maradt konvencionális.

Volt-e ekkor már bármiféle elképzelésed arról, mi leszel, ha nagy leszel? Általában kétféle gyermek nő fel ilyen kemény mezőgazdasági háttérben: az, aki nagyvárosról álmodik és kapát az életben többé látni nem akar, és az, aki másképp, föld és állatok nélkül, el sem tudja képzelni az életét. Te melyik típusú gyermek voltál, mit gondolsz?
Mindenképp az első. Számomra az isten az állatorvos volt, az én világomban az állatorvost nagy becsben tartották a gazdálkodók. Ők voltak az én példaképeim, kisgyerekként állatorvosként láttam felnőtt önmagam. És el is indultam ezen az úton.

Hogyan?
Mezőgazdasági szakra jártam, pluszban még Lótenyésztés szakra is jelentkeztem Pallagra, a Mezőgazdasági Szakközépiskolába. Itt ingyen lovagoltam, cserébe lóápolást, istállótakarítást, díjugrató versenyekre pályaépítést vállaltam. És minderre igen büszke voltam. Emellett pedig részt vettem minden tanulmányi versenyen, amin csak tudtam. Egy pályázatomat, amit Kincsemről és a lóversenyről írtam 16 évesen, különdíjjal jutalmazták, egy másik munkámmal pedig, amelyet a biogazdálkodásról adtam be, megnyertem a pályázatot. Számomra felfoghatatlan volt, hogy én voltam a legjobb, én csak a lókedvelő, állatorvosnak tanulni vágyó pici lánynak tartottam és éreztem magam, úristen, hogy lehet, hogy mégis engem választottak?

Elképesztő, mennyi mindenhez volt türelmed és energiád.
És ez még nem minden. Volt még egy nagy projektem. 15 évesen apukám hazahozott nekem egy német juhászkutyát. A baromfitenyészetemhez már pont csak az hiányzott. Rosszcsont kutya volt, nagyon neveletlen. Annyi kárt okozott, hogy a szülők már azt tervezték, hogy túladnak rajta, de én azt mondtam, maradjon, én majd foglalkozom vele. És így is lett. Elvittem kutyaiskolába, rengeteg időt töltöttem a nevelésével, amely munka gyümölcsöző lett. Igen értelmes, intelligens kutya a német juhász, gyorsan tanult és örömmel. És aztán ellopták…

Ohh, ezt a folytatást nem vártam. Sajnálom.
Rossz volt, nagyon hiányzott, de nem volt mit tenni. Az élet ment tovább. Iskola, a szokásos egyéb elfoglaltságokkal, nyaranta pedig mégtöbb munka. Reggelente baromfitelepen, tehenészetben, lovardában, meg akartam mutatni, hogy egyedül is mennyire tudom vinni. Délben pedig főztem otthon, mert azt is nagyon szerettem. A család együtt ebédelt, ami után picit aludtam, és utána irány a krumpliásás a földekre. Harmadik osztályig ugye állatorvosi pályára készültem, akkor viszont, a verseny megnyerése elindított bennem valamit. A középiskola után Budapestre jelentkeztem élelmiszermérnöknek tanulni az egyetemen. Közben megpályáztam egy farmgyakornoki lehetőséget, amit, közel zéró, de a lovasnyelvben jártas angol nyelvtudással elnyertem. Így egyetem előtt egy évre Angliába kerültem egy top-versenyistállóba.

Izgalmasan hangzik, mennyország annak, aki imádja a lovakat!
Hihetetlen volt, a professzionalizmus, amit ott láttam, egyre csak azon tűnődtem, hogy kerültem én, pont én, oda. A lovaglás nagyon kemény volt, indiai profi kollegákkal. Napi 12 óra és én voltam az egyedüli nő. Egy héten egyszer lehetett hazatelefonálni, és én nagyon élveztem a szabadságot, az önállóságot. És mivel munka volt, még pénzt is kaptam érte, nem is keveset. Viszont a rengeteg emelés, cipekedés, lovaglás eredménye egy igen krónikus hátfájás kialakulása lett, ami miatt ennél az istállónál nem tudtam maradni. Átmentem egy másik helyre egy magyar lány mellé, ami sokkal lazább volt, és ahol fel tudtam épülni. Fél évet töltöttem itt, aztán elkezdtem itthon az egyetemet, de nyaranta visszamentem. Felpörgetve kicsit a történetet, eltöltöttem némi időt Erasmusszal Hollandiában, végül élelmiszermérnöki és élelmiszeripari szakfordítói diplomákkal zártam felsőoktatásbeli tanulmányaimat.

És itt akadtam el.

Nem tudtad, hogyan tovább? Elvégeztél két jó szakot és fogalmad sem volt, merre tovább?
Ahogy mondod. Ugye ott volt a nyomás, hogy menjek haza és álljak be a szüleim vállalkozásába. Krumpli, zöldség, kapa, piac. Ezt bármikor megtehettem, egyelőre szét akartam nézni. A világban is. Jó volt az iskolapad maradtam volna még fejleszteni magam. Úgyhogy farmgyakornoki programok után néztem és így kötöttem végül ki Dániában, a Népfőiskolának az ökofarmján. Ígéretes főzőprogramot hirdetett.

Mert ugye Zsóka főzni is szeret.
Így bizony. Na, ez egy teljesen elvarázsolt világ volt, főiskolára, vagy bármilyen oktatási intézményre aligha emlékeztetett. Volt ott mindenféle művészet: festészet, kerámia, zene. Igen szabad iskola volt, amely a teljes önállóságra nevelt. És aztán jöttek a lovak, amik engem mindig megtalálnak: két ló érkezett az iskola hatalmaz kertjébe, amiket etetni, gondozni és betereplovagolni kellett. Hát mit ne mondjak, örömmel vettem részt a munkában. Öt hónapot töltöttem ebben a mesevilágban. Hazaérkezve azonban még mindig nem akaródzott főállásban visszamerülnöm a gazdálkodó életbe, így nekikezdtem lovaskultúra-oktatói képzésemnek a Testnevelési Egyetemen. Nappal a Diageo-nál dolgoztam, hétvégenként pedig persze besegítettem a családi vállalkozásba. Ami mindeközben kibővült egy régóta áhított helyi tájházzal, ahol oktatásokat, bemutatókat, egyéb rendezvényeket tartottunk. Jó sokat utaztam akkoriban. A bázisom Budapest volt és rendszeresen vágtáztam haza Hajdúböszörménybe. Ami viszont szokatlan volt, az a hétköznapi menetrend. Kezdve azzal, hogy nem kellett korán kelni. Nem voltak megetetendő állatok, kitakarítandó ólak és istállók. Micsoda újdonság! Álmélkodtam 26 évesen.

Új élet, hm?
Úgy tűnt, de mégsem. Még 2010-ben beneveztem a Fiatal Gazda pályázatra, amelyben az állattenyésztést is bejelöltem, azzal az elgondolással, hogy a feldolgozott zöldséghulladék képezhetné az állatok táplálékát. 2012-ben jött egy szuper lehetőség, a Mangalicatenyésztők Országos Egyesületétől. Fiatal gazda pályázathoz egy 10 (koca) plusz 1 (kan) darabos állomány beszerzését tervezték a szüleim, nekem, persze, az egyesület pedig egy 20 kocás állományt kínált Vas megyében visszavonulás miatt megvételre. Anyukám jelentkezett a hírrel. Na, akkor irány haza. A véletlen szerencse hozta úgy, hogy pont akkoriban meg tudtak vásárolni egy állattartó telephelyet is némi felszereléssel. Mentünk, hoztuk a kocákat haza az új telephelyre – és egy hét múlva lefialt mind. Hirtelen a nulláról mintegy 50 fős állomány állt előttünk és mi csak néztünk, hogy ajjjajjj, mibe vágtunk bele.

Azt mondják az okosak, semmi olyan kihívás nem kerül elénk, amelyet ne lennék képesek megoldani…
Akkoriban azért ezt nehéz volt elhinni, de a történetem ugye mégiscsak ezt igazolja. Ez az új felállás mentálisan azért jóval több volt annál, hogy péntek este irány hazavezetni Pestről, hétfőn hajnalban pedig vissza Pestre. Ott volt az újdonság, a lelkesedés, a kétség, ezt nem lehetett úgy csinálni, hogy Pestről dirigálom. Néhány hónap után így búcsút mondtam a fővárosnak, a munkahelyemnek, és végleg visszatelepedtem szülővárosomba. Nem a szüleim vállalkozásába segítettem be, hanem a sajátomat kezdtem megalapozni, mint fiatal gazda, de az ő segítségük elengedhetetlen volt abban, hogy ez be tudjon indulni. Kezdve anyukám pályázatírásaival, amik megnyerésével bővíteni tudtuk a telephelyet, a nagypapám hozzáértésén át, aki szaktudására alapozva alakítottuk azt tovább, az apukám növénytermesztési ismeretével, aminek segítségével az állatokat etettük, a nagymamám  receptúráival és piacozási gyakorlatával bezárólag. Közös munka volt ez, igazi családi buli. Nagyon ígéretesnek nézett ki.

A mai helyzetet tekintve bejött. Mesélj kicsit a mai életedről.
Nem meglepő módon ugyanolyan elfoglalt, mint ahogy mindig gyerekkoromtól kezdve. Jelenleg 250-300 állattal dolgozom. Nevelés, ellátás-rendben tartás, tenyésztés, feldolgozás, értékesítés – ezek mind az én feladataim, de legalábbis a zökkenőmentes folyamat biztosítása, mert nyilván egyszerre nem lehetek ott mindenhol. A korán kelés ma is az életem szerves része, az a pár pesti hónap volt fura, amikor nem kellett.

A piacon történő eladás mellett felkéréseket kapok fesztiválokra, kiállításokra, mindenféle rendezvényekre, ahol megjelenhetek a termékeinkkel és amelyek nem ritkán mindenféle termékdíjakkal kerülnek jutalmazásra. Ezek azok a visszaigazolások, amelyek megértetik velem, hogy amit csinálok, az jó és valóban minőségi. Hogy igény van rá és a vevők hálásak, amiért ezt az igényt kielégítem. Az ember hajlamos csak robotiasan megélni a mindennapjait, teszi a dolgát, és akkor jön egy felkérés, vagy egy jelölés, majd a díj vagy pályázat elnyerése és akkor kapok észbe, hogy ja, egyébként értéket képvisel, ami a szenvedélyem, nem mellesleg a legnagyobb elismeréseket megszerezve. Ilyenkor megáll a kezemben a bárd egy pár másodpercre és megtelik a szívem melegséggel, csordulásig. Megérte a rengeteg gyerekkori tapasztalat, a koránkelések, a vég nélküli munka, a tanulás később, a világban körültekintés – a Mangalicafarmba beleöntve mindazt a tudást és szeretetet, amit bennem van, a végeredmény valami olyan, amelyet szeretnek az emberek. Mi másért érdemes, ha nem ezért?

Végül minden a helyére került a fejedben és a szívedben.
Igen. Is – meg nem is. Mindig kutatok-keresek, még nem állapodtam meg véglegesen, mindig ötletelek, a jövőn tűnődöm. Nem tervezek gyökeres, szerves változást, de változásokat, változtatásokat, azokat mindig. Ez gondolom másnál is az üzlet velejárója, az ember folyamatosan azon agyal, hogyan lehetne mégjobb, hogyan szolgálhatna ki mégtöbbeket, hogyan adhatna még újat. Velem sincs ez másként.

Megosztasz erről pár konkrétumot?
Nagy projekten dolgozom most, egyelőre nem tudok róla beszélni, babonából, de az üzleti titok miatt sem. Ha – amikor bejön, jó lesz, ennyit ígérhetek. Na jó, annyit elárulok, hogy nagy álmom új prémium minőségű termékek készítése, és azokat szeretném külföldi piacra is kivinni. Ezen dolgozom most, izgalmas, érdekes kihívás.

Kívánom őszintén, hogy elérd! Ez sem kerül gondolom kevesebb stresszbe, nyilván, egy új projekt mindig rengeteg figyelmet kíván. Olyan sokat megtudhattunk az őrületes energiádról, a non-stop aktivitásodról, mennyire lehet ezt ép ésszel, illetve ép testtel bírni?
Jó stressz ez, de stressz. Oda kell figyelni, nincs mese. Főleg most érzem ezt. Fiatalon az ember csak megy és csinálja. Ha alapvetően egészséges és erős, nehéz őt legyőzni. Persze, ha 50 kilós bálákat mozgat a szuperlovardában, mint én Angliában, akkor utoléri a hátfájás, a lovaglás pedig amúgy is veszélyes tud lenni. Én is estem olyat, hogy azt hittem, nem kelek fel többé. Kórházi hónapok után azonban mégis felkeltem és visszaültem arra a lóhátra. Ezt ma már nem tudnám vállalni, bár meg kell, hogy mondjam, épp le vagyok sérülve, miután malachússal teli ládákat emeltem egy alkalommal, úgy egy fél éve, és megroppant a csípőm, aminek eredményeképp a lábam nem az igazi. A nyarat igyekeztem végigpihenni, gyógytornázni, és javult is sokat, de még mindig nem az igazi. És ez persze aggaszt. Felettem is eljár az idő, nem lehet már nem odafigyelni és óvatosabban létezni.

Ezalatt a kényszerszünet alatt sokat gondolkodtam. Először jutott eszembe, hogy mi van, ha nem fogom tudni csinálni. A szüleim is idősek már, ők már nem tudnak segíteni túl sokat. A nagyszüleim már nem élnek, ami önmagában is nagy fájdalom, de gyakorlatilag egyedül maradtam az üzletre, annak minden fizikai és mentális kihívásával (persze, van egy mini csapatom, akik besegítenek, amikor szükséges). Mi lesz, ha velem történik valami.

Akkor ez a nagy félelmed?
Mondhatjuk. Egészség nélkül semmi nincs. Ezt be kell látnunk. Mindenkinek, bármit is csináljon az életben. Az egészség a kályha, amitől minden indul. Törekednünk kell arra, hogy minden áron megőrizzük. Nekem is.

Mennyire megterhelőek a felkérések?
Megterhelőek, fizikailag. Az utazások, a termékek kiállítása, szimpla piacozás esetében is. Talpon lenni reggeltől estig, napokig, nem egyszerű, esténként kuka vagyok. 2014 óta igencsak hangsúlyossá vált ez a vonala a munkámnak. Viszont a másik serpenyőjében a mérlegnek ott van az, hogy rengeteg emberrel találkozok, személyesen tudok a vevőimmel érintkezni, ami igen kedves a számomra. Látni az örömet az arcukon, amikor behunyt szemmel élvezik a kis falatkák ízeit, na, az mindent visz.

Mi az, az egészség mellett, ami nehéz ebben a világban? A te világodban?
Megmondom egészen őszintén, a párkapcsolatoknak nem kedvez az életmódom. Nehéz egy olyan nőhöz alkalmazkodni, aki a saját, fizikai munkára alapozó vállalkozását viszi, márpedig az állattartás és -tenyésztés ilyen. Non-stop felelősség és elfoglaltság – valaki vagy el tudja ezt fogadni, vagy a kapcsolat nem lesz tartós.

Ami még le tudja rombolni a hangulatomat az az, amikor jön egy probléma, amire nem találok megoldást. Persze végül mindig jön az, de amíg nem, addig kis időre valahogy elengedem magam, elszomorodom, néha picit bepánikolok, persze, hogy én is be tudok pánikolni. Aztán egy szép napon jön a megvilágosodás, ami magával hozza a megoldást. Ám amíg az el nem jön, addig bizony tudnak lenni rossz napjaim. Erre a dologra egyébként nálam nincs más gyógyír, egy forró fürdő ezen nemigen tud segíteni. Csak a megoldás.

Hogyan lazítasz egy nehéz nap után... azaz…. bármely nap után, a te esetedben?
Megmondom őszintén, eddig nemigen tulajdonítottam nagy jelentőséget a lazításnak, igazából 38 éve nincs megállás, egy évben maximum, ha 2 hetet pihentem. Korábban ugye említettem az egészség fontosságát és hát ehhez a mentális lazítás elengedhetetlen. Én is élek vele mostanság, ami segít az a bringázás, kint a természetben nyomom a kis terepbringámmal; nem kímélem ugyan magam, de remekül tudok utána pihenni. Olvasni is nagyon szeretek, a kényszerpihenőm alatt előkerültek a könyvek, szívesen olvasok önismereti, pszichológiai témájú könyveket. Télen pedig mindig fordítok időt szaunázásra. Testileg, lelkileg kicserél, újrahúz. Imádom.

Tedd még sokáig, hogy minél tovább élvezhessük Hungaricum-termékeidet, amelyek, mondjuk el, magas zsírtartalmukkal, válasszuk bármelyiket is, maximálisan kielégtik a ketogén étrend követelményeit. Mit kell a mangalicáról tudni?
Pontosan, a ketogén étrend remek kiegészítője a mangalica. Egy 160 kilós vágóállat összetétele nagyjából 40 kg hús, 30-60 kg zsír, a többi csont, amely szintén remekül felhasználható például alapléhez, amely jó kis zsíros, kollagéndús főzőalap, avagy táplálékkiegészítő. A tudomány jelen állása szerint a zsír nem az ellenség, nem az alakul át testzsírrá, hanem a test által nem feldolgozott szénhidrátfelesleg. A mangalicazsír pedig magas omega3 sírsavtartalommal rendelkezik, amely a legjobb fajta zsír, amit a testünk csak felhasználhat.

Ketogénesek, mangalicára fel! Illetve bárki, aki főzéshez egészséges fajta zsírt keres. Vagy pedig ultrafinom disznótoros termékeket. Zsóka, hogyan tudnád sommázni mindazt, amit 38 izgalmas-mozgalmas évedben megéltél, mivel tudnád buzdítani mindazokat, akik nem tudják eldönteni, merre induljanak, csak azt érzik, hogy valamerre kellene, mert ahol most vannak, nem a helyük?
Mindenképp hallgassunk a szívünkre. Adjunk esélyt mindannak, ami érdekel. Derítsük ki, mi a valódi szenvedélyünk – ez már fél siker. Keressünk rá módot, hogyan fordíthatnánk azt a megélhetésünkké. Kitartással, szorgalommal és hivatással bármit képesek vagyunk létrehozni, csak higgyünk magunkban.

Köszönöm, Zsóka, a remek beszélgetést. Tiszta szívemből kívánom a legjobbakat és hogy az álmaid valóra váljanak. De valóra váltod majd őket, tudom, mint ahogy eddig is.
Köszönöm, Kami. Jó volt itt lenni, mesélni. Kicsit nosztalgiázni és a magam számára is összeszedni ezeket a dolgokat, amikre egyébként csak igen ritkán gondolok vissza az örök nagy rohanásban. Jó volt Attagirlként nálad megpihenni! Köszönöm mégegyszer.

Ha többet szeretnétek megtudni Zsókáról, klikk a linkekre.

LinkedIn
Weboldal
Instagram
Facebook
Csodés vidék

08 - Leigh Coates

42 perc olvasás

Emlékszem életem legelső repülőútjára. 50 perces utazás volt Budapestről Prágába még általános iskolás koromban. Azaz a 80-as években. Emlékezetes kis út, viharba repültünk és a gép 8 métert zuhant. Gyakorlatilag egy kis zöttyenés volt az egész – efféle zötykölődést napi szinten élek meg Iowa útjain. Ott fönt viszont épp elég volt ahhoz, hogy a sztyuardesz megtántorodjon és a levegőbe dobja konyakmeggyel tele tálcáját. Én pedig, leleményes magyar kisgyerekhez illően, a következő perceket azzal töltöttem, hogy minél több bonbont összeszedjek a földről, miközben az emberek kiáltozással voltak elfoglalva üléseik markolászása közepette.

Később aztán fontolgattam, hogy magam is légiutas-kísérő leszek, hogy eljussak a világ jónéhány országába, amely saját költségen lehetetlenség lett volna. Addig-addig fontolgattam ezt, míg végül kiöregedtem, úgyhogy elengedtem az ötletet.

A Covid óta pedig, és az Iowa-Budapest távolság közti extrém hosszú utazásnak köszönhetően ma már gondolni sem akarok menetrend szerinti járaton utazásra. Utoljára 2020. novemberében repültem, és még ha maradt is elintéznivalóm az anyaországomban, egyelőre még nem sikerült magam meggyőznöm arról, hogy repülőre szálljak és hazautazzak. Talán majd egyszer. 

A hölgy azonban, akit mindjárt bemutatok, nos, ő a szöges ellentétem. Ő ami időt csak tud, a levegőben tölt. Igaz azonban, hogy saját járműve van ehhez, egy csodaszép, karácsonyfadísz-szerű helikopter, amelyet teljességgel ő ural repülés közben. Csak ő létezik, a kopter, a táj és az időjárás. Még az interjúink időpontjait is – ez mekkora – az időjárás határozta meg. Minél esősebb volt az előrejelzés, annál nagyobb volt az esély a hosszadalmas hívásokra.

Szuperhős ő, igazi unikum, aki imádja a légijárműveket és olyan életet él, amelyet magának teremtett, tele izgalommal és kalanddal – egy kis szőke energia-, béke- és örömbomba, aki él-hal a repüléstért, a természetért és párjáért, tettestárásért, Mikeért.

Ismerjétek meg Leigh Coates-ot, augusztus hónap Attagirl-jét, kóstoljatok bele a szabadságba, ahogyan ő értelmezi azt. Ígérem, mire végigolvassátok az interjút, magatok is érzitek majd az adrenalint és a vágyat arra, hogy rákeressetek a neten legalább pár dologra, amiről itt mesél. Olvassátok szeretettel.

Hello Leigh. Üdvözöllek, mint Attagirlt, örülök, hogy itt vagy.
Köszönöm, Kami, enyém az öröm. Mivel kezdjünk?

Hát, az Attagirlöket általában arra kérem, meséljenek először a gyerekkorukról, a körülményeikről, amely véleményem szerint igen nagy hatással van, így vagy úgy, az irányra, amelyet veszünk, miközben belekóstolunk az önálló döntéshozatalba. Úgyhogy mesélj nekem arról, milyen voltál kislánykorodban.
OK, nos, a történet igazából a szüleimmel kezdődik. Az anyukámat adoptálták és szerető, de igen szegény, mélyen vallásos családban nevelkedett, ahol a motto az volt, hogy az Úr majd megsegít. Alternatív oktatás után kutatva, amely dübörgött a 60-as években, Mexikóba küldték őt egy bentlakásos iskolába, amikor 14 éves volt. Míg az iskolát vezetők szándéka a legjobb volt, az élet ott rendkívül szigorú volt, sokkal inkább emlékeztetett szektára, vagy kommunára, mint iskolára.

Az apukám, aki egy tehetősebb családból származott, ugyanebben az iskolában landolt 18 évesen, miután engedély nélküli eltávra ment a vietnámi háborúban. Az ifjú Beth és Bob azonnal vonzódni kezdtek egymáshoz és mivel az intézmény szigorúan ellenzett bármiféle házasságon kívüli kapcsolatot: randizást, csókolózást, vagy akár kézfogást, úgy döntöttek, azon fiatalon összeházasodnak. Én nem sokkal ezután születtem, az iskolának ugyanis a fogamzásgátlással kapcsolatban is szigorúak voltak a nézetei. Az anyukám egyébként lázadó volt, egyszer elmesélte, hogy amint ez a tudomására jutott, azonnal becsempészett fogamzásgátlót magának és a többi lánynak. Mindenesetre látható, hogy inkább kommuna volt ez, és én ennek lettem a terméke. Az élet primitív táborszerű volt Ensenada külterületén, amikor születtem.  

Oh wow! Nem egy hétköznapi történet.
Egyáltalán nem. Ebben a kommunában magadnak kellett rájönnöd, hogy kell élni, rá voltál kényszerítve az önellátásra: a földből éltél, kecskét fejték, vizet gyűjtöttél, és a többi – megtanultál túlélni. Táborozó cigányélet volt, és az iskola gyakran költözött. Leginkbb Baha mentén, de Belize-be is, ahol a kisöcsém született, Guatemalába, és még a Cortez-tengeren is laktunk egy vontatóhajón.

Hát így kezdődött, a szüleimmel, akik két gyerek szülei lettek, miközben még maguk sem teljesen nőttek fel, szigorú kommunában, ahol maguktól próbáltak rájönni, hogyan kell élni, miközben állandó költözésben voltak.

Úgy tűnik korai életed során nemigen tudtak mély gyökereid nőni.
Így van. 3 éves koromban a szüleim úgy határoztak, visszaköltöznek az Államokba. Az öcsém vízfejjel született és megfelelőbb orvosi ellátásra volt szüksége, úgyhogy Maryland-ben telepedtünk le, ahol az anyukám szülei éltek. Megintcsak alternatív életformába csöppentünk, a közösség az Élet Iskolája nevet viselte. Emlékszem, anyukámmal jógaórákra jártunk és mogyoróvajat készítettünk a közösségi malomban. Apukám itt kitanulta az arborista [fákkal, bokrokkal dolgozó szakember] mesterséget, miközben a közösség egyik tagja oldalán dolgozott, egy csodálatos emberrel, Bill Annekerrel, akinek egy hálózaton kívüli, jurtaféle otthona volt egy beltéri babzsákhintával és szupermély, puha szőnyeggel. A kezén megálltam, akrobatikus jógastílusban, és megtanított szaltózni és cigánykerekezni. A felesége, Margret, olvasott nekünk és meleg levessel kínált. Fantasztikus emberek, csodaszép emlékek. A szüleimnek azonban jobb orvosi ellátást kellett találnia az öcsém számára, így aztán anyagi okokból Dél-Kaliforniába költöztünk, ahol az apukám szülei éltek. 5 éves voltam ekkor.

Nem kis költözés, Keleti partról nyugati partra.
Igazából csak a repülőútra emlékszem. Ablak mellett ültem, és számat tátva bámultam a csodaszép, pufi, fehér felhőket. Elvarázsolt és elültethette bennem a felhők és repülés iránti szerelmem magját.

Na mindegy, Kaliforniavolt az első hely, ahol érzékeltem a valódi életet és tapasztaltam annak kihívásait. Nem La La Landen éltünk többé, az alternatív közösségek birodalmában. A kínlódás valódi volt, és a szüleim ekkor határozták el, hogy elválnak. Anyukám a szomszédba költözött, egy pici alagsori lakásba, apukám pedig maradt a kicsi bérelt házban. Eleinte ez nem volt nagy dolog a kis 5 éves gyermekfejemnek, minden nap csak átmentem az úton és a suliban voltam, suli után pedig vagy anyukámhoz, vagy apukámhoz mentem… nem igazán számított, mivel egymás mellett laktak és az iskolával szemben. Ezidőben, fontos tudni, az anyukámnak semmiféle való világi tapasztalata nem volt. 14 éves korától Mexikóban élt, sosem volt munkája, még csak autót sem vezetett soha, nem volt mentora, barátja vagy családja a közelben, aki segíthetett volna neki tanácsokkal vagy irányítással. Így nekünk a legjobbat akarva és azt gondolva, mind közel élünk majd egymáshoz, átengedte az én és az öcsém teljes jogi gondviselését az apukámnak. Azzal nem számolt, hogy apukám belebotlik gimnazista szerelmébe, feleségül veszi és mindannyiunkat Új Mexikóba, Santa Fébe költöztet majd. Vigasztalhatatlan volt.

Oh, neee!
És én is. Nagyon hiányzott, viszont az új családomnak is akartam esélyt adni. Lett egy új mostohaanyukám, és egy mostohanővérem is, aki velem egykorú volt és akivel együtt kezdtük az iskolát az új helyen. Ez az új család jól indult. Nem volt tévénk, együtt vacsoráztunk minden este és kártyáztunk és társasoztunk, vagy valami más, kreatív játékot játszottunk, például kincskeresést. Minden jól ment, de nem túl sokáig… hamarosan feszültség költözött a szüleim kapcsolatába és sok lett a veszekedés. Feladták tévémentes szabályukat és a vacsorájukat a tévé előtt fogyasztották, míg mi, gyerekek egyedül ettünk az étkezőben. Volt néhány igen szigorú szabály, például ha nem fogadtunk szót, vacsora nélkül mentünk aludni.

Micsoda??
Igen, biztosan a szándék vezérelte és a legjobb akarattal próbálta ezt a mozaikcsaládot navigálni, de a mostohaanyukámnak voltak igen érdekes módszerei a fegyelmezésre. Az alvásidő este 7 volt, és ha nem fürödtünk, vagy takarítottuk ki a szobánkat, és mostuk/szárítottuk meg a hajunkat délután 5-ig, vacsora nélkül kellett ágyba mennünk. A mostohatesómmal száraz kutyaeledelt csempésztünk az emeletes ágyunkba, mivel gyakran kellett lefeküdnünk éhesen. Az egyik durvább fegyelmezés, amire emlékszem, az volt, amikor nem mehettünk iskolába az egyik nap, és minden egyes étkezésre édességet kellett ennünk, amíg ki nem hánytuk. Ez volt a büntetés azért, amiért korábban édességet fogadtunk el egy osztálytársunktól…

Annyira sajnálom, Leigh.
Áhh, egyik család sem tökéletes, és őszintén, ezek csak azok, amikre nagyhirtelen most emlékszem. Voltak jó idők is. Horgásztunk, sátoroztunk, utazgattunk és meglátogattuk a nagyszülőke: volt ott sok-sok szeretet és tanulás és épülés is.

De az tény, hogy a nyarakért éltem, amikor meglátogattam az anyukámat Dél-Kaliforniában. Annyira büszke vagyok rá, ahogy képesvolt összeszedni magát és erőt találni, hogy újjrafelfedezze magát, miután mindent elveszített, amit ismert, előbb a válás, aztán a gyerekei. Összerakott egy feltupírozott életrajzot és szerzett egy titkárnői állást a JPL-nél [Jet Propulsion Labs], egy nagyon menő, modern cégnél, amely a NASA-val állt szerződésben. Ő volt az első titkárnő, akinek irodai számítógépe volt! Nagy dolog volt ez a 70-es években. Társaságra is talált az újhullámos diszkótáncon keresztül.

A nyarak vele varázslatosak voltak. Minden egyes fillért, amit csak tudott, félretett, hogy repülőjegyet vehessen nekünk és megadhassa a szünetet nekünk, és megannyi módját kitalálta annak, hogyan szórakozhatnánk minimális büdzsén. Imádtam a konyhában játszani vele, sütögetni, lenyalni a kanalakat, feltakarítani a romokat, még a padlósúrolás is szuper kis móka volt, Vizet és mosószert spricceltük a földre és kezünk-lábunk alatt szivacsokkal négykézláb suvickoltunk… hahaha, ki tudta, hogy a házimunka ennyire szórakoztató is lehet?! Megtanított kenyeret sütni és varrni, elmentünk görkorizni, diszkótáncolni, és még lovagolni is, ami a kedvencem volt! Varázslatos idők voltak azok a nyarak

Aztán irány vissza Santa Fébe, az iskolába, mialatt ameddig csak tudtam, ezekbe az emlékekbe kapaszkodtam.

Santa Fe érdekes volt, mint általános iskolás és alsóbb osztályos gimis gyereknek. A jellemzően hispán közösségben én voltam a kicsi fehér lány; szégyellős, csendes, bátortalan. Meg ugyan sosem vertek a többiek, de tartottam attól, hogy ez még bekövetke A nyarak anyával tartották bennem a lelket.

El tudom képzelni.
Mindig is szerettem volna anyukámmal lakni, de olyasféle tündérmesének tűnt, amely sosem válhat valósággá. Aztán amikor az anyukám megismerte a mostohaapukámat 1986-ban – egy szuperkedves férfit, aki igen találékony volt és készen állt a gondviselési csatára. Az életem drasztikusan megváltozott, Egyikünk számára sem volt könnyű, de nyertünk, én pedig összepakoltam és Dél-Kaliforniába költöztem.

[Leigh hallhatóan könnyekben tör ki, amikor a következőket meséli.] Élénken emlékszem, amikor a mostohaapukám leültetett és azt mondta: bármi lehetsz, ami, aki csak lenni akarsz Még a nevedet is megváltoztathatod. Valószínűleg a vezetéknevemre gondolt, de én teljesen beleéltem magam és úgy döntöttem, hátrahagyom a szégyenlős, félénk, csendes és magányos énemet és életre hívom erős, hatalmas, magabiztos belső énemet. Életre kelt a becenevem, [a Lee-nek hangzó] Leigh. Emily volt a rendes nevem és mindenki csak lerövidítette Emre, Emmára, Emmyre, vagy M&Mre, amelyek mindegyike cuki volt kicsi, félénk és egy kicsit talán túl nőies. Én erős, hatalmas akartam lenni és amikor egyszercsak valaki Leenek hívott egy napon, ami az Emma Lee rövidje, na az tetszett és megragadt. Egy darabig próbálgattam a leírását: Ly, Lei, Lee, mígnem rábukkantam a színésznőre az Elfújta a szélből, [Gone with the Wind], Vivien Leighre, és tessék: Leigh lett az új én! Rövid volt, ütős és erős, épp ahogy akartam, jobban illett az erős, magabiztos fiatal lányhoz, akivé válni készültem.

Ez az új családi egység tele volt szeretettel és lehetőségekkel. Anyukám, a mostohaapukám, az öcsém ls egy új, velem egyidős mostohabáty. 15 éves voltam és úgy éreztem, most nyílik csak ki az ajtó az életre. Kíváncsi voltam és mindent kipróbáltam. Táncórákat vettem, lett egy mountain bikeom, tóba ugráltam a hídról – megannyi új élmény, és imádtam! Az anyagiakat tekintve még mindig szegények voltunk, de mivel a mostohaapukám igen találékony ember volt, egymotoros pilóta lett és egy nap azt mondta: Menjünk, repüljünk egyet!

Miért érzem úgy, hogy ez egy jelentőségteljes momentum…? Mi az, amire felnyílt a szemed?
Szabadság. Wow, totális és teljes SZABADSÁG! Mámorító volt hátrahúzni a szarvkormányt, lassan felemelkedni és lenézni az apró házacskákra, amelyek egyre kisebbre zsugorodtak, és az autóúton dugóban veszteglő autókra, én pedig mindezek fölött lebegtem! csodás volt ez a szabadságérzés! Úgy éreztem, szupererőm van, mint a Szupernőnek. Akkor és ott tudtam, ez én vagyok. Tudtam, hogy ezt kell csinálnom.

Akkor hát ez jó korán el lett neked határozva, nem igaz? Hogy repülni fogsz?
Igen, elkapott a gépszíj, muszáj volt megcsinálnom. Volt minimum három munkám, miközben gimibe jártam, és minden egyes fillért félretettem repülésórákra. Nem volt könnyű és három évembe telt, míg megszereztem az egymotoros pilótaképesítésemet. A Camarillóról és a Van Nuys-ról, az ország egyik legforgalmasabb GA [general aviation - főleg saját vagy bérelt kisrepülőgéppel vagy business jettel utazó utasokat kiszolgáló] repteréről repültem. Santa Fében az apukámat inspirálta a repülési történetem és amikor befejeztem a gimnáziumot, felajánlotta, hogy segít elvégezni a tanfolyamot és belead ugyanannyit, amennyit én gyűjtök onnantól össze a repülésre. Nemrégiben vált el és annak reményében, hogy kapcsolatunk megjavul, visszaköltöztem Santa Fébe és folytattam a tréningemet. Megszereztem a privát ASEL-engedélyemet [egymotoros földi landolású gépre szóló engedély], majd belekezdtem műszerrepülő-képzésembe, de…

Te jó ég, de???
… de tettem egy kis kitérőt. Haha, a Royal Buck étteremben szolgáltam fel, Santa Fében, Új Mexikóban, a hely tulajdonosának pedig volt egy síüzlete is. A munkával ingyenes snowboardbérlet is járt. Megismertem egy jó kis snowboard-oktató csapatot, akik látták, mit összeküzdök a tanulással. És szárnyaik alá vettek.

És én imádtam! Innentől minden egyes nap snowboardoztam és minden egyes filléremet a felvonójegyekre költöttem, mígnem végül kaptam egy munkaajánlatot mint oktató. Na ja, persze, le sem tudok szállni a felvonóról anélkül, hogy el ne essek, de az ingyenes szezonbelépőért simán, hol írjam alá?!

A Santa Féi Ski Basin kiváló hely volt a tanulásra, de nekem több kellett. A Coloradobeli Breckenridge minduntalan visszaköszönt a snowboard-magazinokból, úgyhogy összepakoltam és odavezettem. A posta előtt ácsorogva minden egyes járókelőt megkérdeztem, tudnak-e bérelhető szobáról. A minimum 100-adik ember után egy nő rámnézett és azt mondta, „Éppenségel igen! Van egy bútorozatlan, ablak nélküli kis szobám épp a sífelvonók mellett, kibérelhető a télre.” Elvállaltam egy nevetségesen béna munkát a Peak9 tetején lévő önkiszolgáló étteremben a szezonbelépőmért cserébe, és ingyen happy hour-kajákon tengődtem hamis személyi igazolványt használva. Azt hiszem, 19 lehettem ekkoriban… haha, micsoda idők! Amikor a szezon véget ért, egy jóbarátommal úgy határoztunk, hogy a déli földtekén fogjuk a havat üldözni. Új-Zélandon! Épphogy csak volt annyi pénzem, hogy a repülőjegyet kifizessem, és még 1500 dollárom, amely 3000 kiwi-dollárnak felet meg – pont amennyibe a Queenstown-környéki Coronet Park és a Remarkables szezonbelépői kerültek. Na, azok igen jó idők voltak és csodaklassz, életre szóló barátságokat kötöttem. Két szezont töltöttem Breckenridgeben, 4-et Queenstownban, és a Lake Tahoenál lévő Squaw Valleyben 10 évet. Szponzorjaim lettek, profi snowboardozó lettem, boardercross kategóriában utaztam és versenyeztem.  Nagyon, nagyon jó évek voltak.

Oh, menő! De mi lett a repüléssel? Az sem számított már?
Az élet más fordulatot vett. Teljesen elfeledkeztem a repülésről. Csakis a snowboardozásról szólt immáron.

Sosem akartál hagyományos életet élni, továbbtanulni, rendes munkát vállalni, semmi ilyesmit?
Igazából nem is hiszem, hogy tudtam, mi az, hogy hagyományos. A családomban senki sem tanult tovább, én pedig nem fogtam fel, hogy számomra ez is lehet út, vagy hogy hogyan álljak neki. Fizetni meg aztán végképp nem tudtam volna. Az apukám fanyíró, anyukám titkárnő, a mostohaapukám ezermester.

De igen, amúgy majdnem elindultam azon az úton. Utolsó éves gimnazistaként a legjobb barátnőmmel kitaláltuk, San Diegoba költözünk és a Mesa főiskolára jelentkezünk… valószínűleg a cuki szörfös fiúk után, akik oda jelentkeztek, haha! De aztán jött az a fajta meghatározó pillanat, az egy pillanat, ami az egész életemet megváltoztatta.

Megkérdezhetem, mi volt az?
Figyelmeztetés, jön az én Me Too sztorim! Elmentünk San Diegóba körbejárni az iskolát és szállást keresni. Egy ponton egyedül maradtam az egyik lehetséges szobatársunkkal, és amikor visszautasítottam a közeledését, megpróbált erőszakoskodni. Bár halálra voltam rémülve, ki tudtam szabadulni és lefutottam a tengerpartra. Sikítottam, amikor rámtámadt, a földre dobott és a nyakamat szorítva elkezdte letépni a ruháimat. Szerencsére egy kerékpáros meghallott és kiabálni kezdett és éppen csak hogy el tudtam menekülni. Durva támadás volt és egyértelműen azt eredményezte, hogy tudatosabbá váltam a biztonságomat és környezetemet illetően. Életem legnehezebb időszaka volt a feljelentés és amikor a bíróságon a szánombánom-ártatlan képét kellett látnom. De amikor hallottam a volt szobatársaitól, hány lány jött vissza a vele való sétából ziláltan és mintegy magán kívül, az erőt adott, hogy végigcsináljam a procedúrát.

Jesszusom, sajnálom, hogy ez történt.
Köszönöm, borzalmas élmény volt, de erősebb lettem tőle és általa visszataláltam Új Mexikóba is és apukámat szaván fogtam a kisgéppilótás segítségével kapcsolatosan. És így jött a snowboard. Úgyhogy visszatekintve hálás vagyok. Nem lennék ma az és ott, aki és ahol vagyok enélkül a történet nélkül és ki tudja, hány újabb nőt erőszakolt volna meg ez az ember, ha nem segítek börtönbe juttatni őt.

Na akkor, Lake Tahoe, profi snowboardos, utazgatás.
Iggggen, életem csodaklassz szakasza! Imádtam azt a helyet és az embereket, kint lenni az elemek közt, csiszolgatni sporttudásomat és eljutni olyan lenyűgöző helyekre, mint Japán, Kanada, Új-Zéland, Ausztrália, vagy akár az USA összes állama. Csináltam volna tovább, de lett egy balesetem.

Egy rossz esés?
A snowboardozás során volt rengeteg esésem és sérülésem, de ami a karrieremet bevégezte, az éppenséggel egy autóbaleset volt, egy cserbenhagyásos. Egy versenyről utaztunk haza Tahoe-ba és az Applle Valley-ben parkoltunk. Kivettem a csomagtartóból a pénztárcámat, és egy ittas/drogos sofőr belémtolatott, odaszegezett a mi járművünknek, a két kocsi közé szorultam. El sem hittem, mi történik és mindössze annyit tehettem, hogy sikítoztam és ütöttem a kocsit a kezemmel, hátha abbahagyja a tolatást. Csak az egyik lábamat kapta el, emlékszem, próbáltam minél jobban feszíteni az izmom, hogy a térdem védeni próbáljam. A nő végül rájött, hogy valamit elütött, és előrement. Ki is szállt, és horrorra vált, „mit tettem??” kifejezésű arccal nézte, ahogy a földre rogyok, aztán az utasa ráordított, hogy szálljon vissza és elhajtottak. Egy szemtanú próbálta üldözni őket, de az utas fegyvert fogott rá, úgyhogy feladta. Eljött a kórházba, hogy ezt elmondhassa – milyen kedves ember.  A szívás az volt, hogy rendszámtáblájuk az nem volt, egy leharcolt Chevy Chevette-t vezettek, ami már nem közlekedhetett volna, de itt voltak ők, és szálltak vele, magasan, mint a papírsárkány. A rendőrség is eljött a kórházba és elmondta, hogy a parkoló kamerái nem működtek. Cserbenhagyásos gázolás – és az elkövetőket sosem találták meg. Újabb sorsfordító pillanat – egy ipszilon életem útján.

Nahát, Leigh, őszintén szólva a szerencse nem tűnik jó barátodnak!
Ez itt tényleg kemény volt. Három törött csont és két szakadt szalag és a csontokkal egy hónapot kellett várnom a gyógyulásig, mielőtt az első ACL [térdszalag]-műtét megtörténhetett. Hazaköltöztem az anyukámhoz és mostohaapukámhoz rehabilitálódni és gyógyulni. Úgy éreztem, elsiklanak mellettem az álmaim és nagyon elesett voltam. Emlékszem, egyszer bebotorkáltam a mankóimon egy gyógyszertárba és igencsak sajnáltam magam, amikor megláttam ezt a velem egykorú lányt, aki szintén mankózott, viszont térdtől lefelé nem volt lába. Szíven ütött, a lélegzetem is elakadt, pofoncsapásként ért és rájöttem, nem vagyok szerencsétlen, igazából igencsak szerencsés vagyok! Traumatikus baleset ért és jól vagyok! Megvannak a végtagjaim, vannak emberek, akik szeretnek, akik gondoskodnak rólam. Volt egy csodálatos karrierem, és még mindig egy teljes, egészséges élet áll előttem tele lehetőségekkel. Abban a pillanatban igazán hálát éreztem. Nem vesztes vagyok, hanem győztes.

Furcsa az élet, ugye? Egy jelentéktelennek látszó pillanat képes 180 fokos fordulattal megváltoztatni az ember gondolkodását!
Nagyon igaz! Ez volt az én fontos, jelentéktelennek látszó, mégis beható pillanatom az életemben. Irány vissza a Lake Tahoehoz! Snowboardozgattam még szórakozásképp egy pár éven át, aztán volt még egy műtétem, de a térdem már nem lett olyan, mint volt. Fájt is. Tudtam, hogy sosem fogok tudni már úgy snowboardozni, mint azelőtt. Úgyhogy az olimpiai álmaimtól végső búcsút vettem.

Gondolom komoly újratervezésre volt szükséged.
Igen, csak azt nem tudtam, milyen irányba. Mígnem aztán egy barátnőm aki Hawaiira költözött, meg nem említette, hogy kellene neki egy szobatárs. Boom! Még sosem voltam a Nagy Szigeten, de azonnal tudtam, hogy az a hely kell most nekem, úgyhogy már pakoltam is össze és a Csendes-óceánon túlra költöztem.

Óóóóh, Hawaii egyike az én bakancslista-tételeimnek!
Varázslatos hely, imádnád! Beköltöztem ebbe a csodaszép Kona-partra néző csodaszép házba, ahol a naplementék lenyűgözőek voltak, a meleg trópusi szellő lágyan fújdogált és a plumériafüzérek illata lengedezett… tiszta Hawaiis álomvilág. Egyik este átjöttek jópáran lakásavató buliba. A szobatársam egyik barátjával beszélgettem, ezzel a szuperlaza sráccal, tele tetkóval és kis kecskeszakállal, és azt mondta, hogy helikopterpilóta. Mondom, wow! Én is pilóta voltam, megvan az ASEL-em, de egy évtizede nem repültem. Végül aztán beismerte, hogy még csak tanul helikopterpilótának. Én már mióta nem gondoltam a repülésre. Az agyamban az a hajó már elúszott. Abban a pillanatban viszont, ott és akkor, visszagyúlt a láng. A srác elmondta, hogy az iskola épp ott, Kona szigetén van, a reptéren. “Felveszel egy 50 ezres kölcsönt, a saját tempód szerint tanulsz, de úgy egy évig tart, míg megszerzed mind az 5 vizsgád, köztük az oktatóit, azután az iskola oktatóként alkalmaz és addig tanítasz, amíg el nem éred az 1000 órát. Utána pedig olyan munkát vállalsz, amilyet csak szeretnél, mivel a vietnámi pilóták visszavonulóban vannak és van egy csomó munkalehetőség.” És én megintcsak azt kérdeztem: hol írjam alá?! 

Nagyon úgy hangzik, hogy tudatos tervezés helyett az összes lehetőségből, ami csak jön veled szemben, kihozod, amit lehet.
Igen, az az ember voltam, és vagyok ma is, aki a jelenben él és nem aggódik a jövő miatt, mert az mindig kiforrja magát. Így viszont szabad maradok, először is mentes az elkötelezettségektől, másodszor pedig azt választhatom, amit csak szeretnék ahelyett, amit kellene. Ez is, csakúgy mint az állandó helyváltoztatásom, feltehetően a korai, folyamatosan költözős éveimnek köszönhetőek, igazad lehet, amikor azt mondod, a korai éveink körülményei nagy hatással vannak arra, kivé válunk felnőttként. Ha visszagondolok, el kell hogy ismerjem, annyira gyakran utaztam, változtattam lakhelyet, és teszem azt ma is, hogy az már szokatlannak tűnhet. Nem szeretem magam lekötni ígéretekkel vagy elköteleződéssel, jobban szeretem azt a fajta rugalmasságot, amely lehetővé teszi számomra, hogy önmagam lehessek, anélkül, hogy megszegném kötelezettségeimet, vagy megbántanék másokat.

Szabadnak hangzik a dolog, de muszáj megkérdeznem: nem gondolod, hogy ezek az ad-hoc döntések, amiket hozol, felelőtlennek mutatnak kissé?
Haha, jó kérdés. Vannak, akik bizonyára így látják, de nagyon szerencsés vagyok, amiért mindig is ezt a fajta szabad-mint-a-madár életet élhettem. Körbestoppoltam Új-Zélandot és egyéb utazásos, megtervezetlen élményeim is voltak. Egyértelműen sérülékeny helyzetbe hoztam magam nem egyszer. De ezt a fajta kockázatot vállalva Megannyi élménynek engedtem teret, amiért rettentően hálás vagyok. Igen, ahogy meséltem az előbb, volt néhány rossz élményem is, az erőszakkísérlet, vagy a cserbenhagyásos gázolás, és tuti, hogy számos egyéb kisebb dolog is történt még, amik már eszembe sem jutnak, de összességében az 51 évnyi vadcigány-életem egyetlen darabkáját sem csinálnám ma másképp. Ezek az élmények azok, amelyek miatt ma az vagyok, aki.

És most ugye itt van Hawaii: vadonatúj környezet, és az új ötlet, hogy beiratkozol a repülős iskolába Konán.
Igen, amikor ez a srác – Tetkóssrác – elmesélte, hogyan működik a helikoptersuli és a képzés, annyira izgalmas volt, hogy odahívtam a barátnőmet és elmeséltem neki is és szó szerint másnap mindketten   besétáltunk az iskolába.

Az alkalmat megragadva!
Mint mindig. Akkoriban a Four Seasonsben dolgoztam, a fine dining éttermében szolgáltam fel és elég jól kerestem, úgyhogy folyamatosan fizettem az iskolát. Nem szeretem a hitelt, szeretek adósságmentes lenni, a hitel pedig mindig is szabadsággyilkosnak tűnt: De az iskolát gyorsabban végeztem, mint amit meg tudtam engedni magamnak anyagilag, úgyhogy végül megadtam magam és felvettem 30. Az oktatás pont úgy zajlott, ahogy Tetkóssrác mesélte. 13 hónapomba telt letennem az 5 vizsgámat és 8 hónapon át instruktorként dolgoztam az 1000 óra megszerzéséért. Azután jött az első igazi Part 135 [nem-menetrend szerinti légi utasszállítókat működtető társaságok számára tanúsítvány] szállítómunka és tartott 3 hónapon át, amíg a szükséges turbinatapasztalatomat meg nem szereztem, ahhoz, hogy olyan munkát találjak, ami eleget fizet ahhoz, hogy a banki kölcsönöm visszafizessem és vegyek egy lakást. A lakáshitelt 5 év alatt visszafizettem. Megintcsak mondom, nem szeretem a hitelt, De ahogy idősebb lettem, és egy kicsit jobban megismertem, hogyan működik a rendszer, vállalkozóként a hitel igencsak jó tud lenni. Csak jól kell fizetni a kamatlábakat és megtalálni a megfelelő befektetéseket és adóleírásokat.

És nem te vagy az első Attagirl, aki ezt mondja…
Tudom!

Miféle munkákat lehet vállalni helikopterpilótaként? És melyek fizetnek a legjobban?
Annyiféle munkalehetőség / küldetés létezik a helikopterágazatban. A fizetés a tapasztalattól függ. Tipikusan hogy mennyire letisztult a specialitása valakinek, és a tapasztalata abban a specialitásban, fogja meghatározni a fizetést. Én túrarepüléseket tartottam Hawaiiban a karrierem legelején, amely akkor remek tanulási lehetőség volt, de nem igazán kielégítő a számomra. Onnan indultam és jutottam el addig, hogy Alaszka távoli területeire és a niche-em a precíziós teheremelés lett, leginkább bányászati területen. A legtöbb kiküldetésem a semmi közepére vitt, ahol férfitáborból indítottam a napjaimat, keménypadlós „luxus” sátorból, ahol dízelkályhám volt, táborséf, melléképületek és strukturált zuhanyzási rend. A munka pedig fúrók, üzemanyag-tartályok, alomfa, vagy bármiféle egyéb anyag mozgatása volt, amelyre csak szükség volt a projekt során. Ez a fajta munka Alaszka egészén átvitt és geológusokkal, biológusokkal, archeológusokkal, gleccsertudósokkal dolgoztam együtt, vagy éppen rádió/jelismétlő állomásokkal, ahová üzemanyagot, vagy napelemet szállítottam, tornyokat, avagy antennákat. Rengeteget tanultam, a képességeim fejlődtek, kiismertem az üzemanyag-logisztikát, az időjárátst: az eső, a fagy, a köd, a felhők nekem a móka. Kihívást jelentő, beteljesítő munka.

Volt egy rövidke, tíznapos munkám Valdez városkában, Alaszkában, ahol megismertem a páromat. Igazi alaszkai, az egész életét itt töltötte, vadászott, horgászott, hajózott és repült – az összes menőpasis dolgot űzte. Elvittem egy helikopterköre, ő pedig elvitt engem egy kis repülésre a Super Cub bozótgépével. Egymás másodpilótái vagyunk az életben azóta is… immáron 15 éve.

A távolsági munkákat nehezen viselte a kapcsolatunk, így 2010-ben egy partnerünkkel együtt úgy döntöttünk, saját céget alapítunk. Vettünk egy helikoptert, és új otthon-bázisomról kezdtem dolgozni, Valdezben, ahol végül legyökereztem. 10 éven át építettük a bizniszt, míg végül öt helikopterünk, egy hangárunk, üzemanyag-állomásunk és egy ajándékboltunk működött. Majd 2020-ban eljött a tökéletes alkalom és egyhangúlag úgy döntöttünk, készpénzzé tesszük a bizniszt és inkább élezzük munkánk gyümölcsét.

Korán visszavonultunk, élvezzük az életet, azt csináljuk, amit igazán szeretünk… és igen, egy helikoptert megtartottunk magunknak, hogy bejárhassuk és felfedezhessük Alaszka hegyeit. Vettünk egy vadiúj Bell 505 Jet Ranger X helikoptert is, amelyet mi csak CandyCaneCopternek nevezünk, szuperklassz piros-fehér láthatósági festése alapján. Könnyedén kiszúrható és elképesztő, mennyien kiszúrnak bennünket, amikor repülünk. Észak-Amerika egészén használjuk, Montreáltól a Dominikai Köztársaságig, és persze Alaszkában. Újfajta verzióját űzzük a vidékrepülőzésnek [barnstorming], mivel nem a gép szárnya alatt alszunk valamelyik farmer udvarán, hanem barátoknál, vagy hotelben szállunk meg, és ingyen reptetjük az érdeklődőket. Mindezt pedig megörökítem a közösségi médiámon, leginkább Instagramon és Facebookon, és sztorikban naponta. Az emberek megkeresnek, amikor meglátják, hogy épp a környékükön tartózkodunk, és igyekszünk mindenkivel találkozni. Szinte naponta kapjuk a képeket a repüléseinkről #ispythecandycanehelicopter játékunk közben. 

Ú, ez nagyon jól hangzik, ide is el kell jönnötök, hozzánk Iowába, hatalmas az udvarunk, itt megpihenhet a kis CandyCane Bébitek, miközben grillezünk valami jó kis steaket, ti pedig alhattok nálunk! Akár a városkánkat is bevonhatnánk egy napra, biztos vagyok benne, hogy örülnének a lakosok!
Látod, pontosan érted, hogy működik a dolog! Remek lenne meglátogatni benneteket, Beleteszlek a Foreflightomba [navigtion app], az emlékeztet, ki mindenki van a környéken, ahol épp repülünk. Ígéretet azonban nem teszek, tízezer változója létezik egy-egy ilyen útnak, sosem kötelezem el magam. Amint azonban egy cím bekerül az appba, mint lehetséges megálló, eljön majd a napja… talán még az idén, talán tíz év múlva, de eljön.

Megértettem! Bármikor érkeztek, szívesen látunk, tényleg. Most azonban, kisasszony, idehallgass. A helikopter-vezetés eszméletlen figyelmet és fegyelmet kívánhat meg, és bátorságot, amikor a nem várt bekövetkezik (szél, vagy csapadék, vagy madár, vagy bárakármi). Azt értem, hogy ez egy életforma, de abban is biztos vagyok, hogy egy ilyen veszélyes életformához szükséges egyfajta levezetés. Legalábbis gondolom én. Ha így van, mi az, amivel a stresszt, ami felgyűlik, levezeted?
Nem is csak a repülés maga, az a könnyebbik rész. De amikor terepen vagy, mindenféle táborokban, minden mindig változik, a munkatársak, a környezet – ha az ember nem vigyáz, ezek tudnak azért problémát okozni. És igen, van módszerem arra, hogy ezt elkerüljem.

Figyelek!
Minden alkalommal. Amikor új szállásra kerültem, először is megkerestem a nekem szánt sátrat és azt otthonossá tettem. Volt egy álomtáblám [vision board], amit mindenhova magammal vittem, és egy táskányi kényetetőm, például vanília illatú gyertya, vagy egy kis doboznyi boldogság-idézet, Yogi Tea, és természetesen a jógaszőnyegem. A táborélet kemény tud lenni és az ön-törődés gyakran elsikkad. Nekem fontos volt, hogy kiegyensúlyozott maradjak, egy kis appot használtam ehhez, a Yoga Downloadsot aminek voltak rövid, 20 perces kis jóga flow-k, amelyek gyorsan átkalauzoltak egy-egy rövid gyakorlatsorozaton. Néhány táborban még ilyen 20 perces gyakorlásra is alig volt idő, de sokszor volt legalább azért némi időm kint terepen a helikopterrel, miközben ügyfelekre vártam. Kerestem egy sziklát, vagy valami füves részt, és gyorsan elvégeztem a gyakorlatokat.

Jóga! Amikor a házifeladatom végeztem veled kapcsolatosan, emlékszem, rengeteg jógás referenciát találtam!
Haha, nem vagyok meglepve. Régebben egy csomó jógás dolgot megosztottam a közösségi médiámon. A jóga elengedhetetlen az életemben. Gondolom Marylandben kezdődött, amikor anyukámmal mentem jógaórákra az USÁ-ba költözésünk után. Onnantól kezdve ahol csak kikötöttem, utánajártam a helyi jógalehetőségeknek. Hawaii-ban nagy megtiszteltetésemre Norman Allennel volt lehetőségem gyakorolni, halála előtt. Ha felvett jógatanulónak, ingyen lehetett vele gyakorolni – akkor kellett csak fizetni, amikor kihagytunk egy órát. Amikor pedig elkezdtem sokat repülni a munka miatt, odakint gyakoroltam, vagy a leszállón – így született a HeliYoga-mozgalmam. Vártam az utasaimat, néha órákig, így elkezdtem magammal vinni a jógaszőnyegemet, vagy legalább a jógatappancsomat, ezeket a kis csúszásmentes zoknikat és kesztyűket, bármely felületre alkalmasak és tapadnak. Elkezdtem részt venni kihívásokon az Instagramon, majd elkezdem én indítani őket. Volt egy éves kézenállás-kihívásom, amelyben napi feladatokat adtam a kézenállás fejlesztésére, mint végcélra, épült. Rendkívüli kis társaság verődött így össze, elmondhatatlanul szerencsésnek érzem magam, amiért annyi jógással megismerkedtem szerte a világban. Szuperjó kis csapat lettünk, és sokukkal a mai napig tartom a kapcsolatot. A jóga erőt ad, és teljesen ellazítja a testem és az elmém, nagyon fontos része az életemnek.

Bármi egyéb, ami segített, vagy segít lazítani?
Igen, van még. Hiszek a kis napi rutinokban. Minden egyes nap, leginkább zuhanyzás közben, szánok egy rövidke időt arra, hogy mindent leállítsak és csak magamra figyeljek. Veszek egy mély levegőt, becsukom a szemem. Átölelem magam, kezeim a vállaimon, lehajtom a fejemé adok magamnak egy nagy ölelést. Először akkor csináltam ezt, amikor lett egy új munkám, amelyről úgy éreztem, meghaladja tudásomat és meg voltam ijedve. Aznap reggel buzdítóbeszédet tartottam magamnak a tükörben, azt mondtam: „Megcsinálod!” és adtam magamnak egy nagy ölelést – és működött. Azóta is csinálom minden egyes nap és ma is működik. Egy másik napi szokásom a Nahli, egy hastisztító gyakorlat, megérintem a lábujjamat minden egyes nap, majd álló kutya pózban vagyok a fal mellett. Mondanám, hogy van egy napi meditációs gyakorlatom, de újabban hanyagolom azt egy kicsit. Már csak az, hogy beszélek róla is emlékeztető arra, hogy visszatérjek rá, még ha csak 3 percre is a nap folyamán, egy mély meditáció mindent meg tud változtatni. Seretek olvasni is, az mindig remek menedék.

Miket olvasol?
Gyerekként rengeteget olvastam. Nem ritkán 2-3 könyvet egyetlen nap alatt. Egy nap alatt! Imádtam a Nancy Drew-könyveket, haha. Kis detektív vagyok magam is, ahogy a párom viccesen hív, Leigh Five-O. Az egy másik jó kis sztori, egyszer kifigyeltem egy rablót, aki épp a szomszédomhoz tört be Hawaii-n, és segítettem a letartóztatásában. Kiderült, hogy már rég keresték mindenféle bűntények miatt, és én voltam az, aki meglátta őt és követtem, míg a rendőrök oda nem értek.

Egyébként meg ahogy egyre idősebb lettem, elkezdtek érdekelni a filozófiaibb könyvek, mint az A békés harcos útja, a Mennyei prófécia, Az alkimista, a Siddhartha, és a számomra minden idők legsorsfordítóbb olvasmánya, az Illúziók Illusions, egy vonakodó Messiás kalandjai Richard Bachtól. Richard Bach maga is pilóta volt, aki vidékrepültetett át Amerikán. Az Illúziók épp arról szólt, ahogyan csinálta, de arra is tanított, hogy igazából minden csak illúzió, és a saját tudatunk perspektívájából jön létre. Mindenki a saját realitásában él. Fiatalon, befolyásolható korban olvasva ezt lehet az oka annak, amiért ma ezt csinálom.

Jóga, olvasás – bármi más esetleg?
Kislányként, még Santa Fében, a legnagyobb vigaszom a kiscicám volt. Vad kis macska volt, amit egy farmházban fogtam be és amit a szüleim engedtek megtartani. Az ágyam lábánál aludt velem este az iskolaév alatt, majd amikor én Kaliforniában voltam a nyárra, eltűnt. Aztán amikor ősszel visszatértem, ő is előkerült. Rendületlen ragaszkodása és társasága igazán segített erősnek maradnom azokban a nehéz időkben.

Az élet otthon kemény volt, de az iskolában is. Jól tanultam, de kissé félszeg voltam mindenképp sosem éreztem, hogy beilleszkedek. Még amikor anyukámhoz és mostohaapukámhoz költöztem is Dél-Kaliforniába, akkor is a fura kívülálló voltam, különösképp azért, mert habár igen szegények voltunk, mégis újgazdag részen éltünk. Mindenki a legújabb divatmárkákat viselte és menő kocsival járt. Én meg voltam a szegény kis falusi paraszt a nagy csilivili városban, haha De életem ezen pontján már gyűjtöttem az erőt és a bátorságot és főleg inkább a szenvedélyeimre fókuszáltam, a táncra – imádtam táncolni és az összes tanfolyamra beiratkoztam, amit csak megengedhettem magamnak, modern táncra, balettre, jazzre. Szerettem túrázni, mountain bikeozni, ó és vitorlázni! A mostohaapukámmal rengeteget vitorláztunk egy kis kétszemélyes, Narancsdzsúsznak nevezett, narancssárgára festett vitorláson… hmm, lehet, hogy ezért festettem a flottám összes helikopterét narancssárgára…. ez most jutott eszembe, haha. Mindenesetre igen, fiús lány voltam és imádtam mindent, amit odakint lehetett művelni.

Mi akartál lenni felnőttként gyerekkorodban?
Gyerekként sosem volt igazán tiszta képem arról, mi leszek, ha nagy leszek, kivéve a minden gyerek álma színésznő, énekesnő, táncosnő, stb. fantáziákat. Arra viszont emlékszem, amikor egy családi utazás során megláttam ezt a menő külsejű női kamionsofőrt egy benzinkúton. Olyan erős és magabiztos volt, és azt a hatalmas, vadul kinéző kamiont vezette teljesen egyedül, és azért kapta a fizetését, hogy átutazzon az országon. Igen, egy kis ideig kamionsofőr akartam lenni, különösen, mivel akkoriban ment a TV-reklám a Debbie Dootson Kamionos Iskoláról. De azt az álmot sosem követtem…  szerencsére, meg aztán a repülés láza igen korán elkapott.

Mi mindent csinálsz ma, amikor éppen nem repülsz?
Hát, rengeteget repülök, haha! Az otthonom, Valdez, egyike a világ legcsodálatosabb repülési körülményeivel rendelkező helyeinek. Imádom körbetáncolni a hegycsúcsokat, a leheletvékony ködrétegeket, az acélkék jégmezőket.  És az, hogy mindet megoszthatom másokkal, mindent visz… látni, amit megélnek, néha könnyeket csal a szemembe. Annyira szürreális és, őszintén, sosem lesz unalmas. Ahogy vezetek a reptérre reggelente és kinézek a hegyekre, a szívem röpdösni kezd, a látvány megszédít. Teljességgel lenyűgöző. Felrepülök egy egytetőre és ott elvégzem a jógagyakorlataimat, vagy túrázgatok a hegygerincen, vagy piknikezek a vízesésnél, vagy az óriási jéghegyek közt sétálgatok. Az aIaszkai nyár csodálatos, de igen rövid és gyorsan elröppen és én minden egyes pillanatát igyekszem magamba szívni. E három hónap alatt, júniusban, júliusban és augusztusban nem szeretek máshol lenni.  Igyekszem megosztani a csodát a közösségi médiámon, de az meg sem közelíti a valóságot.

Úgy tűnik, igen egészséges az életmód, amit folytatsz, azzal a rengeteg jógával és gyaloglással. Ezt tudatosan alakítod így? Említetted az ön-törődés fontosságát korábban.
Amikor Alaszkában vagyunk, igencsak könnyű egészségesen étkezni. Mi étkezési célból horgászunk, rákászunk és vadászunk és magunk készítjük az ételeinket az otthonunkban, magunk füstöljük és tartósítjuk a lazacunkat is. Ahol lakunk, nem igazán vannak jó éttermek, úgyhogy főzünk otthon minden este. A jóga és a túrázás fitten tart és amikor utazunk, vagy máshol telelünk, konditerembe járunk és próbálunk minden nap eljutni. Igen, igyekszünk egészségesen élni és az orvostól távol maradni.

És eljött az idő, amikor, sajnos, le kell zárnunk ezt a beszélgetést. De mielőtt ezt megtennénk, mondj még pár szót arról, mi az, amiben hiszel; az értékrendedről, az álmaidról és céljaidról a visszavonulásod éveire. Mi más maradt még a nő számára, aki láthatóan mindent elért?
A nyugdíjas évek jók. Van egy bakancslistánk, sokmindent áthúztunk már rajta az idei nyáron. Aprónak tűnő dolgok, de hatalmas élmények, mint például Alaszka északi lejtőire repülés, ahol megnéztük a jegesmedvéket a Jeges-tenger jegén, vagy a karibukat, és a pézsmatulkokat – wow, fenséges teremtmények! Meg akartuk nézni a rozmárgyülekezést is az Aleut-szigeteken, a tengerparti bóklászás is fantasztikus volt ott. Gyűjtjük az élményeket.

Ami a hitemet illeti, nem vagyok kimondottan vallásos, de spirituális mindenképp. Rendszeresen meditálok, hogy összhangban maradjak az Univerzum energiájával. Hiszek abban, hogy eredendően minden létező jó, és igyekszem továbbadni az örömet és boldogságot és mindig támogató és felemelő lenni és segíteni, hogy a világ jobb lehessen. Csak legyünk jók, tegyünk jót, ne ártsunk másoknak, szerintem ez igazán egyszerű.

Hát, Leigh, elérkeztünk ahhoz a ponthoz, amikor arra kérlek, oszd meg életbölcsességedet az olvasókkal, akik hasznukra fordíthatják azt – a saját tapasztalatodból eredő tanácsaidat.
Az, hogy megértsük, mi vagyunk saját tapasztalataink megteremtői, létfontosságú. Mindegy, mi történik az életünkben, hogy hogyan reagálunk arra, az a mi döntésünk. Amint ezt megértjük válunk igazán szabaddá. Két embernek lehet ugyanaz a tapasztalata, de érzékelhetik azt két teljesen külön módon. Egyikük érezheti magát tőle vesztesnek, gondolhatja úgy, hogy mások tettek vele valamit, míg a másik dönthet úgy, hogy hálát ad a történtekért és a lehetőségért, amiért amiatt meglátott egy másik utat, amit a történtek nélkül nem láthatott volna meg. Ahogy a dolgokat értelmezzük, az maga a realitás. Mi döntünk: vesztesek leszünk, vagy győztesek?

Úgy örülök, hogy rádtaláltam, Leigh, alig várom, hogy személyesen is találkozhassunk, amikor majd az appod kiköpi a megfelelő időpontot arra. Remek életet alkottál magadnak, azáltal, hogy egy abszolút nem-konvencionális, nem-standard utat választottál, amelyet főleg opportunista döntések szegélyeztek, zsigeri megérzéseken alapuló bátor döntések. Lenyűgöző, ha engem kérdezel. Remek példa az olvasóknak arra, hogy lássák, ha az ösztöneinkre hallgatunk, kerülhetünk ugyan nem várt helyzetekbe, de végül, kivétel nélkül, elnyerjük az igazi szabadságot. Köszönöm, amiért megosztottál jót és rosszat, és őszinte képet rajzoltál az útról, amely oda vezetett téged, ahol ma vagy. A boldog, szabad, rugalmas életedhez.
Nagyon köszönöm, hogy itt lehettem, Kami. Kitüntetve és hálásnak érzem magam, amiért minderről beszélhettem, és remélem lesz legalább egyvalaki, akit inspirál a történetem és kezébe veszi saját sorsát, megkockáztatva az ismertet az ismeretlenért.

Ha többet szeretnétek megtudni Leighről, klikk a linkekre.

LinkedIn
Instagram 1
Instagram 2
Facebook
YouTube

07 - Ricki Oldenkamp

40 perc olvasás

Amikor saját biznisz indítása mellett döntöttem az Egyesült Államokan, azt éreztem, hogy bármilyen írásos anyag jön is ki tőlem és érhető el az Univerzum bármely részén, annak annyira tökéletesnek kell lennie angolul, amennyire csak lehet. Mivel az angol nem az anyanyelvem, tudtam, mindegy mennyi időt fektettem anno a nyelvtanba, vagy az élő nyelv elsajátításába, sosem leszek annyira perfekt, mint bárki, aki itt született. Úgyhogy megszületett a döntés: szükségem lesz egy nyelvi ellenőrre.

Na jó, de hogy talájak egyet, egy jót, akivel majd klikkelek, aki megérti majd a koncepciót, a ragaszkodásomat ahhoz, hogy megtartom a saját egyéniségem és a néha fura stílust, amit használok? Nem ismerek senkit az Államokban, nemhogy egy rakás nyelvi lektort, akik közt válogathatok. Úgy határoztam, megkeresek egy ismertebb írót és megkérem őt – és így is lett. Küldtem egy emailt Jeff Goinsnak, aki nemcsak hogy maga is író, de tanítja is az írást. Ő aztán továbbküldött valakihez, aki továbbküldött valakihez és végül kikötöttem egy leányzónál, egy millenniumi generációsnál, aki Alaszkában él.

Hmmm, Alaszka! Bakancslistám egyik pontja, a hely, ahova 2013-ban ki akartam költözni, annyira tele volt a hócipőm az élettel, a munkámmal az irodatechnikai cégnél, amelyet soha nem vállaltam volna el, ha nem féltem volna attól, hogy elveszítem a bevételem egyedülálló anyaként. Bárki, gondoltam, aki ilyen fiatalon úgy dönt, hogy Alaszkában fog élni, jófej kell, hogy legyen! És ekkor még mit sem sejtettem…

Na és így elkezdtük megbeszélni a részleteket és azt éreztem, ez a csaj nagyon strukturált és szervezett. Ami nekem nagyon kell. Tudatos és magabiztos, erőt és bölcsességet sugároz. Igen rövid időn belül jó kezekben éreztem magam. Volt néhány videós mítingünk és nagyon tetszett, amit láttam és hallottam. Úgyhogy azt mondtam, csináljuk. Ő segít a szövegeimmel a kezdetek óta és bármely angollal kapcsolatos aggodalmat levesz a vállamról, ami nagy megkönnyebbülés.

Nem hagy nyugton, az igaz, és vadul védi a határait. Azzal, hogy nógat az írással, amikor látja, hogy lassan haladok, hogy a saját életének ütemtervét tartani tudja. Ami amúgy tetszik, még akkor is, ha időnként kényelmetlen, amikor mondjuk csak lötyögni akarok munka helyett. Vagy azzal, hogy nem adja meg a telefonszámát, amiről először azt gondoltam, őrület és elfogadhatatlan. Mert ilyet sosem láttam Magyarországon. Bár lehet, hogy ez valami generációs dolog, nem tudom, de elképzelni sem tudtam, hogy aki nekem dolgozik, ne tudjam elérni bármely nap bármely pontjában sürgősség esetén. Bebizonyosodott azonban, hogy kezeli a helyzetet, gyakorlatilag bármikor elérhető bármely nap bármely pontjában emailen keresztül, szupergyorsan reagál. Úgyhogy mostanra megbékéltem azzal, hogy nincs meg a száma és tetszik és tiszteletre méltó az álláspontja. Amióta pedig tudom, ki is ő és hogyan lett szövegszerkesztő, látom a munkaetikáját és az elszántságot, amellyel magánéletét védi, amelyhez hasonlót még sosem láttam, tudom, hogy kötelező Attagirl. Olvassátok el az interjút és lássátok ti is. A rovat büszkén mutatja be Ricki Oldenkampot július hónapban. Olvassátok szeretettel.

Hello, hello, Ricki, milyen izgalmas, ez a beszélgetés teljesen más lesz, mint bármely eddigi! Úgy örülök, hogy üdvözölhetlek az Attagirlök között!
Hello Kami, igen, nagyon örülök, belülről láttam az összes Attagirl-interjút és most az ő cipőjükben járok, menő!

[Az interjút megelőző időszakban Ricki egy szingli kocsitúrára készülődött Subarujával át Alaszkán. Ezt a készülődést rögzítette és megosztotta YouTube-csatornáján (link az interjú alatt) – egy igen informatív és őszinte, transzparens, ugyanakkor vicces és kedves dokumentum-anyagot. Igencsak meglepődtem, amikor kiderült, hogy az interjú maga már a túra alatt készült. Elmondta, hogy a késedelmes posztolás egyfajta biztonsági húzás volt a részéről, amely megintcsak ékes bizonyítéka annak, mennyire tudatos is ő és mennyire tisztában van azzal, amit csinál.]

Készen a Subaru-útra át Alaszkán

Beszéljünk először a fiatalkori életedről. Hogyan nőttél föl, mi határozta meg a gyerekkorodat?
Nagyon érzékeny és kíváncsi kisgyerek voltam, eléggé vidéki kis helyen nőttem fel, ami azt jelentette, hogy nem volt túl sok minden, amit csinálni lehetett. Úgyhogy sokat olvastam és odakint játszottam. Egyértelműen itt kezdődött a természet iránti elragadtatásom és imádatom.

Miket olvastál?
Kiskoromban megszállottja voltam a The Boxcar Children [„Vagongyerekek”]-könyveknek – ez egy olyan sorozat, ami árva gyerekekről szól, akik egy vagonban éltek az erdőben, és az ő mindenféle kalandjaikról. De a mindennapi tennivalóikról is, a vagon rendben tartásáról. Úgyhogy az öcsémmel sokszor játszottunk ilyesmit a kis erdőnkben a házunk mellett, ahova vittünk ki tányérokat, meg bőröndöket, és úgy tettünk, mintha ott élnénk. Sok időt töltöttünk odakint, így elszórakoztatva magunkat.

Azt mondod sokszor voltatok magatok, hogyhogy?
A szüleimnek saját cégük volt az építőiparban és gyakorlatilag állandóan dolgoztak. Az apukám intézte az operációt, anyukám meg otthon könyvelt és amikor dolgozott, mintha ott sem lett volna, békén kellett, hogy hagyjuk. De ez jó menekülési lehetőség is volt.

Menekülési lehetőség?
Igen, mert amikor a szüleid közösen viszik az üzletet… sok volt a stressz. Emlékszem, a pénz mindig probléma volt a családunkban. Szerintem ez volt a legfőbb oka a válásuknak is, amely, igen, bekövetkezett. A cég sikeres volt, de amikor a saját céged irányírtod és nincs tervezett cél, azt érzed, mégtöbb kell és tudnál mégtöbbet dolgozni, amivel aztán mégtöbbet keresel és sosincs vége. Kicsi voltam még és nem tudom a részleteket, de az biztos, hogy úgy érződött, sosem tudják abbahagyni a munkát. Sosem érezték azt, hogy ami van, elég.

Hogyan alakult gyermekkorod a válás után?
A történések alatt az öcsémnek és nekem méginkább magunkról kellett gondoskodnunk. A bátyám 11, a nővérem 9 évvel idősebbek voltak nálam és addigra már a saját utukat járták. Mi az öcsémmel az anyukánkkal maradtunk és egy az iskolához közelebbi házba költöztünk. Onnan gyalog tudtunk menni a suliba és haza, sportolni és haza, így mégtöbb felelősséget vállaltunk magunkra.

A sportolásban merültem el, de még mindig imádtam olvasni. Kedvenceim Jane Goodall könyvei voltak, mert ő a maga idejében egyedülálló volt, azzal, hogy a dzsungelben élt és csimpánzokat tanulmányozott, olyan dolgokat csinált, amikről az emberek nemigen hitték, hogy nők meg tudják (vagy nőknek kellene) csinálni. Azt gondoltam, lenyűgöző, ahogy maga mögött merte hagyni a társadalmi elvárásokat és ezt a teljesen másfajta életet élte. Csodáltam őt, amiért maga határozta meg saját útját. A könyveit olvasva  gondoltam, oké, én sem fogok ebben a michigani kisvárosban maradni örökké. A városkában, ahol mindösszesen két közlekedési lámpa volt, amikor felnőttem. Láttam magam a jövőben, az életem, amely várt rám ha maradok, a szokásos kisvárosi drámát, fiatalon férjnél, családosan. Teljesen őszintén mondom, bestresszelt. Nem láttam a kalandot. A meglepetést. Unalmas, családos élet. Az anyaság pedig nem vonzott. Nem akartam előre tudni, hogyan zajlik majd a következő 60 plusz évem.

Hogyan alakultak a dolgok ezekkel az érzésekkel?
Nagy szerencsém volt, hogy megismerhettem a bátyám barátnőjét, aki ugyanabból a városkából kötött végül ki Alaszkában. A bátyám hozta őt haza, ahol nyitott egy kis könyvesboltot és gimiben ebben a boltban dolgoztam. Őszintén hiszem, hogy ő volt az, aki új jövőt indított nekem. Általa mindenféle világkalandor nők könyveihez hozzájutottam. [Egyébként ő a mai napig segíti az embereket bátran élni, podcastjével, az  In Kinshippel („Rokonságban”), link az interjú alatt.]

Az első könyv, amit tőle kaptam, emlékszem, Rita Golden Tales of a Female Nomad-ja [„Egy nomád nő meséi”] volt. A szerző utazgatott szerte a világban, amikor egy egyedülálló, 30-as, 40-es éveiben járó nőtől ez nem volt megszokott, egyedül meglátogatott különböző távoli kultúrákat, amelyekben élt is. Engem teljességgel lenyűgözött, hogy ezt meg merte lépni.

Egy másik, számomra igencsak meghatározó könyv (és ezt a könyvet biztos, hogy sokan ismerik is), persze, hogy az Ízek, imák, szerelmek. Szerettem Elizabeth Gilbertet, amiért annyira nyílt és őszinte volt a könyvben saját széthullásával kapcsolatban. Nem volt magabiztos. Mindenféle félelmekkel küzdött, miközben próbálta összeszedni magát és úgy éreztem, igen felüdítő olyan valakit olvasni, aki kozmetikázás nélkül beszél élete összevisszaságáról, nem szépen elkendőzött verzióban amely végül azt sugallja, minden mennyire remek… mert nekem biztosan semmi nem volt remek. Sok félelemmel, kétséggel, önmarcangolással küzdöttem.

Mesélj erről egy kicsit.
Nos, röviden összefoglalva, kiszámíthatatlan volt a gyerekkorom. A szüleimnek nem volt fogalma arról, hogyan bánjanak egy igen érzékeny gyerekkel. A következetesség hiánya miatt nehéz volt azt éreznem, hogy számíthatok bármire, és ettől nem éreztem magam biztonságban. Úgy éreztem, állandóan éberen kell vigyáznom magamra, mivel úgy tűnt, senki más nem tudta, hogy vigyázzon rám. Emiatt aztán nehezebb volt számomra másokkal kapcsolatot teremteni, mivel nem akartam kényelmetlenül és veszélyben érezni magam mellettük. Egyedül végezhető projektekbe vetettem magam, önálló sportokba, pálya- és terepfutásba, és a fantázia éltetett, hogy majd szabadon megkreálom saját életem, amelyet saját szabályaim szerint élhetek.

Nehéz volt számomra összeegyeztetni érzékeny természetemet a vággyal, hogy növekedjek, tapasztaljak és teljesítsek. Mindkettő bennem él, és az utóbbi arra kényszerít, hogy kilépjek kényelmi zónámból és találjak módot félelmeim kezelésére. Ehhez megtanultam néhány módszert. Gyakran van szükségem énidőre, hogy újratöltődhessek és ne érezzem azt, hogy egyből kell reagálnom. És hogy ne kelljen azt éreznem, hogy folyamatosan „ott legyek” az emberek számára. Ez a fajta tér lehetővé teszi számomra, hogy kiiktassam mindazt, ami a félelmeimet okozhatja (a félelmet attól, hogy nem tudom, hogy fog végződni egy élmény, a félelmet attól, hogy mások előtt hülyén viselkedek, az elbukástól való félelmet). Tudom magam buzdítani, hogy a félelem nem fog megvédeni, csakis azt fogom érezni általa, hogy kihagytam élményeket miatta, amikre vágytam. Jó sokszor beszélem rá így magam dolgokra. Számomra a változás nehéz, de az új élményekkel érkező életérzést szeretem. Minden egyes alkalommal nehéz a dolgom, de minden egyes alkalommal kényszerítem magam, hogy megoldjam a nehéz feladatot, és az életem annyira sokkal jobb így.

Most is megélem a félelmet mindegyik nagy kalandom előtt, amelyet tervezek. Minden egyes alkalommal eljön a pillanat, amikor úgy érzem, ez túl sok, és megkérdőjelezem, hogy egyáltalán akarom-e ezt. De legyőzöm.

Lehet, hogy ez a félelem, amely igazolja, miért ne higgyek, miért ne bízzak, mindig életem része lesz. De mostanra gazdag vagyok élményekben, amelyek megmutatják a csodálatos végeredményét annak, amikor hiszek, amikor bízom. Mostmár felidézem a „győzelmeket” és arra is emlékszem, hogy miközben a dolgok rosszra fordulnak (és kifejezetten tudnak, és néha igen gyakran), eddig még mindig tapasztaltabban jöttem ki azokból az élményekből és készen arra, hogy legközelebb jobb legyek. Egy idő után, amikor ezek a félelemmel teli érzések elfogtak, időről időre az egyes kalandjaim során, kezdtem rájönni, hogy ez inkább egyfajta ciklus, amin átmegyek. Ma már szeretem megosztani ezeket a történéseket másokkal, akik hasonló félelmekkel küzdenek, már nyíltan beszélek róluk, mert kicsit elveszi az élét a félelmemnek, ha látom, hogy mások is „elvéreznek”, de végigcsinálják, nem adják fel, hanem mennek a következő kaland után. Ez vezetett oda, hogy létrehoztam YouTube-csatornám, hogy megosszam a rosszat és a jót az új projektemmel, ezzel az alaszkai kocsitúrával kapcsolatban. A vágyammal, hogy kipróbáljam ezt a nomádabb életmódot, mely során a Subarumban próbálok élni és dolgozni.

Őrült nő!
Haha… jaja, sokaknak őrület az, hogy hátrahagyják házuk komfortját hosszas autókázás kedvéért, de annyi hely van Alaszkában, amit még nem láttam és egy pár éve már itt élek. Most tervezem, hogy elhagyom, de előtte még meg akarom látogatni számos csodaszép helyét. Ezzel az úttal a bátyám emlékének is adózom, aki 2022 végén váratlanul elhunyt. Rájöttem, hogy ha már csak 10 évem lenne hátra (ha akkor halnék meg, amikor ő), akkor még nagyon sok dolgot kell megtennem, látnom és megélnem!

Félelmek és tudatos önfegyelem azok kiiktatására. Mi egyéb jellemezte még korai éveidet, amelyek szerinted meghatározták azt az embert, aki ma vagy?
Van itt egyvalami, és nem igazán tudom, mi volt a katalizátora. De emlékszem, kiskoromban féltem elaludni éjjel, mert nem voltam benne biztos, hogy másnap felébredek. A felismerés, hogy ha van bármi is, amit szeretnék az életben megtenni, jobb, ha nekilátok, mert nem tudhatjuk, mennyi van még hátra; ez egy olyan tényező, amely egész életem során hajt. Még akkor is, ha tartok némely dolgoktól, amiket véghez akarok vinni, még akkor is, ha előjönnek a félelmek, tudom, hogy nem leszek örökké, hogy megtehessem őket. Úgyhogy jobb, ha túlteszem magam az aggodalmon és belevágok.

Mik ezek a dolgok? Van bakancslistád?
Remek a kérdés, mert nem igazán van listám. Nincs listám, amit kipipálgatok. A lehetőségek mindig a legjobbkor érkeznek az életembe, olyankor elkap az izgatottság, a megszállottság és fejest ugrok azokba.

Egy nap meg kell, hogy írd a saját kalandkönyvedet, egy olyat, amelyet gyerekként imádtál olvasni!
Egy nap szerintem megírom a könyvemet. Rengeteg sztorim van. De még nem járok ott. Vannak még kalandok, amik arra várnak, hogy bekerülhessenek abba a könyvbe. Úgy érzem a legjobb kalandjaim egy része még előttem áll.

Ámen! Én személy szerint alig várom, hogy megjelenjen. De térjünk vissza a fiatal lányhoz, aki habzsolja valódi nők kalandkönyveit. Mi következik?
Az egyike a legfontosabb aspektusoknak, amelyek saját utam irányba fordítottak, az a tény volt, hogy rettegtem az adósságtól. Számomra az adósság annyit jelentett, hogy nincs választási lehetőség, és arra kényszerít, hogy olyan munkákat vállalj és olyan helyeken ragadj, amit és ahol nem akarsz. Amikor elkezdtem továbbtanulási lehetőségek után járni, annyit biztosan tudtam, hogy nem akarok masszív diákhitel-tartozást. Úgyhogy úgy döntöttem, belépek a seregbe, hogy ki tudjam fizetni az iskolámat.

A seregbe!
Igen. 17 évesen voltam utolsóéves a gimnáziumban, úgyhogy rá kellet, hogy vegyem a szüleimet, hogy beírassanak, mivel 18 éves kor alatt szülői hozzájárulás szükséges. Ők pedig beírattak. Nem felvételiztem semelyik intézménybe, mivel a sereghez csatlakoztam, de visszaigazoltattam velük, hogy nyár végén mehetek kiképzőtáborba, akkor, amikor a barátaim a továbbtanulást kezdik. A mindenféle papírmunka és tesztek után végül azzal álltak elő, hogy a kiképzőtáborba indulásom júniusban lesz… a 18. születésnapom utáni napon. Átvágtak, és azon tűnődtem, ha a sereg így átvág valakit, milyen egyéb trükköket tartogathat még. Nagyon zavart az ügy, de a saját kezeimbe vettem a dolgokat és tömérdek kutatómunka után rájöttem, hogy ha nem szállok fel a kiképzőtáboros buszra, amely a hivatalos elköteleződésemnek számítana feléjük, akkor nem kötelezhetnek rá. Úgyhogy nem lett végül sereg.

Ó, jaj. Gondolom jó csalódott lehettél.
Nagyon. Rossz érzés volt. Nem éreztem helyesnek szembeszállni ezzel a hatalommal. Mindig kerültem a bajt. Mindig jókislány akartam lenni, az emberek kedvében járni, de ezúttal tényleg ki kellett állnom magamért, életemben először, és megmondani nekik, hogy “Hazudtatok nekem és nem csinálom.”

Mivel jobb lehetőség nem akadt, elkezdtem dolgozni egy színvonalas étteremben a legközelebbi nagyvárosban, és sok pénzt kerestem. 18 évesen azonban, miközben a 30-as éveikben járó emberekkel dolgoztam együtt, ismét láttam magam előtt a jövőt, ha ott maradok. Idétlen időkig [Groundhog Day] kettő – keresni egy rakás pénzt és este a bárban elinni, ismételni.

Úgyhogy beiratkoztam a helyi főiskolára, mert oda bármikor lehet jelentkezni. Amikor közeledett a diplomaidőszak, el kellett döntenem, mit akarok csinálni. Az angollal akartam kezdeni valamit, mivel nyilvánvalóan mindig is nagyon szerettem olvasni, meg az irodalmat, és írni is. De a diplomához kellett egy tudományos tantárgy is. Középiskolában a matematika tanárom szerint katasztrófa voltam, úgyhogy azt hittem, nem leszek képes elvégezni egy ilyen képzést (ezeket az analitikusabb tantárgyakat). A lehető legkönnyebbet választottam, egy 10 napos, egész napos, ottalvós kurzust. Gyakorlatilag a kutatási területen laktunk és bákákat fogdostunk tavakban és erdőkben és, mondom, várjunk csak, ez egy munka!? Visszacsengtek a Jane Goodallos álmaim, én is dolgozhatnék a tudományban, ahogyan Jane dolgozott! És az életem egészen új fejezete indult el.

Bevetettem íráskészségemet a kurzus végén szükséges jelentésem során, a professor pedig el volt ájulva, hogy úgy írtam meg a kutatásom összefoglalását, mintha valódi tudományos szakcikk lenne. Ő buzdított, hogy tanuljak biológiát. A dolgok gyorsan alakultak és megkaptam első ösztöndíjamat közegyetemi diákként a páfrányok és hangyák szimbiózisa témájában Dél-Amerikába. Kaland- és utazási vágyam egy egészen izgalmas és váratlan módon kezdtek materializálódni!

A következő kutatásom a Duke Egyetemen keresztül valósult meg, a lemurokról.  Az egész egy egyszerű emaillel kezdődött, amelyet a Duke egy neves tudósának küldtem (szerencsére eszembe se jutott, hogy vakmerőség ismeretlenül kapcsolatba lépni egy neves professzorral diákként). Ő pedig egyik diákján keresztül válaszolt nekem! A lemurok észlelése projekt olyan jól sikerült, hogy lehetőségem nyílt egy svájci egyetemen keresztül orangután mama-bébi párokat tanulmányozni. Elrepülhettem Borneóba és 4 hónapon át dolgozhattam az emberszabásúakkal miközben még mindig csak diák voltam. Végre eljött az én igazi Jane Goodall-pillanatom.

Ricki, ez az életút annyira menő, gratulálok! Oké, folytasd. Teljesen lenyűgöznek a dolgaid – és az egész egy kis emaillel kezdődött annak a híres professzornak…
Igen, épp ez az. Ezeken az apró tetteken keresztül olyan sokat tanultam – amikor csak annyit kell tenned, hogy kérsz valamit. Megkéred az embereket, hogy segítsenek, kéred az Univerzumot. Tényleg nem őrültség kérni, mert a legrosszabb, ami történhet az, hogy az illető nemet mond. De legalább megpróbáltuk. Az emberek számára olyan nehéz kérni azt, amit szeretnének. Én próbálok mindenkit arra ösztönözni, hogy először is merjenek valami nagyot akarni, valamit, amire vágynak, és aztán… kérjenek. Nézzék meg az én példámat. Megérte? Abszolút.

Amikor éhezzük az élményt, nem hagyunk egy követ sem megmozgatatlanul, azért különösképp nem, mert félünk. Azt hiszem, sokan attól félnek, hogy bolondnak nézik őket, amiért kérnek. És épp ez az, ha ezt a félelmet átalakítjuk, elfogadjuk annak, ami – a mértéke annak, hogy mennyire akarjuk azt a dolgot, amit, ha félünk, sosem kapunk meg – és eldöntjük, hogy megtesszük a lépéseket. Még ha csak apró lépéseket is. Akkor annyi varázslatos lehetőségünk adódik majd.

Most, hogy ezt tudom, számomra sokkal egyszerűbb kérni. Bárcsak tudtam volna ezt fiatalabb koromban. Néha amikor másokkal beszélgetek, akik azt mondják, bárcsak meg tudnák csinálni, amit én megcsinálok, mindig azt felelem, “Meg tudod.” Ők meg, hogy “De mit gondol majd a családom?” Vagy “Á, én sosem tudnám.” Mindig azt mondom: Legyen elég a megfelelési kényszerből, legyen elég abból, hogy úgy élsz, ahogy másoknak tetszik. Annyival boldogabbak lehetnénk, ha mindenki csak a saját dolgával törődne. Olyanoknak beszélni a vágyainkról, akik azt szeretnék, hogy olyanok legyünk, mint ők, nem egyszerű, értem én, ők nem akarnak bennünket elveszíteni. De ha a szívünk akar valamit, szerintem fontos az itt rendelkezésünkre álló időt arra használni, hogy legalább megpróbáljuk elérni azt a vágyat, máskülönben jön a mi lett volna, ha. Szerintem az, hogy az Attagirlök történetei elérhetőek az emberek számára, lehetőséget ad nekik, hogy álmodni merjenek és kiiktassák ezt a félelmet.

Ámen, megintcsak! Na ezután hogy alakultak a dolgaid?
Teljesen őszinte leszek, a dzsungelből hazatérve előjöttek a kétségeim afelől, hogy Jane Goodall-féle jövőt akarok magamnak. A dzsungelbeli munka 4 hónapon át egy kutatóállomáson, amely hajóval órákra van, majd újabb órákra további autózással bent az őserdő mélyén, se telefon, se internet, azaz zéró kapcsolat a szereteiddel, nekem nagyon nehéz volt. Nagyon magányos élmény. Szóval úgy döntöttem, nem ez lesz az általános gyakorlat karrierem során. Míg örülök, hogy kipróbálhattam, ez a kő nem maradt megmozgatatlan, tudtam, hogy már nem ez az, amit életem végéig csinálni akarok. Betöltöttem a 24. életévemet és már csak azt kellett kitalálnom, mi más lenne az, amivel foglalkozni szeretnék.

És, mi más?
Továbbra is szerettem volna kutatni és azt terveztem, hogy átnyergelek természeti erőforrás-gazdálkodásra az Államokban, így nem kell fél éven át utazgatnom a világ más pontjaira munkaügyben. Arra jöttem rá, hogy az utazás megmaradhat élvezetnek. Még nem igazán tudtam, merre induljak tovább, amikor a Camino de Santiago zarándoklat lehetősége Spanyolországban az utamba került. Azonnal tudtam, hogy mennem kell. Így aztán egyszál magamban Spanyolországba röppentem két hónapra és a leginépszerűbb Camino-útvonalat jártam végig, a Francia Utat.

A Camino életem egyik legmágikusabb élménye volt, mert jónéhány problémába ütköztem az út során, amikor is totális idegenekre kellett támaszkodnom, amely nyilvánvalóan rémálom valakinek, aki parákkal küszködik. De annyi törődést kaptam ezektől az idegenektől és annyiféle módon, hogy az szívmelengető volt. Komolyan éreztem a törődést. A tény, hogy olyanok, akik nem is ismertek, mindent megtettek, hogy segíthessenek, méghozzá ennyire, még úgy is, hogy nem beszéltük egymás nyelvét, csodálatos volt. Újabb bizonyíték arra, hogy ha elszánod magad a kalandra és legyőződ a félelmed, elképzelhetetlen élményekben lehet részed.

Milyen igaz!
Van egy dal, amit nagyon szeretek. Egy michigani együttesé, a The Crane Wivesé, és van egy sora, ami úgy hangzik, a félelmeid nem tartanak biztonságban. És ez nagyon igaz. Van egy sor egyéb dolog, amelyet megtehetünk a biztonságunkért. A félelmünk foglyának lenni nem ezek egyike. És ezt az emlékeztetőt imádom.

Szóval akkor Camino – pipa. Gondolom a sztorid itt nem ért véget…
Kaptam egy kutatási asszisztensi lehetőséget a mesterképzésemhez a Georgia Egyetemtől. Ez egy elég nagy lépés volt, és igencsak kultúrsokk… az emberek azt hitték, kanadai vagyok az akcentusom miatt… érdekes élmény volt. Az egyik legnehezebb dolog az életemben. És amikor befejeztem a masszív tézisemet, végeztem Déllel és úgy döntöttem, elvezetek Alaszkába az öcsémhez, aki már öt éve ott élt. Még nem voltam nála Alaszkában és néhány munkát is megpályáztam Északnyugaton a Csendes-óceánnál és Alaszkában is. Gondoltam szétnézek, ha kapnék ott állást, egyáltalán oda akarnék-e költözni.

Volt egy interjúm az út szélén parkolva Montanában. Az erdészetnek kellett volna dolgozni vadőrként, a világ egyik legnépszerűbb lazachorgász-területén. A folyókat kellett bejárnom és a horgászokkal beszélnem és meggyőződni arról, hogy a megfelelő felszerelést használják, a megfelelő halra horgásznak és a megfelelő szezonban, valamint arról is megbizonyosodni, hogy nem teszik ki magukat medvetámadásnak, mivel a medvék szintén a folyókon halásztak…

Elvállaltam a munkát és gyakorlatilag egész nap csak gyalogoltam és emberekkel beszéltem és elég egyedülálló élmény volt nőként… a férfiak gyakran nem feltétlenül fogadják el a mondanivalódat a természeti erőforrásokkal kapcsolatban. Ezt a fajta önbizalmat tehát gyakorolhattam, mivel tudtam, miről beszélek és megvolt a jogosultságom azokról beszélni. A partnerem egy férfi volt - kettesben dolgoztunk a folyókon és a társam ugyan lehetett volna nő is, de ez a férfi jutott mellém, aki viszont hagyta, hogy kezembe vegyem az irányítást ezügyben és magabiztossá váljak a kemény társalgások során. Ez korábban nehezemre esett volna. Remek tapasztalat volt. De csak egy nyáron át tartott a munka.

Ne már. És ezután a nyári munka után?
Vissza Michiganbe egy teljes munkaidős munka kedvéért a Michigan Állam Vadbetegség Laboratóriumban. Egy munka, amit nagyon akartam, és amely során bármely olyan elhullt vadállaton dolgoztunk, amit behoztak az állam egész területéről, hogy kiderítsük elhullásuk okát. Két éven át voltam itt, miközben mindvégig ki akartam kerülni terepre. Meghallgattak egy biológus pozícióra végül. A munkát másnak adták, és azt mondták, nyilvánvaló a lexikális tudásom, de hiányzik a terepgyakorlatom. Úgyhogy elmentem, hogy megszerezzem ezt a terepgyakorlatot.

Vállaltam egy terepmunkát egy nonprofit természetmegőrző szervezetnél, amely 800 angol holdnyi területet fedett le és diákoknak oktatott a természeti erőforrás-gazdálkodási technikákat. Itt megint belefutottam abba a problémába, hogy ígértek egy dolgot, a fizetéssel és juttatásokkal kapcsolatban, majd az egy éves évfordulóm után ezeket nem tartották tiszteletben.

Ezen a ponton elkezdtem számot vetni. Azon gondolkoztam, hogy mindent megtettem, ami szükséges volt, jó jegyeim voltak, rengeteg kutatás a hátam mögött, egyéb tapasztalatok (mint például 2-es kategóriás szabadtéri tűzoltói), már kellett volna találnom egy jó munkát, amely anyagi biztonságot nyújt, de nem ez volt a helyzet. És folyton csak belefutottam a ténybe, hogy ahogyan a természeti erőforrás-területen a dolgok álltak, ezt soha el sem fogom érni és sosem fogok tudni visszavonulni.

Szemfelnyitó volt ráébredni, hogy muszáj lesz magamnak kitalálnom valamit és nem mástól várni e biztonságot.

Szóval így jött létre a saját bizniszed?
Így indult. Belevetettem magam a kutatásba, hogyan tudnám ezt megtenni. Próbáltan kitalálni, mit tudnék kezdeni a képességeimmel. Az összes korábbi munkámhoz volt szükség valamiféle írásra, gyakran tudományos cikkek publikálására. Azt tehát tudtam, hogy van tehetségem az íráshoz. Találtam egy kurzust, amely szövegírást oktatott, egy másfajta írási technikát, mint amelyet én gyakoroltam korábban.

Rájöttem, hogy tudnék olyan bizniszeket támogatni, amelyekben személyesen hittem. Úgy éreztem, ezt tudnám csinálni, mert annyi más egyedölálló helyi üzlet működött (abban a világban, amelyet a hipermarketek homogenizálnak), amelyeket támogatni szerettem volna. Még a természetmegőrző szervezetnél dolgoztam ugyan, de elvégeztem a kurzust. Majd megkerestem a barátokat és a családot, mindenkit, akinek kis üzlete volt, és ingyen projekteket végeztem nekik. Ahogy bővítettem a portfoliómat, pitchelni kezdtem a tevékenységem és a közösségemben mégtöbb üzletet szereztem. Majd elkezdtek beindulni az ajánlások és ma már a munkám nagy része, 4 év után, ilyen nagyszerű ajánlásokból érkezik.

Én is így ismertelek meg!
Igen! És annyira örülök, hogy megismertük egymást, nagyon szeretek veled dolgozni.

A cégemet ugye a természetmegőrző szervezetes munkámmal párhuzamosan indítottam, de egy idő után döntést kellett hoznom és a döntésem az volt, hogy a saját főnököm leszek. A legelején alig tudtam eleget keresni a számláim befizetéséhez, de sosem kellett a családomhoz fordulnom anyagi támogatásért.

Oké, Michiganben indítottad a cégedet, de hogy kerültél vissza Alaszkába?
Egy idő után rájöttem, hogy a szövegírói tevékenységem bárhol végezhetem. Közben kaptam egy részmunkaidős lehetőséget megintcsak a természeti erőforrás-gazdálkodási területen, amelyet ugyan nem akartam elfogadni, de mindenki azt gondolta, bolond lennék visszautasítani egy 3 hónapos projektet, amely során baba-karibukat nevelgethetek. Úgyhogy belementen. Azt nem akartam, hogy a cégem lássa kárát a dolognak, így megegyeztünk, hogy a délelőttöket megtartom az ügyfeleimnek, de a délutánjaim a karibu borjakéi, és így kezdtem ismét Alaszkában dolgozni.

Nem azért szakítottam annak idején a természeti erőforrás-gazdálkodási területtel, mert nem szerettem és ez a szakítás mindig is fájt. Ez pedig egy csodaszép módja volt annak, hogy e két érdeklődésemet együttesen űzhessem azon a nyáron. Addigra lett néhány barátom is Alaszkában és kezdtem látni, hogy tudnék ott gyökeret ereszteni, tehát elhatároztam, hogy maradok a télre. És ez két éve volt.

És most elhagyod…
Igen, őszintén szólva a telek Alaszkában túl sötétek nekem. Elviselem a hideget és a havat, de a sötétség mentálisan megdolgoztat. Ahol élek, a legsötétebb időszak során (a téli napforduló után) a nap 10:30 körül kel fel délelőtt és az nem is rendes napfény, csak amolyan félhomály, és csak 3:30-ig van fent. Rövid-rövid téli napok. Látom magam ide visszalátogatni majd gyakran az elkövetkező években. De a szívem most másfele húz.

Most akkor mesélj az értékrendedről, mik a legfontosabb alappillérei e nomád lány életének?
Hiszek abban, hogy meglépjük az ijesztőt. Ha a szívünk szeretne valamit és annak elérése aggodalommal tölt el, szerintem a tőlünk telhető legtöbbet meg kell tenni, hogy mégis megpróbáljuk. Ha dolgoznunk kell azon, hogy legyőzzük a félelmet, vagy ha titokan kell tartanunk, hogy ne halljuk mások lehúzó véleményét, vagy ha egy bátorságtrénert kell megfizetnünk ahhoz, segítsen a mikrolépések megtervezésében azért, hogy az megtörténhessen – ebben az élet nevű dologban egy dobásunk van és én nem szeretnék semmit sem megbánni vagy nem megpróbálni valamit, amire a szívem vágyik.

Hiszek a kedvességben is. Még mindig tanulom, hogy magamhoz is olyan kedves legyek, mint másokhoz. Nagyon együtt tudok érezni másokkal, mindannyiunknak megvan a múltbéli traumája, és mindannyian a biztonság keresésének lencséjén keresztül tekintünk a világra. Emiatt képes vagyok meglátni, emberek miért hoznak meg bizonyos döntéseket és miért cselekszenek bizonyos módon. PróbáIok gyengéd lenni másokkal, hogy megnyílhassanak és felfedhessék sebezhetőségüket. Hogy az lehessek nekik, aki nekem sosem volt gyerekként.

És az egészség. A fizikális, mentális és spirituális értelemben vett egészség mind fontos tényezők az életemben. Végeredményben mindegyik döntésem egészségem e három pillérének megtámogatására vezethető vissza. Próbálom lecsökkenteni az anyagi javaimat, hogy utazhassak és legyen alkalmam fizikai kalandokra (például a legmagasabb közép-amerikai vulkán megmászására múlt télen) és bárhol, ahol találok lehetőséget, jógaórát is veszek. Tudom, hogy ha ezen pillérek bármelyikét is elhanyagolom, az életem többi része sínyli meg. És folyamatosan próbálom magam visszahelyezni a középpontba a jelenlegi rohanó világban amely azt diktálja, többet kell dolgoznunk, több pénzt kell keresnünk, többet kell költenünk. Régesrég rájöttem, én nem tudnék úgy élni. Míg az életem nem követi a legújabb trendeket, élményekben és emlékekben gazdag és azokat bárhova magammal vihetem.

Csodaszép gondolkodásmód! Most pedig, ahogy az már bevett szokás az Attagirlökkel, megkérlek, hogy ossz meg bármely életbölcsességedet, amelyről úgy érzed, bárki számára segítő lehet, aki egyelőre csak vágyik arra, hogy vele is jó dolgok történjenek, de még nem meri megtenni a lépéseket annak érdekében. Mik lennének azok?
Javaslom, hogy lépjen túl a társadalmi elvárásokon, amelyek az életét befolyásolják. És legyen teljesen őszinte, mi az, ami az ő szívét boldoggá tenné és mi az, amit igazából csinálni akar. Nem egyszerű aztán elindulni afelé a dolog felé. De az a dolog még ha ellenkezik is a társadalmi elvárásokkal, megéri. Mert végeredményben egyetlen életünk van és nincs fogalmunk arról, meddig tart és meddig élhetjük azt örömteljesen, a sérülések és betegségek bármikor utolérhetnek. Örülni az élményeknek, amelyeket megszerzünk és megosztani azokat valakivel, akit szeretünk – számomra ez az elképzelhető legjobb élet. Lehetőségünk van megteremteni azt magunknak, mindegy, mik a körülményeink. Még ha a legrövidebb kis időt szakítjuk is erre magunknak. Ha ki tudunk lépni abból, amit mások várnak el tőlünk, az életben betöltött szerepünkből, és ezt a vágyat tiszta örömmel valósítjuk meg, akkor sikeresek leszünk. Nekem ezt jelenti a sikeres élet.

Hát, Ricki, lenyűgöző. Köszönöm, hogy megosztottad mindezt velem, velünk. A korábbi (és jövőbeni) Attagirlökhöz hasonlóan nyilvánvalóan megtaláltad a boldogságod, amely véleményem szerint az igazi jutalom mindazok számára, akik merték megtenni ezeket az első ijesztő lépéseket. Őszintén hálás vagyok, amiért rád bukkantam. Most pedig elkezdheted a munkát a saját Attagirl-sztoridon, hogy időben kitehessem az oldalra!
Haha, jól van, vicces lesz ebben a formában olvasni magamról és a saját darabomon dolgozni. Úgy örülök a lehetőségnek, Kami, és remélem, hogy tudok némi erőt adni mindazoknak, akik hasonló cipőben járnak, mint amilyenben én jártam történetem bármely részében. Mert az erő, ami abból ered, hogy rájövünk, mi döntünk és olyanná tehetjük az életünket, amilyenné csak szeretnénk, az a dolog, amelyet mindenkinek kívánom, hogy megtapasztalja.

Ha többet szeretnétek megtudni Rickiről, klikk a linkekre.

LinkedIn
Instagram
Website
Feral Girl Freedom
YouTube Channel
The Crane Wife - Keep You Safe
In Kinship Podcast

06 - Chriscilla Browning

32 perc olvasás

Mostanra bizonyára észrevettétek, hogy néhány Attagirl! arca ismerős: láthattátok már őket a TV képernyőjén. Az igazat megvallva home office-szal rendelkező, otthonülő háztartásbeliként a TV adja nekem a társaságot. A reggeli rutinom része bekapcsolni és így emberi hangokat hallok végig a nap folyamán, amire azért általában szükségem van. Takarítok, főzök és hallgatom a párbeszédeket, ráadásul külföldiként különösen jó módja ez annak, hogy új kifejezéseket tanuljak. Amikor pedig van egy kis időm pihenni, lerogyok és akkor is ott van nekem. Vannak műsorok, amiket kifejezetten nézek, csakúgy, mint mások, mint most az Apple+-on az Ártatlanságra ítélve, vagy a History-n a túlélőshow, az Alone, de a TV a napi háttérzajom, amely nélkül igencsak egyedül érezném magam.

És így bukkanok néhány Attagirl!-ömre, igen. Amikor csak meglátok, vagy meghallok valakit, aki valamilyen módon hatással van rám, jegyzetelek. Neveket, adatokat – és elkezdem a kutatómunkát. Amikor pedig meggyőződöm arról, hogy az illető tökéletes lenne arra, hogy bemutassam őt az olvasóimnak, felveszem vele a kapcsolatot. A végeredmény pedig végül interjúsorozatom részeként olvasható.

Nos, a júniusi Attagirl! nem egyike ezeknek az alanyaimnak. Nála először a munkájába szerettem bele. Az alkotásait az utamba sodorta a sors, csak jöttek és jöttek a közösségi médiám feed-jeiben, én meg, mondom, Jesszusom, ezek gyönyörűek! Ahogy érkeztek sorban, egyszercsak közelebbről szemügyre akartam venni, mi is az, amit látok. Ki is az, akit látok. Ennek az alkotónak van érzéke a tökéletességhez, az már biztos. A szépséghez is, az is biztos. A formák, a színek, minden annyira jól megtervezett. Namármost, mivel italokról és ételekről beszélünk (meglepő módon…), az jut az eszembe, hogy nekem nem is lenne szívem ezeket a műalkotásokat elfogyasztani, inkább hazavinném és betenném őket a vitrinbe.

Miután elolvastam és megnéztem mindent, amit hirtelen meg tudtam róla találni a neten, már tudtam, hogy szeretném, ha ő lenne az Idei Tizenkettők egyike. Küldtem neki egy e-mailt és amikor válaszolt, máris éreztem a büszkeséget, hogy együtt dolgozhatok vele. Kedves olvasóim, ismerjétek meg a művészt, aki a vidéki Virginia államból érkezett, a Georgia-állambeli Atlantában dolgozott és jelenleg Észak-Karolina államban él. A törékeny hölgyet, aki álmait űzve, anyukasággal zsonglőrködve tört be a divatvilágba, amelyről kislányként álmodott. Az erős, elszánt és bátor nőt, aki aztán nem tágítva az elképzeléstől, ahogyan jövőjét látta, ma az egyik legkeresettebb étel- és italsztájliszt. Aki szerte az USA-ban utazva ad különleges kellemet és fényt különféle ügyfelei különféle termékeinek. Igaz, tiszta lélek tele szenvedéllyel, életszeretettel és a munkája szeretetével. Csodás példája a szabadságnak és önazonosságnak. Ő Chriscilla Browning. Olvassátok szeretettel.

Chriscilla, üdvözöllek az Attagirl!-csapatban! Szeretem az interjúkat azzal kezdeni, hogy kislányként ki volt az alanyom, aki végül azzá vált, aki ma. Nem lesz ez máskép most sem, szóval milyen kislány voltál?
Hello Kami, örülök, hogy itt lehetek! [Hallom, hogy épp vezet és szinte látom magam előtt a képet, amit olvastam róla egy jellemzésben pont attól a stúdiótól, ahova épp most tart, és amelyiknek bedolgozik: hosszú szőke haja száll a szélben, ki a Silveradoja letekert ablakán. Amúgy a külseje alapján akár a kamera másik végén is állhatna, zabolátlan szőke hajtömegével, karcsú alakjával és szótári értelemben vett szép arcával. Gyorsan felvilágosít, hogy a Silveradot azóta lecserélte egy nagy Toyota Wagonra.].

Hát, pici virginiai városkában, Waynesboro-ban születtem és éltem, a Shenendoah-völgyben, egy farmon. Hobbifarm volt a miénk, mert szerettem az állatokat és nevelni akartam őket, de a nagyszüleim valódi farmerek voltak. A szülőhelyem nagyon falusi volt és nagyon elszigetelt, távoli, és nem tudom, más ilyen falusi környezetben élő kislányok hogy voltak, vagy vannak ma ezzel, én mindig arról álmodtam, hogy nagyvárosban fogok élni. Én csak azt láttam, hogy akik ott maradnak, tizenéves korukban férjhez mennek, és én ezt egyáltalán nem akartam. Én nagyvárosba akartam költözni és divattercező akartam lenni.

Divattervező, nem kevesebb!
Igen, divattervező, nem kevesebb. A nagymamám fantasztikus varrónő volt, ő tanítgatott egész kiskoromtól kezdve. Imádtam a csillogós anyagokat, azokat használtam. Elég türelmetlen voltam viszont, így a magamnak varrásban korántsem annyira jó.

Úgy 10 éves lehettem, amikor első divatmagazinjaimat kézhez kaptam. Kedvencem a Seventeen [amerikai tinimagazin] volt, és mit sem akartam jobban, mint a címlapra kerülni.

Pici lány nagy ambícióval.
Így van. És képzeld, a Seventeen indított egy versenyt, amelyre beneveztem és döntős lettem. Nem kerültem ugyan a címlapra, de készült rólam egész oldalas cikk, amit profi modell-bánásmód előzött meg, sminkes, fodrász – felejthetetlen élmény ez egy 13-14 kislánynak.

Akkor mostmár gimnazista életkorhoz érkezünk – hogy alakultak a dolgok a gimiben?
Úgy öltöztem, mint egy üzletasszony. Divatosan, trendet követve, imádtam a kosztümöket. Teljességgel kitűntem.

Volt kedvenc modelled?
Minden idők kedvence volt nekem Cindy Crawford

Az enyém is!
Egyszer találkoztam is vele szemályesen, még főiskola alatt.

Na ne!!!
De bizony, ő volt a különleges vendégünk az egyik órán az eéső évemen, a Phipps Plaza mellett, ahol valószínűleg egész nap dolgozott. Megszervezték, hogy átjöjjön hozzánk, fősulis diákokhoz ebédre. Őszinte leszek, nem sokra emlékszem abból, miről beszélt, csak arra emlékszem, hogy csak néztem, ahogy beszélt, ahogy gesztikulált és elvesztem. Cindy, Naomi [Campbell] és Christy [Turlingtonl voltak azok, akik a legnagyobb hatással voltak rám.

Amikor a szüleid megtudták, hogy nagyvárosba akarsz költözni, mit szóltak?
Teljességgel támogattak. Jó gyerekkorom volt, nagyszerű családban nőttem fel. Általában támogatták az ötleteimet. Azt mondjuk nem akarták, hogy New Yorkba menjek, szerintük az túl nagy város lett volna nekem. Úgyhogy végül Atlantában kötöttem ki, Georgia államban, az Alkalmazott Művészetek Amerikai Főiskoláján [American College for the Applied Arts]. Képzőművészet volt a szakom, amit fotós kurzusokkal egészítettem ki. Imádtam tanulni, élveztem az órákat, Londonba terveztem költözni, amiről azt gondoltam, kötelező bárkinek, aki a divatvilágban készül elhelyezkedni. De odafent másképp írhatták meg az életem könyvét…

Ezt hogy érted, mi történt?
Várandós lettem első gyermekemmel, Skylerrel. Nem terveztük, de boldog voltam, még ha érkezése fel is fordított mindent fenekestől. Együtt voltam az édesapjával, de nem voltunk házasok, így némi szégyenkezés egészítette ki a totál káoszt, amely akkoriban jellemezte az életemet. A házasság, amely aztán elérkezett és négy éven át tartott, nem könnyítette meg a dolgokat. Sajnos Skyler édesapja függő volt és bár mindent megpróbáltam, hogy a házasság működjön, végül válás következett.

Mi lett a tanulmányaiddal?
Házasságom évei alatt lediplomáztam, és mindenféle munkákat vállaltam. Divatfotós szerettem volna lenni, így fotósok mellett kezdtem asszisztálni. A napidíjam 350 dollár volt, nem túl nagy pénz, de elfogadtam a tényt, hogy meg kell ismernem a folyamatokat és az apró trükköket, mielőtt én magam is fotóssá válhattam. Érdekes módon azonban világossá vált, hogy a beállítós részét a munkának jobban szeretem. Imádtam a fotózás előkészületeit, ágyakat előkészíteni, szobát dekorálni, minden ilyesmit, és egy idő után a sztájlisztokat kezdtem segíteni a fotósok helyett.

Életemnek ebben a szakaszában rengeteget tanultam, számos nagyszerű embert ismertem meg, akikre családként számíthattam. Családként álltak mellettem, amikor a válásomon mentem keresztül, vagy amikor Skyler beteg volt, vagy bármely egyéb házi sürgősség lépett elő; sokat segítettek.

Életem e rendkívüli szakaszában először teljes-munkaidős junior sztájliszt, majd vezetősztájliszt lettem. A bevételem azonban nagyon kevés volt, és nem sokat segített az sem, hogy egy bárban éjszakai állást is vállaltam, hogy jobban ki tudjunk jönni anyagilag.

Jól tudom, mit jelent egyedülálló dolgozó anyukának lenni A szó, hogy kemény nem adja vissza pontosan. Te hogyan boldogultál?
Alapos átgondolás és megfontolás után úgy döntöttem, otthagyom teljes munkaidős sztájliszt állásom. Úgy éreztem, biztosra vagyok véve. Láttam, ahogy a szabadúszók jönnek bedolgozni a stúdióba, miközben én, aki, mindegy, mi volt, ott voltam minden nap, és elvégeztem bármit, aminek meg kellett lennie, mindegy, hogy az mi volt, nevetségesen alul voltam fizetve. Úgyhogy, bármilyen nehéz is volt, meg kellett hoznom a helyes döntést és én magam is szabadúszó sztájliszt lettem. Apukámtól kértem kölcsön 3.000 dollárt, a biztonság kedvéért, és felmondtam.

Érdekes, hogy édesapádhoz fordultál. Hogyhogy?
Nos, addigra a szüleim is elváltak. Mire a gyerekek kirepültek, ők eltávolodtak egymástól. És annak, hogy az apukámat kértem meg, hogy segítsen, nagyon egyszerű oka volt. Ő mindig is félretevős volt, és tudja, hogyan kell az érzelmeket kivonni a képletből, amikor döntéshozatalra van szükség. Megvan a képessége arra, hogy kizárólag a problémára összpontosítson és annak lehetséges megoldásaira. Arra, hogy hideg fejjel tervezni tudjon. És nekem akkor épp erre volt szükségem.

Érthető. Ezután mi követlezett?
Szerencsére nem kellett túl sokáig várnom a megbízásokra. A korábbi alkalmazóm szinte azonnal visszahívott, hogy dolgozzak velük. És megadták a sokkal nagyobb összeget, amit kértem. Én pedig dolgoztam, mint az őrült, hogy a lehető legjobb benyomást keltsem, ez volt a munkaetikám. Dolgozni, mint a bolond, és a lehető legjobb benyomást kelteni. A menő része annak, hogy szabadúszó az ember pedig az, hogy lehetősége van eldönteni, mivel akar foglalkozni. Én nem akartam több ágyat és több ruhát dekorálni.

Én ételt akartam dekorálni.

Volt a stúdióban ez a szabadúszó ételsztájliszt, Angie Mosier, aki mindenre megtanított az ételdekorálással kapcsolatban. És ez lett a kedvencem, magasan, az ételek díszítése. Végre a megfelelő mederbe ért az életem. Dolgoztam, mint a güzü, de imádtam, amit csináltam, úgyhogy egyáltalán nem esett nehezemre. Sok volt-e? Rengeteg. De a tény, hogy élveztem, amit csinálok, minden bennem munkáló negatív érzést legyűrt.

Amikor ezt hallom bárkitől, mindig annyira örülök. Amikor a munkádat nem munkának éled meg és szenvedéllyel végzed, az az, amire azt mondom, a helyeden vagy. Nekem úgy hangzik, a helyedre kerültél és boldog vagyok, hogy ezt hallom.

Így van, imádtam, amit csináltam, ellenére a véget nem érő napoknak és az áldozatoknak, amiket hoznom kellett. Elememben voltam és elégedett és büszke voltam a teljesítményemre.

Ebben az időszakomban ismerkedtem meg második férjemmel, egy észak-karolinai fotóssal. Egy év randizás után összeházasodtunk és nem sokkal később megérkezett második fiam, Miller. Namármost, én ugye Atlantában éltem és a férjem Észak-Karolinában, ott volt az üzlete is, úgyhogy ő ide-oda utazott, sokat volt úton, én meg rengeteget voltam egyedül a gyerekekkel. A munkámat félre kellett tennem egy időre, hogy a fiaimmal lehessek, hogy anyuka lehessek, ami jó volt. A munkám azonban hiányzott imádtam és egyszerűen hiányzott. Miután mindent összevetettünk, arra az elhatározásra jutottunk, hogy Észak-Karolinában telepszünk le, hogy a férjem folytathassa a jól menő helyi üzletét.

Nehéz lehetett mindent hátrahagyni, az életedet, üzleti partnereidet, barátaidat.
Teljesen őszinte leszek, nem voltam maximálisan boldog a döntéstől, de akkoriban ez tűnt a legjobbnak, amit csak meghozhattunk. Komolyan úgy éreztem, egy nagy részemet hátrahagytam, Észak-Karolinában mindent a nulláról kellett kezdenem. Igencsak frusztráló volt. Az új otthonomban összeraktam egy portfóliót a munkáimról és elkezdtem felhívogatni fotósokat. Belistáztak sztájlisztként egy modellügynökségnél, és velencei stílusú stukkózásba is belevágtam, ami kellemes volt, de köze nem volt a fotózáshoz – sokkal inkább szükséglet volt, mint új szenvedély, szimplán mert annyira nem volt munkalehetőség.

Eszetekbe jutott-e valaha is, hogy együtt dolgozzatok? Adott egy fotós és egy sztájliszt ugyanabban a háztartásban, és egy már meglévő fotós biznisz, nekem ez lenne az első gondolatom.
Volt is néhány közös projektünk. Ő azonban inkább az enteriőrök iránt érdeklődik, én pedig az étel iránt.

Na most itt teljesen őszinte leszek. Nem fogom másképp mondani, mint ahogy a dolog valójában áll. Válunk. A fiúk felnőttek, mi pedig elhidegültünk egymástól. 22 éven át voltunk házasok, és mára világossá vált, hogy a céljaink, valamint a személyes fejlődésről alkotott véleményünk már nem találkozik. Keserédes, mivel egyértelműen új fejezetéhez érkeztem az életemnek. Számomra azonban az ilyenfajta változások egyúttal lehetőségek is, nem pedig gödrök. És erre a mostani helyzetre is igyekszem inkább lehetőségként tekinteni, ami izgalmas.

Chriscilla, sajnálom, hogy ezt kell hallanom, világos, hogy ez nehéz állomás a számodra és értékelem az őszinteséged. Biztos vagyok abban, hogy sok olvasó volt, vagy jelenleg is hasonló helyzetben van. Az, hogy megosztod erről a gondolataidat, igen hasznos, ha engem kérdezel. Köszönöm. Szeretni valakit nem feltétlenül azt jelenti, hogy magunk mellett tartjuk őt minden áron. Néha az elengedés a helyes út. Dicséretes, hogy ezt ti felismertétek. Ez önmagában legalább akkora bátorság, ha nemnagyobb, mint maga az elengedés.
Igen, a hétköznapi munka, kreatívnak lenni nagyon nehéz, miközben belül darabjainkra hullottunk. 22 év nagyon hosszú idő és természetesen rengeteg a szép emlék. De az élet nem áll, nem állhat meg. Muszáj továbbmennünk. Képes vagyok elkülöníteni a dolgokat egymástól, ez sokat segít.

Bszéljünk arról, mik az elvárások egy olyan csúcsprofitól, amilyenné te váltál. Mik a vezérelveid, mik az értékrendszered a munkát illetően?
A legfontosabb, hogy meditálok minden reggel. Inspirációs anyagokat hallgatok, amik segítenek hozzáállásomat, a gondolkodásmódomat bebiztosítani a napra. A munkámban a hozzáállás minden, és az egyetlen olyan dolog, amit befolyásolni tudok bármilyen viszonylatban, legyen az magán- vagy üzleti kapcsolat. Ezért aztán elengedhetetlen számomra a ráhangolódás munka előtt.

Egy másik nagyon fontos tényező a kőkeménymunka-etikám. Hogy következetesen jelen vagyok. Fegyelmezetten. Mottóm, hogy aminek meg kell történnie, hogy a munka elkészüljön, annak mindegy, hogyan, de meg kell történnie. Számomra a munka nem egy 9-től 5-ig tartó elfoglaltság. Sokszor pedig a saját pénzemmel egészítem ki az ügyfél keretét, ha az nem elég az én elképzelésemhez. Minden követ megmozgatni, ez a hozzáállásom a projektjeimhez. Aztán a megfelelő kommunikáció, külső, a munkatársaim tisztelete szintén elengedhetetlen tényezők. És a végtelen türelem. Az alkalmazkodóképesség. Döntő fontosságúak ebben a munkában. Számos alkalommal öt-hat ember mondja el egyszerre az elképzelését. Mindenkiét figyelembe veszem, és az én gondolataimra érkező visszajelzéseket is. Olykor rengeteg az instrukció és nincs semmi szabadságom a kivitelezésben, és olyankor úgy kell teljesítenem a feladatot. Fizetett szolgáltató vagyok. Az ügyfél kívánsága az első. A kudarc pedig nem opció. Igen cél-orientált vagyok.

Van az ez az elvem, amit jól az eszembe véstem. Ha valamire nincs ráhatásom, amiatt nem aggódom. Segít, hogy arra összpontosíthassak, ami valóban fontos, amely az én munkámban, ahol annyi meg annyi ötlet kering az ember fejében, amelyeket valahogy rendszerezni kell, létfontosságú.

Az új ügyfeleimmel, valamint a termék(ek)kel kapcsolatosan, akikkel/amikkel dolgozom, alapos kutatást végzek. A termék megismerése kötelező számomra. Ami húsok esetében trükkös…

Mert…?
Mert vegán vagyok. [Itt hangosan felnevetek.] Hála a pajzsmirigy-alulműködésemnek, amivel csaknem 20 évvel ezelőtt diagnosztizáltak, az életstílusomat az első riadalom után mintegy két hét alatt megreformáltam és ma igen kímélő étrendet folyatok. Nem fogyasztok rizst, tésztát, kenyeret, tejtermékeket, tojást és cukrot. Imádom a forró teákat, gyümölcsöket és zöldségeket nyersen és grillezve is, és hála az utazós életemnek és az évek alatt kialakult rutinomnak, az ételeim sosem unalmasak. Semmitől sem érzem magam megfosztva.

És akkor hogy oldod meg a húskészítmények dekorálását? Elárulod egyáltalán az ügyfeleknek, akik húsokkal való munkára kérnek fel, hogy vegán vagy?
Persze, és sosem volt ebből probléma. Akut szaglásom van és már csak az illatok alapján is képes vagyok megállapítani, milyenek és mik illenek hozzájuk dekoráció szempontjából. Mániám az autenticitás, számomra nagyon fontos, hogy megértsem a terméket, az elképzelést, a stratégiát, mindent.

Menő! És mi vár még rád? Merre tartasz onnan, ahol most vagy?
Nagy álmom, hogy nemzetközileg is elismertté váljak, például Olaszországba nagyon szeretnék eljutni a munkámmal. Lassú az út, de úgy érzem, ráléptem. Egy izraeli rendezvényszervező már felvette velem a kapcsolatot a koktélok dekorálásához az egyik rendezvényén. Elindultam!

Nahát, izgalmas! Na de, rengeteg stressz, ez az amit magam előtt látok az életeddel kapcsolatban – nem felttlen rossz fajta stressz, de mindenképp sokmindent kell feldolgoznod és teljesítened. El tudom képzelni, amilhyen hiperaktívnak, vagy szuperfáradtnak érzed magad egy hosszú nap során. Hogyan lazítasz, hogy eresztesz le?
Futok.

Ó'! Ezt örömmel hallom! Mondj erről többet.
A gimiben futottam és imádtam. Felnőttként viszont 16 évvel ezelőtt kezdtem, hogy fittebb legyek. Erős-fit. A napi adagom 8 mérföld [majdnem 13 km] és nem is igen hívnám ezt futásnak, inkább amolyan lassú, békés örömkocogásnak. Az elmúlt pár évben mondjuk platón vagyok, úgyhogy szúlyzós edzéssel egészítem ki. Nemigen járok konditerembe, otthon súlyzózom, vannak saját súlyaim, 15 fontosokkal [majdnem 7 kg] tornázok. Ezeket be tudom dobni a kocsimba is, a futócuccommal együtt, így mindegy, merre járok, gond nélkül tudok edzeni.

A hit egy másik olyan dolog, amely sokat jelent és segít az agyamat kikapcsolni. Nem a szervezett vallásra gondolok itt, nem járok vasárnaponként templomba, nem. Gyerekkoromban jártam, de ahogy egyre idősebb lettem, elszakadtam a vallás ilyen formájától. Inkább egyfajta mély, személyes Istennel való kapcsolatra gondolok. Reggelente elmondom az imáimat és hálát adok például. És amikor csak úgy érzem, nincs máshová forduljak, az imádkozás segít elengednem mindazt, amire nincs ráhatásom. Segít összhangba kerülnöm a napommal. Például ha elindulok munkába reggel és észreveszem, hogy otthon hagytam a telefonom, nem kezdek el pánikolni, vagy káromkodni, vagy kiakadni. Csak visszafordulok és arra gondolok, semmi sem történik véletlenül. Lehet, hogy azzal, hogy otthon hagytam a telefonom, egy balesetet kerülök el az úton.

Annyi meg annyi dolog történt veled az életedben, sokmindenen keresztül mentél, jó és rossz dolgokon és nagyon szeretem azt a nyugodt, okos kifejezésmódot, ahogy minderről beszélsz. Tele élettel és érettséggel. A szabadságot, ahogy azt teszed, amit szeretsz, ahogy úgy élsz, ahogy élni szeretsz. A szabadságot, ahogy tudod, merre tartasz, így képes vagy megfelelően kezelni a nehéz eseményeket. Tele ambícióval, célokkal, sosem feladva. Attagirl! [Szép munka!] Ha át kellene adnod élettapasztalatod esszenciáját azoknak, akik még most kezdik útjukat a saját, önazonos életük felé, mi lenne az?
Mindig lépj ki a komfortzónából. A komfortzóna gyönyörű hely, csak épp ott semmi nem terem. Lépj ki, nyúlj ki. Nagy bátorság kell hozzá, de annyira megéri. Mindannyian tudjuk, hogy ér véget az élet – mit veszíthetünk…?

Köszönöm, Chriscilla. Tökéletes zárószavak, magam is vallom őket. Csodaklassz élmény volt veled beszélgetni, köszönöm a velem töltött idődet. Minden perce kincs volt.
Köszönöm, Kami, a lehetőséget. Büszkén vagyok az Attagirl!-világ része.

Ha többet szeretnétek megtudni Chriscilláról, klikk a linkekre.

LinkedIn
Instagram
Website Salt Paper Studio + Productions
Website Daniel Ray Photography

05 - Jennifer Simonetti-Bryan

32 perc olvasás

Kire is emlékeztet…? Csodaszép őzikeszemek, széles mosoly; barna haj, örökfiatal-kedves arc… kire hasonlít…? És akkor megjelenik a képernyőn a filmajánló, az A rólad alkotott kép. Igen. Tudtam! Azonnal beugrik. Totál úgy néz ki, mint Anne Hathaway! Nem mintha számítana, de amikor eljutok arra a pontra, hogy már zavar, hogy nem tudom a választ, amikor csak látom őt Zoomon, végre lazíthat az elmém, amikor megjön a megoldás.

Egyfajta értelemben honvágyat is ébreszt bennem, teljes mértékben. Odahaza Magyarországon imádtam a bort. A 2000-es évek elején anno egy sommelier-tanfolyamot is elvégeztem, amely a hazai borvidékekre épült. A kedvenc régióm Szekszárd volt, néhány Egerből és Villányból érkező bor mellett. Nagy rajongója voltam a Takler cabernet sauvignonoknak, Malatinszky rozéjának, Szőke Mátyás chardonnay-jának, csakúgy, mint Thummerer tekenőháti pinot noirjának. Hogy a jó kis olasz Montepulcianot vagy chiantit ne is említsem. Mit is mondhatnék – Iowa nem igazán borcentrum, és mint minden más az USA-ban a kenyértől a sonkáig, az amerikai bor is túl édes az én közép-európai ízlésemnek.

Na most, ez a nő igen sokat tud a magyar borokról. Amikor felvettem vele a kapcsolatot, felsorolta a borokat, amiket Tokajban kóstolt és nosztalgiát ébresztett bennem, örökké hálás leszek neki. Amiért megmelengette a szívem nem csak ezzel, de azzal is, hogy miközben mintegy 14 évvel ezelőtti magyar élményeiről írt nekem, tökéletesen használta a magyar ékezeteket – amelyek használatától én magam eltekintek itt kint az USA-ban, hogy leegyszerűsítsem a dolgokat. Rabul ejtette a szívem, nincs mese.

A május havi Attagirl! Jennifer Simonetti-Bryan, MW. Azaz Master of Wine, ami óriási. Ő volt a negyedik hölgy az Egyesült Államokban, aki elnyerte a címet, és, jól figyeljetek, mindösszesen 149 női MW létezik a világon 1955 óta.

A The Real Housewives of New York műsorban vettem őt észre, miközben egy boros játékot vezényelt le celebritásokból álló közönségének. Szerény volt, hatalmas tudással, nagyon udvarias és vicces egyszerre, ahogy volt, remek műsorvezető és nekiálltam a szokásos kis kutatómunkámnak. Micsoda, pénzügyi szakértő volt…? Hogymihogy, hatszámjegyű fizetését hagyta hátra szenvedélyéért, a borért?? Attagirl! Egyből tudtam, hogy meg akarom őt keresni.

És meg is kerestem. És itt olvasható az eredménye három májusi beszélgetésünknek, melyeket nagyon élveztünk. Mesél nekünk meghatározó gyermekkori élményéről, felnőttkorának alakulásáról, a döntésekről, melyeket meghozott, csakúgy, mint a nehézségei feldolgozásának mechanizmusáról. Olvassátok szeretettel.

[Nem tudom nem észrevenni, mennyire beragyogja kaliforniai otthonának irodáját a beömlő napfény, miközben az én iowai irodámat félhomály tölti meg, eredményeként annak, ahogy a napsugarak próbálnak áttörni a felhők szürke paplanján, amely ebben a hónapban nagyjából jellemzi Iowa időjárását..] Hát, helló, Jennifer!  Látom, csodaszép ott az idő!
Helló Kami, örülök, hogy látlak! Igen, az, és még csak reggel 9 van.

Jó neked. Itt középen dübörög a tornádó- és viharszezon, de hát ez van. Üdv az Attagirl!-nél!.  Ügy örülök, hogy itt vagyunk együtt, nagyon izgi.
Köszönöm, köszönöm, hogy itt lehetek, megtisztelő, hogy részese lehetek, én is nagyon örülök.

Na, mesélj picit arról, hogyan nőttél fel, mik voltak a mozgatórugóid, a céljaid, mindenről.
Ha visszanézek, teljesen őszintén, az elsődleges hajtóerőm az volt, hogy önazonos lehessek és értékeljem saját egyediségem. Egypetéjű ikre vagyok testvéremnek, ami sokmindent megmagyaráz. Az emberek nemigen tudtak bennünket megkülönböztetni és amikor a testvéremnek hittek, elintézték annyival, hogy „Jen, Liz, egyre megy”. Nem, nem a testvérem vagyok, ő pedig nem én. A láthatatlanságom miatt gyakran éreztem magam sebezhetőnek, azt akartam, hogy a családom és a barátok engem ismerjenek, Jennifert, nem csak úgy, mint a lányok, vagy az ikrek egyikét. Észrevehetetlennek, jelentéktelennek éreztem magam, mintha nem számítottam volna. Úgyhogy egészen korán arra vágytam, hogy más legyek.

Szerencsére az anyukánk bátorított minket, hogy öltözzünk másképp, úgyhogy én a csajos holmikat választottam: rózsaszín cipőket, ruhákat, táskákat, míg Elizabeth fiús volt. Anyukánk arra is tett erőfeszítéseket, hogy az általános iskolában más osztályokba járjunk. Emellett a személyiségünk is teljesen más volt. Elizabeth-nek születésünktől fogva mindig is volt önbizalma. [Nevetve meséli, hogy a farfekvésű Elizabeth, akinek elsőként kellett volna megszületnie, technikailag kirúgta őt a napvilágra.] Ő volt az erősebb is. Egy alkalommal az iskola játszóterén egy csapat gyerek megkörnyékezett, ami egyébként nem volt ritka, a gyerekek általában megtaláltak, amikor erősködni akartak. Ezalkalommal viszont a hajamnál fogva húztak és miközben küzdöttem, bevertem a fejem egy kőbe. Elizabeth láthatta ezt az ablakból, mert kirobbant az iskolaépületből és szétcsapott a gyerekek közt.

Ugyanez a minta megmaradt a gimnáziumban is. Elizabeth volt az erős. Én meg az, akit a többiek kiszúrtak maguknak, valószínűleg azért, amiért sosem mutattam magabiztosságot. Ó, mennyire utáltuk ezeket a végletezéseket, ezeket a vagy-vagyokat: Elizabeth volt az erős, én a gyenge; Elizabeth volt az aktív, én a tanulós; Elizabeth volt a fiús csaj, én a csinicsajos csaj. Semmiben sem lehettünk ugyanolyanok, még akkor sem, ha valamiben nem is különböztünk annyira. Én kórusban énekeltem, hegedültem csírlídeltem – mindegy, mit csináltam, a kekeckedés nem maradt el. Nem igazán találtam más okot erre, mint hogy túl kedves voltam és próbáltam mindenki kedvében járni. Akkoriban nyilvánvalóan nem volt erősségem a barátok szerzése. Így a tanulásban való verhetetlenség vált a stratégiámmá. Rengeteget tanultam és olvastam. A+ jegyekkel [ötös felének felel meg a magyar osztályzati rendszerben] , iskolaelsőként végeztem a gimiben.

Gyanítom a sportban nemigen tudtál kiemelkedni.
Ó, anyám, dehogyis. Elizabeth és én is nagyon betegesek voltunk és én még annyira sem voltam erős, mint ő. Ez aztán változott idővel. A gimiben Elizabeth bekerült a teniszcsapatba és mindketten tollasoztunk (habár sokan a sulinkban nem tartották a tollaslabdát sportnak). Anyukám, látván az önbizalommal való küszködésemet, mielőtt felsőoktatásba küldött bennünket, úgy gondolta, jó ötlet lenne taekwondon alapuló önvédelmi tanfolyamra járnunk. Sokat gyakoroltam Elizabeth-tel. Ezek a gyakorlások botorságot adtak, segítettek kilépni az árnyékomból. Világos volt azonban, hogy remekül védekeztem, viszont vacakul támadtam. Meg kellett tanulnom jól esni. Idővel rájöttem, hogy ez volt az esélyem megmutatni, hogy képes vagyok rá. Hogy megüthetnek, eleshetek, de vissza tudok jönni. A Haladj tovább! a mantrámmá vált. És én haladtam tovább. A vizsgán pedig, ahol az edzőtársaimmal egymás ellen kellett küzdenünk, megszereztem a legnagyobb fejlődésért járó trófeát.

Ez a tréning önbizalmat adott nekem, és azt eredményezte, hogy a harcművészet az életem szerves részévé vált a következő években. Taekwondoban barna övet szereztem és a tai chi-be is belevágtam, hogy mind fizikai, mint spirituális értelemben egyensúlyra leljek.

Akkor a dolgok elkezdtek megváltozni az életedben, nem igaz?
El bizony! A főiskolás éveim alatt mutatkozott először az önbizalmam. Két célom volt: az egyik, hogy nemzetközi üzletet tanuljak, a másik, hogy azt máshol tanuljam, mint a helyi egyetemen, ahol az első két évemet töltöttem. Ez akkorra New York volt, ahova a családom akkor költözött, amikor apukám visszavonult a légierőtől (meséltem, hogy Elizabeth-tel egy légierő-bázison születtünk Wyomingban?). Utazni akartam; az ötletet, hogy a nemzetközi üzleti világban létezzek, nagyon izgalmasnak találtam. Úgyhogy új sebességre kapcsoltam és tudatosan minden időmet és energiámat a tanulásba fektettem. Amely aztán kifizetődött, több ösztöndíj formájában. Az egyik a Washington állambeli Georgetown egyetemtől, ahol Bill Clinton is végzett, itt azonban az üzleti kurzusok nem tűntek elegendőnek ahhoz, amit én szerettem volna. Nekem több kellett. Úgyhogy meglepő módon a Denveri Egyetem mellett döntöttem Coloradoban, ahol lehetőség nyílt az általam igényelt nemzetközi üzleti tudást megszereznem.

Két éven át tanultam, mint az őrült és csaknem osztályelsőként végeztem. Az áttanult éjszakák, a könyvek, amiket olvastam és megtanultam, az energia és idő, amit a tudásomba fektettem, gyümölcsöző volt. New York, készülj, jövök! Hozom a kívánt eredményeket, helló!

New York, mi? Hol máshol tesztelnéd a nemzetközi üzletek vizeit!
Így van! De ezt kapd ki. New York-ot nemigen érdekelték a kiváló eredményeim, vagy én magam. Csaknem egy éven át próbáltam munkát találni, pedig pályáztam én mindenhol… is… a szuper osztályzataimmal. Semmi.

Bumm!

Nem értettem. Az önéletrajzom mintha eltűnt volna az éterben. Végül Elizabeth egyik barátnőjének férje hívta fel a figyelmem egy lehetőségre a Citibanknál Manhattanben. Elizabeth addigra már az űrtechnológiában tevékenykedett. Én pedig ráugrottam erre a lehetőségre. De, az isten szerelmére, ez egy titkárnői pozíció volt egy az automotív ipar divízióban dolgozó férfi mellett. Titkárnő?! Nem azért tanultam négy éven át nemzetközi üzletet, hogy jegyzeteket gépeljek és kávét hozzak. De állások tucatjaira jelentkeztem és mást nem találtam. Lelombozó volt.

Elvállaltad a munkát.
Persze, hogy el. Ezek az évek igen szerényítőek voltak, hatalmas csapás a már így is megtépázott egómra, de felfogtam, hogy nem voltam abban a helyzetben, hogy válogassak. Újrakalibráltam elvárásaimat és annyi pozitivitással álltam ehhez a lehetőséghez, amennyivel sajgó érzéseim csak engedték. Szerencsémre a divíziónak rengeteg nemzetközi potenciálja volt és a főnököm hatalmas tudással és nemzetközi tapasztalattal rendelkezett. Nagyon felnéztem rá. Mindent megtettem, hogy a lehető legjobb személy legyek a munkára.

Mivel a főnököm expatrióta volt, amikor visszaért az Egyesült Államokba, a Series 7 & 63s licensz vizsgáira készült. Amikor felajánlotta, hogy én is végezzem el a tanfolyamot vele együtt, kaptam az alkalmon. Ha átmegyek a vizsgákon, a Vezetőképző Program ajtaja, amelyen főképp a mesterképzett Ivy League-tagok [magyarul: Borostyán Liga – nyolc elit egyetem együttesen az USA-ban] lépnek be, számomra is kinyílik. Elképesztő verseny, de fantasztikus lehetőség a nemzetközi üzleti karrierhez. Óriási. Be akartam kerülni a programba, nagyon be akartam. Az, hogy helyet ajánlottak nekem a képzésre, a világot jelentette. Egyedül készültem, bármiféle külső segítség nélkül, és átmentem. Jelentkeztem a Vezetőképző Programra. A főnököm írt egy ajánlólevelet, hogy segítsen, és bekerültem.

Jó stresszes időszak lehetett.
Hát, az igazi stressz csak most kezdődött. A program hat hónapos volt, de nekem csak hat hetem volt, mielőtt Angliába utaztam, hogy a pozíciót, amelyre engem szántak, betölthessem. Hidd el, amikor azt mondom, teljességgel alkalmatlannak éreztem magam. Annyi mindent nem értettem, a kemény munkám, a tanulmányaim, a legnagyobb erőfeszítésem ellenére. Úgy éreztem, fuldoklok.

Végül két évet töltöttem Londonban. Két év állandó gyomorideg. Minden nap beteget akartam jelenteni. Mély depresszióba süppedtem. 15-18 órákat dolgoztam napi szinten, minden egyes nap, hétvégeket is beleértve.

Atyaég. Kemény. És ezután?
Elkezdtem randizni ezzel a pasival. Angol volt, jól beszélt, nevetségesen okos volt, sikeres és halál szerelmes voltam belé, csakúgy, mint „dolgozz keményen, játssz keményen” életmódjába. Vezetőképzős volt, aki épp az én részlegemről váltott másik rotációra.

Ez a pasi azonban vissza akart térni az én részlegemre és a részleg is akarta őt vissza. A baj csak az volt, hogy a munkája az enyém volt és hosszútávra ígérték. Miközben nem hibáztatom a részleget, amiért vissza akartak szerezni valakit, akibe beleinvesztáltak és akit betantottak, a módja annak, ahogy mindez történt, inkább rajtaütésre és szándékos átverésre emlékeztetett.

Hogy a dolog mégrémesebb legyen, ugyanez az ember, akivel már hónapok óta együtt jártam, elhallgatta előlem, hogy már el volt jegyezve! Én azt gondoltam, exkluzív a kapcsolatunk, és csak napokkal azelőtt tudtam meg, hogy a részleg elkezdett azon dolgozni, hogy megszabaduljanak tőlem. Ha addig azt gondoltam, hogy ennél már nem kerülhetek mélyebbre – nos ekkor tényleg padlót fogtam.

Aznap, amikorra megszervezték, hogy elküldenek, beültettek egy privát tárgyalóba és utasítottak, hogy írjak alá egy beleegyező nyilatkozatot, amely tartalmazott egy listát az általam elkövetett hibákkal. Csak később jöttem rá, hogy ez azért kellett, hogy hamarabb áthelyezhessenek, netán eltanácsolhassanak a programból, csak hogy ezt az embert visszavehessék.

Amikor elolvastam a dokumentumot, a lista egy része csakugyan olyan hibákat említett, amelyeket vétettem, de olyanokat is tartalmazott, amelyeket nem. Kellett nekik, hogy aláírjam a dokumentumot ahhoz, hogy gyorsan visszavehessék az említett úriembert, ezt átláttam. Hirtelen a taekwondos Haladj tovább! mantrám beugrott.

Azt mondtam, nem.

Életemben először nemet mondtam a hatalomnak. Remegett minden porcikám és halálfélelmem volt, de tudtam, hogy nem tudnak aláírásra kényszeríteni. Legalább ebbe a pici győzelembe tudtam kapaszkodni.

A Vezetőképző Programból nem küldtek el, de mivel a részlegem engem többé már nem akart (a pasi helybéli volt, én expat), visszaküldtek New Yorkba újabb „küldetésért”.  Miközben a földkerekség legnagyobb csődtömegének éreztem magam, a dolgok a lehető legjobban alakultak számomra, amt akkor persze még nem tudtam.

Manhattanben új részlegre kerültem, egy sokkal analitikusabb, pénzügyi beszámolókkal dolgozó pozícióba, amelyben remekeltem. Feletesseim szerint vízen jártam. A siker, amire annyira áhítoztam Londonban, itt az enyém volt. De már késő volt.

Mert…?
Mert rájöttem, hogy a bankvilág nem az enyém. Nagyon csatázós, versengős, kegyetlen világ, én pedig nem akartam ennyire a pénzt, hogy ebben a világban kelljen léteznem. A keresetem szuperjó volt, de rá kellett, hogy jöjjek, hogy a pénz nem minden. Egy részem úgy érezte, ez a világ lerombolja a lelkemet.

Az epifánia egy délután érkezett, egy üzleti ebéd kapcsán Londonban, de hónapokba telt, míg valódi változást hozott az életembe. Megintcsak arra a csodálatos érzésre gondoltam vissza, amikor azt a bizonyos fogást fogyasztottam azzal a bizonyos borral azon a banki ebéden. A legélvezetesebb kulináris élményemre, a Sancerre-re, amely a Loire-ban, Sancerre vidéken termesztett Sauvignon Blanc és a zöldfűszer-kérges lazacra – az emlék egyre nagyobb és nagyobb teret foglalt az elmémben és a szívemben. Egyre csak nőtt. Arra kezdtem gondolni, talán nem a kifejezett bizniszvilág az, ahol lennem kell. Imádtam a rendezvényeket, úgyhogy dolgozhatnék talán nemzetközi rendezvényszervezésben.

Ezután a bizonyos ebéd után visszatértem az irodába és este 11-ig dolgoztam, ami egyébént nem volt ritka. Iszonyat fáradt voltam, amikor is valaki ezt mondta: “Jennifer, nyugi. Úgy tíz év múlva  ’kifizetődsz a cégnek’ és utána szabadon csinálhatsz, amit akarsz.” Na, akkor azt gondoltam, én nem fogok így szívni még tíz éven át, olyan munkát végezi, amit nem szeretek, stresszelni, kiabálást, lenézést elviselni napi szinten, rabszolgaként robotolni. Minek, egy kicsit több pénz és tíz év múlva némi szabadság reményében? A 20-as éveim végén járok, tíz év múlva nehezebb lesz férjhez menni, gyerekeket nevelni, ha azt szeretném … Azonnal tudtam, ez volt a második epifánia aznap, hogy a dolgok nem a megfelelő irányban haladnak. Gyors tesztelést is végeztem: akarom a főnököm munkáját? Nem. Akarom a főnököm főnökének a munkáját? Nem. Akkor meg mi a fenét keresek itt???

2000-ret írtunk, amikor visszatérve New Yorkba ezeken gondolkoztam néhány hónapon át, és feliratkoztam egy borkedvelőknek szánt borkurzusra, melyet maga Kevin Zraly tartott a Windows on the World étteremben az ikertornyokban Manhattanban.

Egy új világba léptem és rájöttem: semmilyen más üzlet nem annyira nemzetközi, mint a bor! Ezért jártam iskolába eredetileg, hogy nemzetközi üzletet tanuljak! A dolgok kezdtek sokkal jobbá válni.  

Az órákon borokat kóstoltam, majd felütöttem a térképet és megismertem azok származási helyét. A hozzájuk tartozó kultúrát, a javasolt ételeket, amelyekkel párosulnak, mennyire csodaszép! És mennyivel kevésbé versengő és bíráskodó világ, mint a banki… Ezen a ponton még csak a kíváncsiság hajtott, nem terveztem, hogy borral fogok dolgozni. Az élmény nagyszerű volt. Mintegy 200 borkedvelő a közönségben, egy dinamikus oktató – egy világ, amelynek a létezéséről addig nem is tudtam, megnyílt előttem. Szomjaztam a tudást és nem tudtam elég gyorsan tanulni. Ha az az ebéd Londonban a szikra volt, ez a tanfolyam egészen biztosan az benzin volt rá.

Amikor a kurzus a végéhez közeledett, pánikolni kezdtem. Mihez kezdek ezután? Úgyhogy az egyik óra végén összeszedtem a bátorságom és megkörnyékeztem az oktatót újdonsült szenvedélyemmel. Ő azt mondta, várjak egy kicsit és kitervelünk valamit a számomra. Olyan büszkén újságoltam neki később, hogy állást kaptam a Burgundy Wine Companynál és bort árulok. Igazi borüzletben! Bort árulok vállalati ügyfeleknek! Hát, ő nem volt elájulva a döntésemtől, a boreladásbéli munkámtól, csak annyit mondott, hívjam fel hat hónap múlva. Kilenc hónappal később hívtam, amikor már nem akartam ott dolgozni, és végül összeállítottuk az önéletrajzomat és kaptam tőle egy névlistát, keressem fel őket és gyűjtsek információt. „Csakis info-szerző interjúk legyenek, kérdezd őket.” – mondta. Én pedig fejest ugrottam a kutatásba, izgalommal, büszkeséggel, boldogsággal telve.

Jó mókának hangzik!
És az is volt. Legnagyobb meglepetésemre amikor megkerestem ezt a hölgyet és fogadott az irodájában, gyakorlatilag állásinterjúzott velem, miközben én próbáltam információt nyerni tőle. Csak kérdeztem és kérdeztem és kérdeztem, mire ő visszakérdezett, hogy miféle munka érdekelne. Várjunk, hogy micsoda? Akkor megemlítette, hogy rendezvényszervezőt keresnek. Amiről nem tudtam, az az volt, hogy Zraly úr előzetesen megkereste őt és beszámolt neki rólam. Naná, hogy elvállaltam a munkát és nem is lehettem volna boldogabb. Hat hónap alatt brand menedzserré váltam.

A tanulást sosem hagytam abba. Délután négykor fogtam a cuccom és indultam haza, ahol az estéimen csak tanultam és tanultam és tanultam.

A 2000-es nulla szintemről 2008-ra Master of Wine lettem.

Elképesztő, gratulálok! De mi a helyzet a magánéleteddel, ami kissé mellőzöttnek tűnik e rengeteg tanulás mellett. Mesélj egy kicsit erről nekem és persze az olvasóknak.
Kétség nem fér hozzá, nem volt túl sok időm randizgatni vagy barátokra. Nem szántam időt a randizásra. Minden időmet a tanulásnak szenteltem. Azonban szerettem volna szeretetet adni és kapni. A sehová sem vezető randik által elvesztegetett időt azonban a minimálisra akartam csökkenteni, így az online társkeresés mellett döntöttem. Így találtam a mostani férjemre 2004-ben. 2007-ben házasodtunk össze.

Volt egy módszerem, amellyel azokra a dolgokra fókuszáltam, amik igazán fontosak voltak a számomra és hittem, hogy működik, amikor fentről volt szükségem segítségre. Volt ez a lelkész, aki megtanított a kívánságok behívására – nevezzük manifesztálásnak, nevezzük bevonzásnak, hívjuk reménynek, hívjuk hitnek, hívjuk aminek csak szeretnénk. A lényeg az, hogy hálát adtam Istennek, amiért lehetővé tette számomra a kívánt helyzetet és úgy cselekedtem, mintha már abban léteznék. Létrehoztam, amit én csak manifesztációs kártyának hívok, a férjemmel kapcsolatban, amellyel megköszöntem Istennek a tökéletes férfit és az összes tulajdonságát. Ezt a gyakorlatot napi kétszer elvégeztem, és őszintén hiszek abban, hogy ez komoly szerepet játszott abban, hogy megtaláltam a számomra megfelelő társat. Ahm… azt hiszem nem tértem ki eléggé a részletekre a munkájával kapcsolatban és a sors fintora, hogy naná, hogy bankár. De hát na, minden más egyszerűen tökéletes. Plusz, az, hogy bankár, azt jelentette, hogy iszonyatosan elfoglalt, csakúgy, mint én, ami számunkra egyértelműen nem volt probléma. Ellenkezőleg. A szerdákat és a szombatokat jelöltük ki randiestéknek. Világos és egyszerűen követhető volt. Így a legtöbbet tudtuk kihozni a kapcsolatunkból, ez a pár alkalom hetente teljességgel minőségi volt. Hiszem, hogy nekem van a legnagyszerűbb férjem, mindig szuper-támogató az intenzív szenvedélyemet, a bort illetően, sosem volt olyan, amit szerettem volna és amire nem adta jóváhagyását és teljes támogatását. Bölcs ember, akinek a tanácsát bátran el tudom fogadni, mert tudom, hogy a legjobbat akarja nekem, nekünk. Borsó meg a héja, ezek vagyunk mi.

Nagyon klassz, Jennifer. Amikor belevágtatok a kapcsolatba, már a MW-hoz vezető utadat tapostad, igaz?
Igen. A MW-programom közepén jártam, természetesen sok-sok vakkóstolással. És hát minél többet tudtam, annál bizonytalanabbá váltam. Ebben az időszakban úgy tűnt, mindenki többet tud, mint én. A jó öreg imposztor szindróma úrrá lett rajtam. Annyira durva, ahogy az elme képes próbára tenni és elérni, hogy ne higgy magadban. Hálás vagyok a férjemnek, amiért felnyitotta a szemem az igazi értékemet illetően, amely kevesebbnek és kevesebbnek tűnt a saját felfogásomban, amikor a tanulótársaimmal kommunikáltam.

Volt ez tanulócsoportunk, együtt kóstoltunk, majd megosztottuk gondolatainkat. Amikor rám került a sor a csoport megvendégelésében, természetesen a férjem is otthon volt, csendes megfigyelőként. Segített megérteni, hogy amikor úgy éreztem, a tanulótársaim letaposnak, minden jogom megvolt hozzá, mert tényleg ledönteni akartak, nem pedig építeni. A segítségével meg tudtam hozni a tudatos döntést, hogy elhagyom a tanulócsoportot és egyedül készülök, amely arra késztetett, hogy mindezt okosan tegyem, és csakis a pozitív dolgokra fókuszáljak, azokat pedig, amelyek elbizonytalanítanak, végleg magam mögött hagyjam.

2008-ban megérkezett A Hívás. Simonetti-Bryan, Master of Wine-t keresték telefonon. Megcsináltam. Végre megcsináltam, két próbálkozásba került, de megcsináltam! A boldogságot egyfajta szomorúság is kísérte. Megint, mit csinálok ezután?

És, mit? Mit csinál ma Jennifer Simonetti-Bryan, Master of Wine?
Nos, a kezdeti szomorúságot amiatt, hogy egy újabb fejezet lezárul, egy leltározás követte. Rájöttem, hogy mind a gyakorlati, mind az elméleti borismeretem hatalmas. Arra is rájöttem, hogy sokkal jobban írok, hála az esszéknek, amiket be kellett adnom, csakúgy, mint a választékos, jelentős szóismeretnek, amit szereztem e kirándulás alatt. Sokkal analitikusabbá és jobb ítélőképességűvé is váltam.

Úgy éreztem, ki kell használnom ezeket a megcsiszolt képességeimet az új, MW-életemben. Kerestem a lehetőségeket minderre, de őszintén szólva a lehetőségek is kerestek engem. Felkérést kaptam egy ötalkalmas sorozatra a The Great Courses-nál (ma Wondrium), amely felkérést boldogan elfogadtam. 2010-ben kiadtam egy borkönyvet, majd egy másikat, melyet egy okleveles mesterszakáccsal együtt írtunk bor-étel párosításokról, na az remek móka volt. Szerepeltem a tévében néhányszor, reggeli műsorokban, itt-ott, de egészen őszintén ezek az évek igencsak erőfeszítést igénylőek voltak és messze nem olyan élvezetesek, amilyenre számítottam. Ezt az életmódot nagyon személytelennek éltem meg, ahol az ember integritása megkérdőjeleződik. Temérdek munka lett ezekbe a dolgokba befektetve és minimális volt a bármilyen értelemben vett fizetség. Na ez egy újabb epifánia volt. Változtatnom kell a dolgokon.

Mindent számításba véve úgy döntöttem, saját céget indítok. Ez hatalmas lépés volt nekem, és két éves mentális-stratégiai felkészülés előzte meg az első online kurzusomat, mellyel 2020-ban jöttem elő. Mindent meg kellett tanulnom a gyártásról, valamint a stratégiáról, amelyet követni kívántam az üzleti tervem megalkotásában. Igencsak érdekes tanulási folyamat volt ez és az üzlet, amely egy online oktatói platform, azóta is sikeres. Ez a cég képvisel mindent, amit elértem életemben. A banki tapasztalatoktól kezdve a bortapasztalatokig, mindent és bármit értve ezalatt, amit láttam, megéltem és tanultam . Ez a cég a gyermekem.

Nekem úgy tűnik, mindent elértél az életben, amit szerettél volna. Van bármi is, amit másképp csinálnál, ha tehetnéd?
Semmit nem bánok abból, ami velem történt. Klisének hangozhat, hogy ami történt velem, az tett azzá, aki ma vagyok, de igaz, száz százalékig. Az vezérelt, hogy legalább egyvalamiben a legjobb legyek. És a Master of Wine volt a lehetőségem, hogy valamiben a legjobb legyek a világon. Olyan ez, mint az Olimpia.

Bánom-e, hogy nem születtek gyermekeim? Néha. Ha a Jóisten a 30-as, 40-es éveimben megajándékozott volna velük, elfogadtam volna. Igaz azonban, hogy a férjem, Christopher és én nem próbálkoztunk sem aktívan, sem szándékoltan. Minden anya a legnagyobb tiszteletemet élvezi, mivel ez a világ legerőfeszítést igénylőbb, legnehezebb munkája. Ők valóban bátrak.

Jennifer, az életed, ahogy van, annyira gazdag, az összes egyedülálló tapasztalattal az egypetéjű ikerségtől az önazonosságod keresésén és megtalálásán át a bankvilág elhagyásának kockázatával azért, hogy a szenvedélyednek, az álmodnak élj. Lenyűgöz ez a bátorság, amellyel kitartóan harcolsz mindazért, ami fontos számodra. Mit javasolsz mindazoknak, akik hasonló dilemmával küzdenek épp?
Hogy kövessék bármely álmukat, eszembe jutnak Theodore Roosevelt amerikai elnök 1910-ben, beszéde alatt kiejtett szavai. Theodore Roosevelt sagamore hill-i otthona Long Islanden közel van a helyhez, ahol gyermekkorom legnagyobb részét töltöttem, és a mondanivalója igencsak egyezik mindazzal, amit én gondolok a nem feladásról.

“Nem a bíráló számít, nem az, aki fanyalog, mert az erős ember egy pillanatra megbotlott, vagy mert ezt vagy azt szerinte jobban is csinálhatta volna az, aki cselekedni mert. Egyedül azé az érdem, aki kiáll a küzdőtérre, akinek arca porban, verejtékben és vérben fürdik; aki vitézül tör előre, aki újra meg újra téved és hibázik, mert a tévedések és hibák minden erőfeszítés velejárói; , aki síkra száll a nemes ügyért, aki szerencsés esetben végül megízlelheti a diadal gyümölcseit, s ha derekas teljesítménye dacára végül mégsem arat sikert, legalább tudja, hogy soha nem kell osztoznia a bátortalanokkal és hidegszívűekkel, akik nem ismernek sem győzelmet, sem vereséget.” – Theodore Roosevelt amerikai elnök, 1910.

Haladj előre! Lassíts időnként, ha szükséges, de fel ne add! Akárhol légy, akárki légy, én ott szurkolok az út mellett, hogy tovább tudj haladni. Remélem a történetem segít az ösvényeden, ahogy csak tud.

Köszönöm, Jennifer, az őszinte szavaidat és a lehetőséget arra, hogy bekukkantsunk az igazán eseménydús életedbe. Biztos vagyok benne, hogy sokunk megtalálja az üzeneteket, amikre szüksége van abból, amit megosztottál velünk. Csoda élmény volt veled dolgozni.
Köszönöm, Kami, a lehetőséget, enyém volt az öröm.

Ha többet szeretnétek megtudni Jenniferről, klikk a linkekre.

Instagram
Website 1
Website 2
TEDx: Unlocking The Hidden Power of the Palate
Audible: The Everyday Guide to Wine
Audible: The Everyday Guide to Wines of France
Audible: The Everyday Guide to Wines of Italy
Audible: The Everyday Guide to Wines of California
Amazon: The One Minute Wine Master
Amazon: Rosé Wine: The Guide to Drinking Pink

04 - Thea Parikos

22 perc olvasás

Ma megérkezett a citromverbénám. A levelét az esti teámba fogom felhasználni, hogy jobban, nyugodtabban alhassak. Amelyben nem volt részem már lassan egy éve. Örülök, ha öt órát tudok egyhuzamban aludni. Mert az agyam pörög. Sosem hagyja abba a munkát. A melatonin nem segít, az esti szedésre ajánlott Tylenol-t meg nem ideális napi szinten bedobálni. Egy ideje próbáltam már rájönni, mi lehetne megfelelő, hosszútávú megoldás, amikor jött a javaslat: igyak egy csésze citromverbéna teát lefekvés előtt.

És tudom: ha az, aki javasolta a citromverbénát, azt mondta, legyen citromverbéna, akkor az működni fog. Ez a nő mindent tud az egészséges életmódról. Saját egészséges, sziget-specifikus éttermét vezeti az Égei-tenger közepén, a világ öt kék zóna-helyszínének egyikén, a görög Ikaria szigeten. Ha létezik valaki a világon, aki mindent tud ezekről az alapvető zöldlevelűekről, akkor az ő, aki népének kultúrjában a fűszernövények jelentős szerepet játszanak és aki saját fűszer- és zöldségkertje terményeit használja fogadójának, évtizedeken át tartó bevételi forrásának mennyei fogásaihoz.

Azok számára, akiknek nem ismerős a téma, Dan Buettner volt az, aki felkutatta azokat a helyeit a világnak, ahol az emberek a legtovább élnek. Öt, kék zónaként emlegetett ilyen helyszínt azonosított. Tanulmányozta az ott élők életmódját, a rutinjaikat, és kilenc olyan közös nevezőt állapított meg, amelyek a helyiek hosszú élettartamához hozzájárulnak mind az öt kék zónás helyszínen. Betekintést enged e helyszínek lakóinak életébe Netflixes dokumentum-sorozatában, az Éljünk 100 évig: A kék zónák titkaiban – abban a műsorban, amelyben görög vezetőjét én is megláttam.

A letisztult étkezés és egészséges, kiegyensúlyozott életmód lelkes híveként izgatottan vártam a mai napot, hogy elkezdhessem beszélgetésem kék zónás barátnémmal. Áprilisi Attagirl!-öm Thea Parikos, a Thea Fogadójának tulajdonosa a görög kék zónában, Ikaria szigetén. Némely sziget-specifikus technikai bonyodalom ellenére, amely többszöri alkalommal próbálta meg szabotálni interjúnkat, mégiscsak sikerült egy igencsak izgalmas beszélgetést megejtenünk életfilozófiájáról, meghozott döntéseiről, valamint álmairól, amelyeket követve érkezett meg oda, ahol ma van. Lenyűgöző, eseménydús életéről, mely igazán az övé, melyet családdal és barátokkal, olyan emberekkel, akiket szeret, oszt meg, remek ételekkel és borokkal megspékelve, mindezt a végtelen tenger kéksége, lágyan nyaldosó, fehéren fodrozódó hullámai ölelésében. Itt mutatom meg nektek mindazt, amiről szó volt. Olvassátok szeretettel.

Nos, mi a te sztorid, Thea? Hogyan kezdődött?
Amerikában, Michiganben születtem.

Ezt nem is tudtam!
Bizony, ott. A nagyszüleim Michiganben telepedtek le, egy hatalmas ikariai közösségben, sok-sok unokatestvérrel együtt, és a szüleim már ott születtek. Másodgenerációs görög vagyok Amerikában, ott is nőttem fel. Görögországba hét évesen kezdtem látogatni. Ikariára jártunk Görögországon belül, ahol a családom gyökerei voltak. Imádtam odautazni. És utáltam az USA-ba hazajönni.

Főleg, mert az USA-ban mindig olyan furán éreztem magam. Sosem éreztem, hogy oda való lennék. Amikor az osztálytársaimhoz hasonlítgattam magam, mindig azt gondoltam, másképp vagyok bekötve, UFO vagyok. Mennyi gyomorideget okoztak nekem az iskolás évek! A gondolkodásom egyszerűen nem amerikai volt.

Aztán mi történt?
Eljött a gimi vége és én még mindig nem tudtam, hol kellene továbbtanulnom. Minden unokatestvérem továbbtanult, erre itt vagyok én, aki nem illik ide, és foglalma sincs, mit kellene csinálnia, az egyetlen a családban, aki nem folytatta a tanulást – úgyhogy Ikariára repültem. Ezúttal egy teljes évre.

Mit csináltál ott egy éven át?
Nem sokat, hogy őszinte legyek. Nem volt munkám, az egyik barátom magániskolát üzemeltetett és ott besegítettem. Amikor elfogyott a pénzem, visszamentem az Államokba. A szüleim klasszikus görögök, pont, mint a Bazi nagy görög lagzi filmben. Szigorúak. Úgy voltak vele, rendben, menj, utazz Görögrszágba, de aztán gyere vissza. Ők igazán aggódtak amiatt, hogy mi lesz velem. Én meg még mindig csak próbálgattam a szárnyaimat. Az USA-ban felszolgálóként dolgoztam és amint összegyűlt a pénz, már mentem is Ikariára besegíteni abban a magániskolában. Így telt az életem, míg 23 évesen meg nem ismertem a mostani férjemet.

Oh, klassz! Mi a történet, esetleg megosztod velünk?
Persze! Volt nyáron ez a nagy gyülekezet, ahol együtt iszogattunk egy kis csapattal, és ő is ott volt.  Az este végén felajánlotta, hogy hazavisz. Így kezdődött. A nyarat együtt töltöttük, miközben ő egy tengeri kargó hajón dolgozott és a kapitányvizsga megszerzését tervezgette – mikor aztán én megint kifutottam a pénzemből. Mondtam neki, hogy vissza kell mennem az Államokba és tavaszig ismét pincérkedtem.

És ekkor kezdtek a dolgok felgyorsulni. A szüleim meg akarták őt ismerni.

És görög lányos szülőknek nem mondasz nemet, amikor lányuk párjának megismeréséről van szó.

És ekkor kezdtem én el pánikolni, mert a párom Államokba látogatásához a legkézenfekvőbb megoldásnak a vőlegény vízum tűnt, de a kapcsolatunk nem igazán érett még meg a házasságra. Úgyhogy úgy döntöttünk… vágjunk bele, és majd látjuk, mi lesz. (És azóta is a férjem, úgyhogy biztosan kijelenthetjük, hogy nem lőttünk nagyon mellé azzal a vőlegény vízummal…)

Hogy felpörgessük kicsit a történelem kerekét, októberben a párom belépett az Államokba, novemberben megültük nem akkora bazi nagy görög lagzinkat: mindsszesen kb. 200 vendégünk körében (ha Ikarián lett volna az esküvő, ott ennek a duplája lett volna a násznép, mivel az ő rokonai ott éltek és csak néhányan jutottak el Michiganbe) és decemberben, immáron friss házasként, Ikariára utaztunk. Ekkor voltam 24.

Miután őt elvitték katonának és megszületett első fiunk is, ismét egy amerikai út következett és az elsé, igazán alaposan átgondolt döntést is meghoztuk: Ikarián fogunk letelepedni. A görög sziget tökéletes színhely lenne gyereknevelésre, és számukra ez volt a legfontosabb tényező. Persze mi voltunk az őrültek, hogy ezt a döntést hoztuk.

Az őrült jó, szeretem az őrületet! Az én szótáramban az szinonimája az önazonosnak és bátornak. És szerintem ez a döntésetek igazán önazonos és bátor volt. Ezek után mi következett, ismét Ikarián?
Görögországban először csak szétnéztünk, próbáltuk kitalálni, mivel is kereshetnénk pénzt a jövőben, belevágtunk ebbe-abba. Beletelt néhány évünkbe, míg viszonylag tisztán láttuk a jövőnket.  Az pedig egy családileg üzemelt étkezde képe volt. Úgy döntöttünk, Thea lesz a neve: az görögül jelenthet istennőt, vagy látképet és persze női név is (az én teljes nevem azt jelenti, Isten ajándéka). Az éttermet 1997-ben nyitottuk meg. Néhány év híján 30 éve.

Lefogadom, hogy nagy büszkeséged. Mit lehet tudni Theáról, az étteremről?
Nos, ma már Thea Fogadója a neve. Szállást is lehet foglalni. Én ma már csak ritkán főzök, van segítségem. Leginkább vendégeket fogadok, imádok velük foglalkozni. Az étterem teljes mértékben ikariai, sok-sok zöldségen, friss húson, halon és gyümölcsön alapuló ételeket kínál. A menü természetes alapanyagokra épül, teljességgel leköveti az évszakokat. Aszerint változik, mely termények elérhetőek éppen. Törekszünk helyi termények és húsok felhasználására. Ételeink frissen termett fűszernövényeinkkel, sok-sok herbáriával készülnek. Azok elemükben vannak itt a szigeten. Az oliaolaj is elmaradhatatlan alapanyaga ételeinknek, amely, természetesen, szintén itt helyben nő és kerül előállításra. A méz itt Ikarián nagyrabecsült, organikus és szirupokat, joghurtokat, teát ízesítünk vele. Különleges Csakúgy, mint helyi boraink.

Mennyei szavak ezek valaki olyan számára, mint én, aki imádja a tiszta, egészséges fogásokat. Kik a vendégeitek?
A látogatóink főleg Európából érkeznek, de egyre többen jöttek Amerikából is az elmúlt években. Úgy tűnik, az emberek csendes helyeket keresnek a bejáratott nyaralóhelyek helyett. Vannak rendszeresen visszatérők, akik hónapokra is itt maradnak nyáron, és mindig a mi éttermünkbe jönnek étkezni, míg mások a többi éttermet látogatják. Öt étterem van a faluban, de egymást kiegészítve, nem versenyben letarolva létezünk együtt. Az itteni turizmus elegendő vendéget biztosít mindannyiunknak. Nincsenek egyéb etnikumú éttermek, mindannyian helyileg elérhető alapanyagokkal dolgozunk és görög ételeket kínálunk, ám a kínálatok különböznek, illetve van, hogy ugyanaz a fogás másképp készül a különböző éttermekben.

Hogyhogy éttermet nyitottatok és nem valami másba vágtatok annak idején?
Tudod, amikor a férjemmel ötletelni kezdtünk, hogyan is legyen a jövőnk Ikarián, 1992-ben, a szigeten nem volt könnyű az élet. Igen, volt egy földünk a férjem családja révén, de egészen őszintén nem sok minden volt akkor még a szigeten. Létezett már némi turizmus, Ikariát leginkább a kültéri sportok kedvelői látogatták: úszni, hegyet mászni remekül lehetett, a környék tökéletesen alkalmas volt erre – de nagyjából ez volt és más nem. Két vagy három étterem létezett akkoriban, földutak és megbízhatatlan áramszolgáltatás, valamint mondani se kell, munkalehetőség alig. Úgyhogy választhattunk: házat építünk és napi szinten munkába ingázunk, vagy turizmusra épülő vállalkozást indítunk. A másodikat mellett döntöttünk. Úgy határoztunk, éttermet nyitunk és szállást is biztosítunk vendégeinknek és ebből lesz a jövőben a bevételünk. Ismételten mi voltunk az őrültek, de hát na.

Ismételten egy önazonos, bátor döntés. Neked pedig volt némi tapasztalatod a vendéglátásban a pincérkedés révén az Államokban, nem igaz?
Nos, igen is meg nem is. Igen, mert az évek során eltöltöttem némi időt a vendéglátói tűz közelében. És nem, mert az USA-ban éttermet vezetni és Görögországban éttermet vezetni egész más. Amerikában az üzlet azt diktálja, minél gyakrabban terítsék újra az asztalt. Felszolgálják az ételt, leszedik az asztalt és már készítik is azt elő az új vendégek számára. Görögországban ez sértő lenne a vendégek számára. Amikor társaságban eszünk, szeretjük, ha van időnk, nem szeretjük, ha sürgetnek. Sokféle ételt kirendelünk, az asztalunk roskadozik a fogásoktól és a bortól, lassan étkezünk, élvezzük egymás társaságát és csak lazítunk. Egy ilyen kis csapat gyakorta három órát is eltölt egy étteremben, sietség nélkül. Na képzeld ezt el egy amerikai étteremben… Mi görög-módra irányítjuk a saját éttermünket.

Bizonyára igen mozgalmas az életed a turistaszezon alatt.
Igen, tavasztól kezdve igencsak őrültekháza. Ekkoriban kezdek el szorongani. A szigeten képtelenség bármely javítást télen elvégezni, nagyon esős és szeles az idő, és ebben az évszakban nehéz képzett munkaerőt is találni. Úgyhogy bármit is legyen szükséges elvégezni az új szezonra, azt gyakorlatilag április körül lehet elkezdeni. Ami azt jelenti, hogy az április meghozza a szokásos aggodalmat: vajon elkészül-e minden időben. Ez a szorongás a szezonindulással ér véget, akkor a fókusz már a vendégekre esik. A szezon pedig kedves időszak, de egyben igencsak aktív. A vendégszezon végével készülünk a télre és ez a ciklus ismétlődik évente.

És mi a módszered a leengedésre, mit szeretsz csinálni, amikor megengedhetsz magadnak némi szabadidőt?
Imádok olvasni. Szeretem az estéket is, amikor csak leülök és rálátok a tengerre és a csillagokra, miközben a férjem borát kortyolgatom – vörösbort, rozét, fehérbort, teljesen mindegy. Mindegyik bora csodálatos. Egy másik remek módszerem a barátokkal való találkozás. A környezetváltozás szerintem elengedhetetlen része a kiegyensúlyozott életmódnak. Amikor csak találkozunk, mindig másik faluba, vagy bárba, étterembe igyekszünk ellátogatni, vagy elmegyünk valamelyikünkhöz, akinél épp van elegendő étel és ital. 8-9 nőről beszélünk, vagy akár csak kettőről, mindig kerítünk arra alkalmat, hogy találkozhassunk.

A tervezés azért vicces errefelé; a tervek rendkívül rugalmasak. Hacsak nem orvosi időpontról vagy repülőgép-indulásról van szó, igen nagylelkűen bánunk az idővel. Ikarián az idő egyértelműen nem a főnök! Létezik errefelé egy mondás: ha valamit, amit nem tudunk a tervek szerint befejezni, nem probléma, “ezért ajándékozta nekünk Isten a holnapot”. Amerikai születésűként ezt az elvet erőfeszítésembe telt magamévá tennem, de azt hiszem, ma már elég jó vagyok benne. Egy példa: amikor megbeszéljük, hogy mondjuk 8-kor találkozunk, biztosra lehet venni, hogy 8:30-kor még csak készülődünk és nem érünk oda hamarabb, mint 9. Körül. Ezek vagyunk mi; senki nem stresszel, ha késve érkezik egy baráti összejövetelre.

Emlékszem arra a nőre a Netflix-műsorból, akinek nem volt órája és a napra nézve próbálta megsaccolni az időt, miközben egy partira sütötte a halat odakint!
Igen, ez nagyjából az ikariai ember!

Világos, hogy a szezonra való felkészülés stresszes időszak a számodra. Mi az, amitől még stresszelsz, ha van bármi egyéb?
Oh, igen, van még más is. A legfontosabb számomra, hogy minden rendben legyen a tavaszi foglalásokra. Gyűlölöm a hibákat, az egy nagy félelmem, hibázni. Minden évben vannak kisebb fejlesztések, változtatjuk kicsit a menüt is, és mindennek remeknek kell lennie a határidőre. Ezek a legalapvetőbb félelmeim. Ikarián mondjuk a pillanatnak élsz. A vállalkozással kapcsolatos, perfekconizmus által indukált félelmektől eltekintve a szabály mifelénk az, hogy ha valamely ügy érdekében nem tudsz tenni semmit, hagyd.

Amikor elragadnak ezek az érzések, félelem vagy aggodalom, mely a legjobb módja számodra azok feldolgozására? Mi válik be nálad a leginkább?
Egy jó kis úszás a tengerben mindig lehűt. A bor is lazítja a stresszt. A bor mindig jó. És egy másik dolog, ami csodákat tesz velem, az az, ha csak „távol vagyok”. Megintcsak a környezetváltozás. Elsétálok a férjem farmjára – az ő feladata a zöldség- és herbáriakert, valamint az állatok. Leülök, élvezem a csendet, a bort, az illatokat, az elképesztő környezetet. Csodálatos és igencsak ellazító. Hallom a saját gondolataimat, amelyek végül a helyükre kerülnek abból a kavalkádból, ami első körben a farmlátogatásra késztetett. Ha hagyod, hogy csak úgy létezzenek a gondolataid úgy 30-45 percre, a válaszok, amelyeket keresel, megérkeznek. Tökéletes.

Nagyon jól hangzik. Nyilván a lényeg nem a tenger és a farm mint környezet, hanem hogy meg kell találnunk a saját feltöltő helyünket ahol megállhatunk, megpihenhetünk és hagyhatjuk, hogy érkezzenek a válaszok.
Mindenkinek van valamilyen félelme, azoktól nem lehet elszökni. A problémák nem múlnak el maguktól. Amit tehetsz, az az, hogy megállsz. Bárhol is legyél a világon. Meglátod, megéri.

Tudod, valószínűleg eddig minden egyes Attagirl!-nek elmondtam ezt, de nagyon jó veled beszélgetni, Thea. Nagyon ellazító és, tudod, ígéretes is. Olyan egyszerű megoldásokat mondasz a stresszkezelésre, mindannyian sétálhatunk valamely szép helyen, vagy leülhetünk egy parkban, élvezhetjük a növényeket, egy jó bort, néhányunk akár a tengert is. Ezek a dolgok nem hangzanak valamiféle szupervarázslatos trükknek, amelyeket ne végezhetne bármelyikünk.
Mert nem azok. A lényeg, hogy megtaláljuk annak a módját, hogy érezhessük magunkat, azt, hogy mire van szükségünk, és a válaszok megérkeznek, amint megállunk és csendben vagyunk kicsit – ez az én zanzásított verzióm arra, mik a legjobb gyakorlatok, trükkök, amelyek engem legjobban szolgálnak. Tiszta szívemből biztatok mindenkit, hogy ezeket kipróbálja. Ez az én életbölcsességem.

Most áruld el azt, mi az, ami boldoggá tud tenni.
A boldogság számomra semmiképp sem dolgok megvásárolása. Hálás vagyok mindazért, amim van. Optimistán kezdem minden egyes napom. Boldog vagyok, amiért a gyermekeim egészségesek, amiért nagyszerű családom van és amiért remek barátok vesznek körül. Semmi nem a pénzről szól. Boldog vagyok a minőségi körülményeim miatt; azok, amik igazán számítanak.

Teljesen egyetértek! Szóval akkor nagyszerű család, remek barátságok, összejövetelek, szuperegészséges, természetes, szezonális étkezés, jó bor, sok-sok fizikai elfoglaltság, mint a gyaloglás, úszás, vagy akár kertészkedés – ezek tehát a recept a boldog, teljes életedre?
Ezek mindenképp kötelező elemek. A vallásunkkal egészíteném ki mindezt, amely szerves része az itteni kultúrának. Ortodox görögök vagyunk, amely nem csak vallás, de a társasági élet eszköze is. Persze, megyünk templomba vasárnaponként, de társasági ceremóniák, mint például megemlékezések alkalmából is összegyűlünk. Mindenki ismer itt mindenkit, így például temetésekre együtt megyünk. Van sokféle ünnep is, amire együtt készülünk, vagy megyünk. Ezek nagyon fontosak a számunkra. Általánosságban nagyon törődünk egymással ebben az ikariai közösségben. A tudat, hogy számíthatunk egymásra, és az idő, amit együtt töltünk, legalább annyira fontosak szerintem, mint az egészséges ételek vagy egy beteljesítő foglalkozás. Az összetartozás igen sokat jelent nekünk.

És megint, az a laza gondolkodás, ahogy létezünk. Ahogy nem félünk az időtől. Letesszük a feladatot egy pörgős nap végén és nincs amiatt nyomás rajtunk, amiért nem végeztünk a feladatlistával, mint ahogy a világ más helyein. Nem stresszelünk határidőkön. Az idő itt nem forrása a nyomásnak. Ahogy mondtam, ezért ajándékozta nekünk Isten a holnapot…

El tudom képzelni, ahogy a szigeti élet sokat változtat azon, ahogy általában gondolkodunk. Mik az előnyei és a hátrányai az ikariai életnek?
Kezdjük a hátrányokkal, úgy érzem, az a lista sokkal rövidebb. A szolgáltatások elérhetősége természetesen kisebb errefelé. Egészégügyi alapellátás például létezik Ikarián, de a jelentősebb szolgáltatások a kontinensen elérhetők. Például rákkezelések, vagy akár szülés esetében vagy hajózni kell, amely 7 órás utat, vagy repülőre szállni, amely 45 perc repülést jelent Athénba. A sürgősségi ellátás nem egyszerű itt, az biztos.

Az oktatással hasonló a helyzet. Általános és középiskolai intézmények léteznek Ikarián, de ha a gyerekek tovább akarnak tanulni, akkor Athénba, vagy külföldre kell utazniuk.

Az éttermek pedig zárva vannak a szigeten a téli időszakban. Nem létszükségletű ez a faktor, de nekünk, társaságkedvelő embereknek nem ideális.

A napsütéses oldal az az, hogy Ikaria fantasztikus hely a gyerekneveléshez. A közösségek biztonságosak a családok számára, nem létezik bűnözés. A mai világban ez igen ritka. A gyerekek félelem nélkül játszhatnak odakint, és mi, szülők félelem nélkül engedhetjük ki őket játszani. A levegő tiszta, a természet karnyújtásnyira. A gyerekek úgy nőhetnek fel, hogy megismerik az anyatermészetet; a növényeket, az állatokat, csakúgy, mint a hagyományos farmtevékenységeket. Nagyszerű a dinamikája itt az embereknek, úgyhogy remek példát kapnak arra, hogyan lehet egymással kölcsönhatni, egymással törődni. Számomra mindez rendkívül fontos volt, amikor eldöntöttük, hogy itt, Ikarián alapítunk családot és nem az Államokban. Szerettük volna, hogy gyermekeink részesei lehessenek ennek a közösségnek, és ma úgy érzem, remek döntés volt.

Bármely helynek a világon vannak előnyei és hátrányai, Ikaria sem kivétel. Értékelem mindazt, ameire az életem megtanított, azt, hogy volt alkalmam megtapasztalni a különbséget nagyvárosii és szigeti élet közt. Boldog vagyok, amiért voltam eléggé őrült annak idején, hogy a szívemet kövessem, amely visszavezetett a gyökereimhez. És mégboldogabb, amiért mindezt megoszthattam gyermekeimmel. Ez a fajta élet bárkit szerénységre int, mivel nem könnyű semmilyen szemszögből nézve. Egyértelműen arra késztet, hogy az igazán fontos dolgokra tudjunk fókuszálni. Mint például hogy a hangsúlyt a pénzügyi sikerekről áthelyezzünk mindannak az értékelésére, amink van és közösségként egymás támogatására. Kiváltságnak érzem, amiért az élettapasztalatom az, ami, és ez az, amit mindenkinek kívánok: legyünk bátrak és kövessük a szívünket. Nem lesz egyszerű, de a szív sosem hibázik.

Köszönöm a csodaszép zárószavakat, Thea. Igazán gyönyörű lény vagy. Megannyi boldog évet kívánok még álomkörnyezetbéli áloméletedben.
Én köszönöm, Kami, annyira jó volt mindezt megosztani veled és az olvasókkal.

Ha többet szeretnétek megtudni Theáról, klikk a linkekre.

Instagram
Website
Dan Buettner - Éljünk 100 évig: A kék zónák titkai 

03 - Rácz Gabriella

25 perc olvasás

Ülök itt gép előtt és azon gondolkozom, hogyan mutassam be őt. Mit írjak a bevezetőbe. Annyi minden kavarog a fejemben vele kapcsolatban – ismerem őt gyerekkorom óta. Még Debrecenből. Akkoriban lovakat rajzoltunk együtt. A napközis órákat az udvaron töltöttük bakugrással és röplabda-adogatással; folyamatosan mozogtunk, futottunk, gumiztunk, ami jött. Mindig úgy felnéztem rá. Okos volt, matekból penge – persze, könnyű neki, mondhatnánk, az apukája matematikus. Az enyém fizikus volt, mégis nehezen ment a fizika és a matek is. Ma már tudom, a különbség ott volt, hogy engem egyik sem érdekelt. Ő szerette a matekot és időt szánt a gyakorlásra. Sok-sok időt sok-sok gyakorlásra. Különleges metszésű arca, amely arc egyébként semmit sem változott mostanra, elárulom, eltekintve a bölcsességgel járó néhány apró szarkalábtól; okos, szürkészöld szeme, tökéletes fogsora, sportos, magas alakja és egyfajta uralkodói, de semmiképp sem lekezelő tartása, modora kiemelte őt közülünk, számomra mindenképp. Mindig éreztem, hogy ő más. Gyerekként még azt gondoltam, hogy a sikert a fontosságban mérik; nem tudtam még, hogy a tévében, politikában, sztársportolóként vagy valamelyik vállalat vezetőjeként fogom-e őt viszontlátni; csak azt tudtam, ez a lány viszi majd valamire.

Amit nem láttunk előre, én biztosan nem, de akkoriban még ő maga sem, az a szabadságvágy, ami felnőtt életében áttört mindenen, amit addig ismert. Amely akkor kezdődött, amikor gondolkodása elhagyta a jól megszokott és elvárt medret és önálló életre kelt. Amikor kezdett átlátni a tanult valóságon és felismerte a valódi realitást, mely aztán újabb és újabb, a tanult valóságban elképzelhetetlen helyzetekbe hozta, de amely által megismerte valódi önmagát. Ekkor indult igazi élete: önazonos, teljes, egyéniségével maximális egyensúlyban álló, szabad élete.

Márciusi beszélgetőpartnerem Rácz Gabriella, hétköznapi hős, abszolút szelf-méd, egész nő; a lovak, a szabad élet szerelmese. Áltsulis osztálytársam, egyik számomra legértékesebb, legautentikusabb és az egyetlen életenát-barátnőm. Háromszor három órás Viber-beszélgetésünket hosszú, tavaszi lovas-farmernapjai végén hősiesen állta, melyek summázását itt most megtaláljátok. Olvassátok szeretettel.

Hát szia, Gabi. Na, hogy vagy?
Jól, köszi. Főzünk.

Hogy mit csinálsz? [Hitetlenkedek. Rácz Gabi nem főz. Rácz Gabi kicsomagol és melegít.]
Főzünk! Makrélát sütünk. [És kacag, miközben kimondja megint. Kirobbanó, szívből jövő nevetés ez, tipikus Gabi-nevetés. Abban a pillanatban már jön is a kép a halról, amit párjával épp készítenek. Csodaszép, citromos-fűszervajas makréla. Kéri, hogy adjak még neki egy kis időt, míg elkészül a vacsi és megeszik.]

Na, most?
Na, itt.

Finom volt?
Finom.

Készen állsz?
Készen, csapjunk bele.

Oké. Elsőként mesélj arról, mi nyújtotta ennek az első-nyolcadik B-s iskolás leányzónak a hátteret a sikerhez, a remek teljesítményhez tanulásban, sportban - bármiben, amibe belevágtál.
Egyke gyerek voltam, így a szüleim figyelme nem oszlott meg, volt idejük rám, nekem meg magamra. Apukám matematikus, nagyon sokat foglalkozott velem, tőle vettem át azt a logikus gondolkozást, amely egész életemen át elkísért és a mai napig létezésem alapja. Rengeteget beszélgettünk, kártyáztunk, matekoztunk és belémivódott az igény a dolgok, a történések megértésére. Anyukámtól pedig, a hatalmas állatszeretet mellett, azt a fajta rendkívüli gyakorlatias gondolkodást tanultam el, amellyel ő megközelítette a problémákat, ahogyan mindig két lábbal a földön járva és mindig talpon maradva oldotta meg a helyzeteket.

A teljesítményem a szüleim szigorának is volt az eredménye, a négyes nálunk nem volt elfogadható jegy. Ebből pedig az a fajta maximalizmusom származik, amely magasra teszi a lécet, bármit is csináljak. Ugyanakkor egyfajta gátlás kialakulása is megindult bennem, amely a biztonságos „helyemen” tartott és nem engedett szárnyalni. Túlzott önkontrollt eredményezett és új helyzetekben elkezdtem megkérdőjelezni saját képességeimet.

Hát, Gabi, bennem ez sosem fogalmazódott meg, hogy nem vagy magabiztos. Túlzott önbizalmat sem érzékeltem tőled soha, de hogy ilyen belső küzdelmeid lennének, fel sem merült bennem.
Igazából nem ismertem én sem fel tudatosan. Egyszerűen csak kételkedés nélkül elfogadtam a szüleim iránymutatásait. Ha kitűnőnek kell lennem, kitűnő leszek. Ha nem kell ötletekkel előállnom, mert azok valahol mindig hibára futnak, akkor nem ötletelek. Hoztam, amit vártak, jó gyerek voltam, nem ellenkeztem és maximálisan bíztam abban, hogy mindig a legjobbat akarják nekem.

Abba a gimibe mentem, amit ők választottak nekem és az ő iránymutatásuk alapján döntöttem a közgáz mellett felsőoktatás céljából, maximálisan egyetértve velük abban, hogy számomra sokkal inkább egy a logikán alapuló pálya megfelelőbb, mint egy tantárgypáros tanári vonal. Kétség nem fért hozzá, hogy igazuk van. Az áltsuliban még magabiztos voltam és nyugodt. Aztán a külső körülmények, a szülői szigor eredményeképp elindult az önkételkedés. A gimiben már éreztem, hogy valami nem oké. A tanulás már nem kötött le annyira, mint az általános iskolában, a jegyeim is romlottak. Emlékszem, nemrégiben kezembe akadt egy kis üzenet, amit anno még a gimis matektanárom írt a szüleimnek, valahogy így szólt, hogy tudásához képest lehetne sokkal magabiztosabb. Megdöbbentem, amikor ezt felnőttfejjel olvastam. Ő már akkor látta azt, amit én magamnak csak sokkal később, ellentmondásos tapasztalatok alapján fogalmaztam meg.

Hogy alakult a helyzet gimi után?
Maradtam Debrecenben, a közgázra jártam. Életem legjobb évei voltak, jó volt Debrecenben egyetemistának lenni. Szerettem a sulit, a csapatot. Megismertem első szerelmemet, akivel a kapcsolat hét éven át tartott. Vele költöztem később Budapestre is. Már suli alatt elkezdtem dolgozni, a Citibankban, majd Pesten jött a Warner Lambert, a Budapest Bank, a Stollwerck és a MOL. Hosszú, elgondolkodtató, vegyes élményekben gazdag évek, amelyek nagyban befolyásolták a döntésemet, hogy nekem nem való a nagy céges környezet. Nem illek bele. Másképp gondolkozom, más nyelvet beszélek.

Mesélj erről egy kicsit.
Úgy nőttem fel, hogy a szüleim kinyilatkoztatásai végérvényesek, ezt a mentalitást át is vettem tőlük, így közelítettem életem eseményeihez. Aztán ahogy egyre többet láttam a világból, elkezdtem rájönni, hogy a szüleim álláspontja, véleménye nem az egyetlen helyes út a jó megoldáshoz, egy probléma megoldásához többféle út vezethet. Többször kaptam magam azon, hogy rácsodálkozok, amikor mások visszajelzése az volt, hogy valamit így, vagy úgy is meg lehetett volna közelíteni. Ez is hozzátett ahhoz, hogy egyre kevesebbnek éreztem magam és gyermekkori magabiztosságom teljesen eltűnt, elkezdtem aláhelyezni magam másoknak. Megkérdőjeleztem minden, addig stabilnak gondolt értékemet és azt kellett észrevennem, hogy nem vagyok elég. Az eredményeim hiába voltak kiválóak, mégsem éreztem azt a fajta bizalmat a főnökeimtől, amelyre számítottam. Úgy éreztem, a nálam kevésbé eredményes munkatársaim sikeresebbek, jobban boldogulnak. Ez nagyon sokáig elkísért, gyakorlatilag az összes munkahelyemen kijött és a részletekre való kitérés nélkül összefoglalva elmondhatom, hogy amely munkáltatóim nem megszűntek, onnan elküldtek.

Gondolom a párkapcsolataidra is rányomta a bélyegét.
Rá bizony! Az első hosszú párkapcsolatom stabil volt és biztonságos, szeretetburokban éreztem magam. Azonban egy idő után elmúlt. Az útjaink már nem egyfelé vittek, a kapcsolat véget ért. Békében mondtunk búcsút egymásnak, nem volt ajtócsapkodás, nem volt vita, mindketten tudtunk, hogy nincs mit tenni. Innen azonban a párkapcsolati kudarcok sorozata indult. A legtöbb kapcsolatom vagy el sem kezdődött, mert mire belevágtam volna az illetővel, ő visszalépett, vagy amikor el is kezdődött, a másik féllel nem alakult ki olyan kapcsolat, amelyre lehetett volna építeni. Nem értettem, mitől siklanak félre a dolgok és egy idő után már nem hittem el, hogy szerethető vagyok. Helyzeteket teremtettem, amelyekben a másik visszaigazolására vágytam, az jelentette volna számomra, hogy szeret. Vakvágányra vezető gondolataim néha az őrületbe kergettek engem is. Persze mindez oda vezetett, hogy csak megerősödött bennem az érzés: engem nem lehet szeretni. Nem vagyok elég jó. Nem vagyok elég.

Volt egy különböző stációkon átmenő kapcsolat az életemben, ami megérttette velem, hogy mit csinálok rosszul. Hogy egy férfi-nő kapcsolat teljesen más alapokon kell, hogy nyugodjon, mint ahogyan azt én gondoltam. Hogy az a fajta bizalmatlanság, amely munkahelyeimen a főnökeimmel kialakult, ahogy ott sem működött, úgy a párkapcsolataimban sem. Utólag visszatekintve tulajdonképp az életemben megjelenő összes férfi tanításáért hálás vagyok, rengeteget tanultam magamról, a szerepemről egy kapcsolatban és ma már tudatosan élem érzelmi életem. Boldog vagyok. Igazán teljes és boldog a jelenlegi kapcsolatomban, amely immáron csaknem három éve tart.

Az nyilvánvaló, hogy nem volt az utad egyszerű odáig, ahol most tartasz. Az is igaz azonban, hogy ahogy elnézlek, hallgatlak, ma semmi sem gyanítható abból a rögös útból, amelyet végig kellett járnod idáig. Mi volt a vigaszod, a támaszod, ami tartotta benned a lelket mindezidő alatt?
Voltak sziklaszilárd alappillérei az életemnek, amelyek jóban-rosszban jelen voltak. Ezek egyike a ló. Nem tudom, honnan jött ez nekem, nem tudom, miért pont ló, miért nem kutya vagy macska, mint általában a gyerekeknél. A családi anekdota szerint hároméves koromban gyereknapra azt kértem, hagy üljek lóra. Arról nem szól a fáma, teljesült-e a kívánságom, de az biztos, hogy amióta emlékszem, a ló szerves része az életemnek.

Mérken laktak anyukám szülei, ahol minden nyaramat töltöttem. Ezek a nyarak tartották bennem a lelket szeptembertől júniusig. Míg suliidő alatt csak rajzolgattam a lovakat, a nyári szünetben minden egyes nap kijártam hozzájuk a mezőre, titokban bringára pattantam és kitekertem oda, ahova a helyi téesz lovai ki voltak engedve legelészni és órákat töltöttem azzal, hogy megfigyeltem őket. Napról napra egyre közelebb engedtek magukhoz és megbíztak bennem. Egyébként pedig heti háromszor eljártam az uncsitesómmal lovagolni, ahol megismerkedtem az alapokkal és nagyon-nagyon szerettem. Ezek a mérki nyaralások nagyon fontosak voltak nekem, a falusi élet, annak lüktetése, dinamikája lételememmé vált és csak annyit tudtam gyerekként, hogy nagykoromban falun szeretnék élni és szeretnék lovat.

Tíz éves koromban anyukám elvitt Pallagra egy komoly lovardába. Emlékszem, egy Izabella fakó lovat kaptam, amin megnéztek, mire vagyok képes, aztán elhangzott az ítélet: a gyerek jó, jöhet. Ekkor volt az, hogy anyukám kétségbeesett, hogyan fogok kijárni az edzésekre Pallagra, egyedül mégsem buszozhatok ki, és ezek komoly, nagy lovak, össze fogom magam törni. A lovassport veszélyes és én kicsi vagyok. És ezzel a lendülettel eldöntötte, hogy beirat röplabdázni.

Emlékszem a röpis időszakodra. Mostmár akkor tudom, hogy jött az életedbe.
Hát így. A röplabda a másik nagy szerelem volt gyerekként. Ügyes voltam, jó csapatban játszottam jó edzővel, új élet nyílt előttem, új lehetőségek. Utaztunk versenyekre, eredményesen szerepeltünk, nyaranta a csajokkal a strandon lebzseltünk. A lovaglás egyre inkább fakult, mígnem tizennégy éves koromra teljesen eltűnt. A gimiben is folytattam a röpit, egyetemen a Biogal NB2-es csapatában játszottam az egyetemi csapat mellett. Pestre költözésem vetett a tizennégy éven át tartó sportnak véget. Pesten is leigazolhattam volna valamelyik csapathoz, de már nem éreztem a vágyat újabb helyre való beilleszkedésre, újabb lányok megismerésére, újabb dinamikához való alkalmazkodásra, így a röpit elengedtem. Átmenetileg aerobikra jártam a Nyugati mellé, mert a mozgásra nagy igényem volt – amíg aztán ismét a lovaknál kötöttem ki.

Hány évet hagytál így ki a lovaglásban?
Ha jól számolom, tizenkettőt. Egy régi bankos kollegával való találkozás során véletlenül került szóba egy lehetőség, amely újraindította. Egy pár alkalom után már céltudatosan, az alapoktól akartam kezdeni. Olyan lehetőséget kerestem, ahol egyéni edzést kaphattam. Jópár helyen megfordultam, rövidebb-hosszabb időt töltöttem számos lovardában, de bárhol voltam, nem láttam a célt. Nem volt világos az edzések felépítése. Random alkalmaknak tűntek szisztematikus építkezés helyett. Nem éreztem a fejlődést, hiányoltam az oktatásból a rendszert. Megintcsak a logikus agyam követelte a megértést. Ekkora már, 30 évesen, megvásároltam Bárót, első lovamat, amely fiatal, nyers ló volt én pedig még nem soroltam magam a haladó lovasok közé - nem a legjobb kombináció. Alkalmam nyílt azonban dolgozni vele és olyan összhangban voltunk, amely miatt éreztem, hogy ő kell nekem.

Teltek az évek és megfogalmazódott bennem, hogy lovasoktatói minősítést szerzek a TF-en. Hajtott a vágy, hogy minél többet megtanulhassak lóról, lovasról és a köztük ideálisan fennálló harmóniáról. Innentől aztán felgyorsultak az események. Én, aki világéletemben az angol lovaglási stílust képviseltem, megismerkedtem a western stílussal a tanulmányok keretében. Olyan dolgokat tapasztaltam, amikről addig nem is volt tudomásom. Például ahogy felültem az első western-stílusban képzett lóra, az megindult hátrafelé, tolatva, és nekem fogalmam sem volt akkor még, mit követtem el, hogy így reagált. Lenyűgözött a ló szabadsága a hosszú szár használata során és még megannyi apróság, ami számomra újdonság volt. Habzsoltam a tudást és éreztem, hogy valami új és izgalmas dolog indult el.

Báró volt a társam, együtt alakítottuk ki azt a fajta lovaglási stílust, amelyben ló és lovas lágyan, könnyeden, természetes harmóniában dolgozik együtt, stressz és kényszertartás nélkül, az angol és western stílus egyfajta keveréke eredményeként. A hét hat napján, napi 1,5-2 órát dolgoztunk együtt, csiszoltuk a módszert minden egyes jármódban. Oktatói karrierem pedig ismét egy véletlennek köszönhetően indult, az akkori lovardámnál megkértek, ugorjak be oktatóként, mivel nem volt ott senki más és érkezett egy lovas. Ez a lovas velem maradt a későbbiekben, és újabb lovasok követték, így rajtuk tesztelhettem és tovább finomíthattam a módszert. Aztán megszereztem második lovam, Kobaltot. Egyszercsak már főállású oktatóként tíz lovasom volt, akik teljes egészében biztosították mindazt a bevételt, amely anno az irodai munkából származott – az azzal járó megannyi megnyomorító érzés, toxikus környezet és eltipró verseny nélkül.

Ma ami oktatást tartok, az már kedvtelésből folyik. Személyes misszióm, hogy lovasaim megtanulják stabilan ülni, érezni a lovat, és örömmel képesek legyenek együtt mozogni vele. Hatvan perc együtt légzés, lüktetés a természettel az, amit nyújtok a látogatóimnak.

Olyan jó mindezt hallani. Téged hallgatni, a lelkesedést, ahogy beszélsz, öröm, tényleg. Azokban az években, amikor nem volt klasszikus, irodai munkahelyed, hogy boldogultál?
Megmondom őszintén, opportunista módon, szabadúszóként megragadtam minden lehetőséget, ami belém ütközött. A pénzügyi megoldások mindig nagyon érdekeltek, így belekóstoltam ebbe-abba, illetve az egészég, a természetes gyógymódok is foglalkoztattak. Kipróbáltam magam ingatlanban is – tetszett, de egy idő után már nem éreztem, hogy leköt. Időm tengernyi volt és rengeteget kutattam, olvastam, tanultam, fejlesztettem magam. Szerencsére volt pénzügyi tartalékom, így csak rövid ideig voltam kisebb pánikban, mikor egy alkalommal félrementek a dolgok átmenetileg. Addigra az asztrológiát már behatóan tanulmányoztam, ismét a logikát keresve, többnyire saját célra használtam, próbáltam általa megérteni életem történéseit, viszonylagos sikerrel. Nem hazudok, az volt az az időszak, amit a szorongás jellemzett az anyagi helyzet miatt; szó szerint a felettes erők segítségét kértem, hogy ne kelljen a lovaimat eladni. Sok Abraham Hicks-beszélgetést is meghallgattam és voltak azokban elhangzott gondolatok, amelyek mélyen belém ivódtak és átsegítettek a legnehezebb időszakon. Az egyik ilyen, hogy “Ha valami nem tuti igen, akkor az egy nem.” Vagy hogy ne tegyünk semmit addig, amíg összhangban nem állunk a forrásunkkal. És hittem abban, hogy mindig van holnap. És lett. Összeálltak a dolgok, jöttek a megoldások. Egy örökség formájában a szerencse is megsegített. Kisütött a nap a fejem felett.

Sok-sok önfejlesztés, a megértés iránti vágy miatti kutatómunka, két ló, egy kis szerencse – mi jött ezután?
Innen indul a tündérmesém. Egy véletlen folytán, egy spontán hétvégi kirándulás során a Bánki-tóhoz, palacsintámra várva a helyi starndbüfében megismertem jelenlegi páromat, akivel a párkapcsolati történelmemet teljességgel meghazudtoló módon tökéletes harmóniában létezünk és működünk együtt, mostmár évek óta. Olyan csodaszép helyen élt, egy nógrádi kis faluban, hogy az örökséget egy kis farm vásárlására használtam ugyanott, most ott élünk együtt a foxijával, a macskáival és a két lóval..

A farmon álló házikót újítgatjuk, ez személyes szenvedélyem és büszkeségem. A farmot egy régi istállóépülettel együtt kaptuk, amellyel szintén izgalmas céljaim vannak. Ami számomra is döbbenetes, hogy kertészkedek és főzök. Igen, a Gabi, akinek korábban a rántotta is komoly konyhai kihívást jelentett, ma csaknem minden nap főz! A kutatómunka most sem állt meg, rengeteget tanulok a növényekről, az ideális termesztési körülményekről. Vallásosan nézzük Petivel a Séfek séfjét, ez az esti programunk, az első résztől kezdtük el visszanézni – innen és innen-onnan gyűjtjük az ötleteket esti kulináris élményeinkhez saját konyhánkban. Mindenfélét főzünk együtt, ez egy igazi minőségi program a számunkra és törekszünk az egészséges, természetes alapanyagok felhasználására, amelyek nagyrésze saját kertünkből kerül ki. A falu lakossága nagyon kedves és összefogó, tojást, húst, kenyeret szerzünk tőlük cserébe olyasmikért, amiket mi tudunk nyújtani nekik.

Álomélet ez, ha visszagondolok a korábbi útkeresésem kilátástalan napjaira, boldogan adom át magam a tudatnak, hogy hazaértem. Megvan a kapcsolat, amire vágytam, a lovak, akik gyermekkori álmaim voltak és a falusi lét, amelyről Király utcai otthonomban is ábrándoztam még nem is olyan régen. Hihetetlen, de tudom, hogy igaz. Örömet okoz, hogy azt csinálhatom, amit szeretek, a szabadság, ami ebből ered. Ez a fajta lét.

Hogy foglalnád össze mindazt, amit e színes életút során megtanultál? Mivel biztatod azokat, akik hozzád hasonló módon őrlődnek jelenlegi mókuskerekük hajtása közben, miközben legbelül érzik, nem a helyükön vannak?
Mindenképp biztatom őket arra, hogy álljanak meg azzal a mókuskerékkel. Ha akadályba ütközünk, ne erőlködjünk. A stop tábla nem azért van, hogy hátráltasson, hanem hogy segítsen. Nem érdemes haragudni rá, örülni kell, hogy létezik. Ha a rossz célponttal harcolunk, csak elforgácsoljuk az erőnket. Ha nem látjuk valamire a megoldást azonnal, ne erőltessük, csak várjunk egy kicsit és az jön magától, amikor nem is számítunk rá. Szorongással telve, dühösen, a nyugalmi állapotból kibillenve csakis rossz döntés hozható, amely csak ront a helyzeten, ezért nyugodjunk le és adjunk magunknak időt. Ahogy Hicks mondaná, „simogasd meg a macskádat”. Ami gyakorlatilag azt jelenti, hogy tereljük el a figyelmünket az aktuális problémánkról, engedjük, hogy kiürüljön a fejünk. A többi jön magától. Az inspiráló gondolat érkezését felismerjük majd és kövessük azokat nyugodtan, akkor is, ha teljesen irracionális bolondságnak tűnnek. Szóval simogassuk csak azt a macskát szorgalmasan…

Gabi, olyan jó volt veled beszélni. Nagyon jó látni, hogy végre megérkeztél. Sugárzol, örülsz az életnek, éled teljes gőzzel Igazi sikersztori a tied, bemutatja mindazt, amit az Attagirl! képvisel. Szembenézni önmagunkkal, beazonosítani, mi az, ami táplál minket és mi az, amitől szabadulni kell, hogy esélyt adjunk magunknak arra az életre, amely valóban, őszintén boldoggá tesz. Köszönöm, hogy beavattál bennünket a tiedbe. Sok-sok boldog évet mindahhoz, amiért megküzdöttél, amit megteremtettél magadnak.
Nagyon szívesen, én köszönöm, Kamka, hogy megoszthattam a tapasztalatomat. Ahogy nekem sikerült, úgy bárkinek sikerülhet. A lényeg, hogy önmagunkhoz legyünk őszinték, hűek és kedvesek. Azáltal, hogy elhagyjuk az utat, ami nem a miénk és megvárjuk, hogy a sajátunk a talpunk alá érjen. Időnként ijesztő és rizikós, de ha nem riadunk meg, hanem kitartóan haladunk tovább, hazaérünk. És nincs annál jobb érzés, mint hazaérni.

Gabinak nincsenek megosztandó linkjei, ha szeretnél többet megtudni róla, kérlek jelezd nekem.

02 - Gabriella Chamorro Carlsson

23 perc olvasás

Imádok főzni. Ázsiai, olasz, magyar ételeket és igazából receptből bármit. Amikor először gondoltam arra, hogy valamilyen bizniszt kellene indítanom, a saját egészséges ételbárom megnyitásában gondolkoztam. A tiszta és lehetőleg bio étkezés elkötelezett híve vagyok, azoknál már csak saját alapanyagaim megtermelésének vagyok nagyobb híve. Itt Iowában a kertem tele van fura alakú, színű és ízű paprikával és paradicsommal; uborkával, sárgadinnyével és cukkínivel; goji és mindenféle más bogyókkal. Mániáim a trópusi növények, alig várom például, hogy a frangipánik, amiket magról indítottam három éve, virágba boruljanak. Ananász, kivi, citrusfélék és gránátalma magjait varázslom növényekké.

Szóval amikor a következő interjúalanyomat és férjét megláttam a tévében, akik konkrétan Panama legmagasabb hegyének tetején, a köderdőben élnek, melyet a Karib-tengerről érkező pára táplál, és ott vezetik minden elképzelést felülmúló, varázslatos éttermüket, nem tudtam nem irigykedni. Halál őszintén. Lenyűgöztek. Persze boldog voltam a sikerük láttán és gyanítottam, hogy az megannyi nehézség és számos zsákutca közepette érkezett, melyek miatt sokszor a nulláról kellhetett újraindulniuk. Megannyi aggály és szorongás közepette - de okos és tudatos tervezésnek, kreativitásnak, ötletességnek és annak az elszántságnak az eredményeképp, ami miatt nem adták fel. A szívük az, gondoltam, ami életben tartja álmukat; és a kitartás kifizetődött, nagyon is.

Ha láttátok Kristen Kish Éttermek a világ végén sajátos sorozatát, tudni fogjátok, ki az a Gabriella Chamorro Carlsson. Ő a Hacienda Mamecillo társmegálmodója, társmegvalósítója, társtulajdonosa és társséfje. Ez a  kis csoda a világ egyik legkülönlegesebb helyén működik és vendégeinek teljes Mamecillo-élményt kínál, melynek része az étkezés. Szerencsésnek érzem magam, amiért betekintést nyerhettem Gabi különleges utazásába és megismerhettem számos bizalmas részletét fenomenális életének, melyet bátorságának és ösztöneinek köszönhet – és némi szerencsének. A beszélgetések ezzel a rendkívül szerény, nyugodt és halkszavú hölggyel február elején folytak, mivel férjével már a Panamai Karneválünnepek rohamára készülődtek. Azok összefoglalóját most itt megmutatom. Olvassátok szeretettel.

Gabi, mondd el nekem, kicsoda Gabriella Carlsson: kislány, iskoláslány, ifjú hölgy. Hol kezdődik a történeted?
A svéd Lommában nőttem fel, egy Malmö-környéki kisvárosban, szüleimmel és két testvéremmel. A helyi iskolába jártam, gimnáziumba pedig Malmöben. A nagyszüleim farmerek voltak, imádták a természetet, csakúgy, mint a szüleim. A génjeimbe volt kódolva a természet iránti szerelem, mely szerelem azóta sem ért véget.

Akkoriban nem igazán volt elképzelésem, hogy mi legyek, ha nagy leszek. Gyakorlatias szülők gyerekének átlagos életét éltem; ők nem tereltek semmilyen irányba, de biztosítottak afelől, hogy bármire is adom a fejem, száz százalékban támogatnak. Teltek az évek és végül anyukám szakmáját választottam, csontkovács lettem. Ezzel kapcsolatban hoztam meg első fontos döntésemet és Angliába költöztem. Az angol csontkovács-oktatás hírneve jó, és az angolomat is szerettem volna gyakorolni, úgyhogy a kocka el volt vetve.

Azután mi következett?
Tanulmányaim után Angliában dolgoztam egy évig, majd megragadtam egy alkalmat a Karib-térségben, Antiguában. Egy szezont töltötten ott egy helyi intézményben csontkovácsként. Amikor lejárt a szerződésem, még nem akartam visszamenni Svédországba, szerettem volna még más helyeket is felfedezni. Emlékeztem, hogy anno, még tanulmányaim alatt kaptam egy e-mailt egy panamai lehetőségről. Megkerestem azt az e-mailt és felvettem a kapcsolatot a küldővel. Két hónappal később már a repülőn ültem Panama felé…

Jó kis kalandnak hangzik!
Igen, és még nincs vége. Már egy ideje Panamában voltam, amikor találkoztam egy férfival egy barbecue partin, aki azóta a férjem. Barátként indítottunk, de három hónap után kezdtek a dolgok felgyorsulni. Pár lettünk és nem sokkal később már láttuk, hogy egymásnak vagyunk teremtve. Megfelelő időben voltunk a megfelelő helyen. Mindketten a következő szintre akartunk már lépni, készen álltunk erőink egyesítésére és a családalapításra. Vártunk még fél évet, közben tervezgettünk, földet kerestünk Panamában, ebben az országban képzeltük el közös életünket.

Három-négy hónapba telt, míg rátaláltunk a földre, ahol most élünk. Ahogy ráléptünk első alkalommal, tudtuk, hogy hazaértünk, még ha csak egyetlen kis fakunyhó állt is rajta. A lányunk, Izabella, már úton volt, amikor elkezdtük felépíteni otthonunkat, melyet egy barátunk tervezett nekünk. Mindennek több, mint tizenegy éve.

Rolando és Gabriella

A hegy tetején, köderdőben élni biztosan nagy kihívás, hogy mást ne mondjak. Hogyan küzdöd le az odafent adódó problémákat?
Nos, az egyik legfontosabb dolog, hogy meg kell tanulni tisztelni és együtt élni a természettel. Megváltoztatni nem lehet, csakis alkalmazkodni hozzá. Az eső és a páratartalom azok a faktorok itt, amelyek a legtöbb frusztrációt okozzák, ha nem tanuljuk meg, hogyan alkalmazkodjunk. A legrosszabb hónapokban (szeptember-október, néha november) és az esős időszakban, ami április-májusban indul, mindent zárható műanyagzacskóban kell tárolnunk, a speizbéli készletektől a ruhákig.

Muszáj az időjárás és a természet jellegzetességeit figyelembe venni a meglepetések minimalizálásához. Mostanra sokkal jobbak vagyunk ebben, mint az elején, a tapasztalatainknak köszönhetően. Ha százalékban kellene meghatározni az arányát annak, ahányszor a természet beleszól az életünkbe, azt mondanám, harminc. De megtanultuk kezelni azokat a helyzeteket. És fennakadni sem érdemes a veszteségeken (mint amikor például a szél négyszer fújja el egymás után a melegházunkat), nem lehet mit tenni. Magunk mögött kell hagyni a rossz dolgokat és haladni tovább. Azt is észrevettük már például, hogy a nyári időszakok egyre szárazabbak, évről évre. Ez biztos, hogy egy ponton hatással lesz a kávénövényünkre, úgyhogy felkészülünk arra, hogy a természet egy újabb verzió kifejlesztésével válaszol majd.

A másik dolog, ami segít összpontosítani, amikor probléma merül fel, az az, ahogy a férjem, Rolando és én kiegészítjük egymást. Mindegy, mi mindenben különbözünk – és hidd el, jópár dologban különbözünk – , nagy hangsúlyt helyezünk a kommunikációra. Ugyanazok a céljaink, az elképzelésünk, az ízlésünk. Egy hullámhosszon vagyunk. Ez az, ami továbbsegít bennünket, minden bajjal együtt nézünk szembe, mindegy, mi történik.

A Chamorro Kávé

Mesélj nekem erről az egymás kiegészítéséről. Úgy érzem, jó kis praktikák fognak most következni!
Hát, svéd nő házassága panamai férfival, gondolhatod. Én nehezen állok meg, ritkán ücsörgök csak úgy. Feladatlistás ember vagyok, ő nem annyira jól szervezett. Mégis elérjük azt, amit szeretnénk. Általában én írom össze a feladatokat, ő pedig segít azok elvégzésében. Az évek során toleránsabbá váltam.  Ma már el tudom engedni azt, amikor Rolandonak nincs kedve azonnal megcsinálni valamit. Mindig van holnap.

Az egyik nagy nyomás, amit levesz a vállamról, az a bevásárlás. Annyira hálás vagyok érte. A bevásárláshoz a legközelebbi kisvárosba, Boquetébe kell mennünk, ami hét kilométerre van tőlünk. Az út első fele földút, ami nem móka az esős évszakban, a második fele kanyargós. Ha már a városban van, Rolando elintéz minden mást is, amit én nem szeretek. Cserébe én végzek mindent a ház és a gyerekek körül. Mindent, a mosogatáson kívül – abban az örömben osztozunk. És Rolando főz is, imád főzni. A kávéültetvény is az ő feladata. Fontos, hogy úgy legyenek elosztva az elvégzendők, hogy mindketten egyetértsünk és szerencsések vagyunk, amiért bármiféle nagyobb kompromisszum nélkül a személyiségünknek megfelelő elosztást meg tudtuk oldani.

Hogyan hoztok meg fontos döntéseket? Az ember azt gondolná, ilyen személyiségbeli különbségek mellett az lehetetlen.

Egyáltalán nem. Először is, az összkép mindkettőnk számára ugyanaz. Ugyanazok a céljaink. Ez létfontosságú. Rolando az, aki előáll az ötletekkel. Én vagyok az, akinek időre van szüksége, hogy átgondolja azokat. Először csak megemlít valamit, ez a taktikája, elülteti a gondolatot a fejemben. Akkor én elkezdek gondolkodni rajta. Később leülünk, kényelmesen, egy pohár borral, ellazulunk és megtárgyaljuk a részleteket. Utána nekem még kell egy kis idő, míg feldolgozom a döntéseket, de közben a dolgok már elindulnak az útjukon.

Egy jó példa erre, ami nemrégiben történt, az az, amikor Rolando elhintette, hogy szállást kellene biztosítanunk a vendégeinknek és néhány kunyhót felépíteni. Ez olyan jövőkép, amiben mindketten egyetértünk. Megegyeztünk, hogy építünk négy kunyhót. Eltelt egy kis idő, majd Rolando hirtelen bejelentette, hogy januárra foglalásokat igazolt vissza a szállásra. Kunyhónk pedig még egy sem volt. Hát így történnek itt a dolgok.

A minap említette, hogy milyen jó lenne egy kisgép, amivel berepültethetnénk a vendégeket…

Szoktatok veszekedni?
Veszekedni? Kiabálós-ajtócsapkodós veszekedni? Nem, soha. Nyilván felbosszantjuk néha egymást. Nekem a legfontosabb a kommunikáció és ahelyett, hogy megsértődéssel vesztegetném az időt, inkább próbálom megoldani a dolgokat és továbblépni. Szokásommá vált elmondani, mi az, ami épp frusztrál. Néha az félreértés eredménye. Néha én fejezem ki magam rosszul. A méreg egy idő után elszáll. Addig, amíg érzem, hogy Rolando megbecsül vagy megköszöni a dolgokat, amit sohasem mulaszt el, minden rendben. Mindig kifejezzük az egymás iránti megbecsülésünket azért, amit a másik tesz értünk, ami igen fontos a békesség érdekében.

Mi volt az eddigi leghúzósabb döntésed?
Egészen őszintén minden fokozatosan érkezik az életünkbe. Amíg ragaszkodunk ahhoz, amiben hiszünk, szem előtt tartjuk a célt, és nem adjuk fel (mint a Covid alatt), mindig egy lépéssel közelebb kerülünk a következő szinthez és a döntések nem érződnek kockázatosnak.

Beszéljünk kicsit a bizniszről. Amikor láttam a műsort a tévében, annyi kérdés merült fel bennem. Mint olyasvalaki, aki még mindig dédelgeti saját éttermes álmát, mindenre kíváncsi vagyok: alapanyagok és alkohol beszerzésével, versenyhelyzettel, ilyesmikkel kapcsolatosan. Mondd el nekem a Hacienda Mamecillo történetét.
Hát, Rolando mindig is szeretett volna egy éttermet. Előtte már dolgozott idegenforgalomban, gyalog- és kayaktúrákat szervezett, illetve pilótaként is dolgozott.

A Mamecillo egy helyi, tölgyfajta, amelynek sokféle és csodaszép színei vannak. Azért választottuk ezt a nevet, hogy kifejezzük a természet, illetve a szolgáltatásaink sokszínűségét. Rolando tervezte a farm logóját és ő csinálta sajátkezűleg a cégtáblánkat is.

Az étterem

Kávéültetvény-túráztatással kezdtünk a saját farmunkon és büféételeket kínáltunk a házunk előtt, úgy kilenc évvel ezelőtt. Aztán a dolgok folyamatosan alakultak. Először kitaláltuk, hogy sokkal személyesebb lenne a szolgáltatásunk, ha mi magunk szolgálnánk fel az ételeket. Utána elkezdtünk nagyobb hangsúlyt fektetni a tálalásra, majd elkezdtünk főtt ételeket kínálni.

A Panamai Turisztikai Hatóság által agrárturizmus kategóriában jóváhagyott szolgáltatók vagyunk. Amit kínálunk, nagyban különbözik a megszokott éttermi kínálattól. Nem is hívjuk magunkat étteremnek. Teljes élményt adunk a vendégeknek: gyalogtúrázunk, sztorikat mesélünk, és természetesen étkeztetünk, egy kellemes, 7-fogásos menüt kínálunk, és hozzá bort és kávét. A program reggel 9-kor kezdődik és délután 3-ig tart hivatalosan. Ha valaki csak étkezni szeretne, túrázni nem, arra is van lehetőség. Az étkezés-élmény este 6-kor indul. Ha pedig az időjárás az, ami nem teszi lehetővé a reggeli túrát, arra van B-tervünk, benti programunk.

Foglalásos alapon működünk, részletes információt gyűjtünk vendégeink étkezési szokásairól: allergiákról, különleges étrendi igényekről. Amint minden adat a rendelkezésünkre áll, megtervezzük a fogásokat. Minden egyes kis részletre szeretünk odafigyelni, amelytől a Mamecillo-élmény igazi élmény vendégeink számára, az ő elégedettségük fűt minket. Szenvedélyes munkánkra a legjobb visszajelzés az, amikor vendégek el sem akarnak menni. Vannak, akik többször visszatérnek hozzánk, ilyenkor megpróbálunk mindig valami új ételt kínálni, amit még nem fogyasztottak, valami különlegeset.

Az általunk nyújtott élmény egyedi, nincs igazi versenytársunk. Alapanyagainkat mi magunk termeljük, illetve a természet kincseit is felhasználjuk. Menüink a szezonálisan elérhető alapanyagokon alapulnak. Amit pedig a farmon nem tudunk megtermelni, mint például a bort, a környező kivárosokban szerezzük be. Egyikünk sem végzett séf, tudásunkat rengeteg gyakorlás hozta, ételeink kísérletezések eredményei. Rolando figyelemmel kíséri néhány kedvenc séfünket a közösségi médián, amikor új ötletre van szükség, amelyeket aztán kipróbálunk – így fejlesztjük receptjeinket.

A Hacienda Mamecillo csodaszép fogásai

Hát lenyűgözőek vagytok. De úgy tűnik, eszméletlen sokat dolgoztok. Hogyan fér bele minden 24 órába?
Nos, általában reggel 5kor kezdjük az előkészületeket. Amikor nagy csoport érkezik, a barátaink segítenek ki, ők mosogatnak és szolgálnak fel. Próbálunk olyankor előre készülni is – hámozunk, szeletelünk, kockázunk, amit kell – előző este. Általánosságban azonban mindent reggel csinálunk, a frissesség alap. Amikor pedig nincs esti étkezés-élmény, korán fekszünk.

Gondolsz-e valaha arra, hogy hagyjátok az egészet és könnyebb életet éljetek? Nem hiányzik a városi élet?
Tudod, szerintem nem lehet ennél jobb helyen élni. Igen, sok a kihívás. De ha jön valami, mindig van rá megoldás. Nincsenek szomszédaink, ami jó – meg rossz is. Ha nem lennének a vendégeink, igencsak elszigetelt lenne az életünk. De vannak, úgyhogy így jó. Kiegyensúlyozott.

A pandémia alatt eléggé elszigeteltnek éreztük magunkat. És itt, Panamában, a lezárás igen komoly volt. Nyolc hónapon át tartott és mindössze két óra állt rendelkezésre naponta a bevásárlásra. Nem volt munka, nem volt jövőkép, nem lehetett tudni, mi következik. Az volt az egyetlen alkalom, amikor elgondolkoztunk azon, hogy eladjuk a farmot. Azt viszont nem tudtuk elképzelni, mivel foglalkoznánk, ha eladnánk…

Ha itt élsz, muszáj nyitottnak lenned, mert sosem tudhatod, mi fog történni. Jónéhány dolgot fel kellett adnunk. Először is, a spontaneitásnak annyi. A vállalkozás időrendje szerint élünk. Nem tudunk csak úgy ezt vagy azt csinálni, előre kell terveznünk. Ahhoz, hogy itthagyjuk kicsit a farmot, muszáj előkészülnünk, úgyhogy a spontaneitás tényleg szóba sem jöhet. Aztán ahogy az előbb említettem, ott van az alvás. Sokkal kevesebb, mint amennyit a farmélet előtt aludtunk. Vagy a programozás, nem nagyon lehetséges. Ha akad is lehetőség, mint például bármilyen szakkör a gyerekeknek, annyi logisztikát kíván meg egy kétórás elfoglaltság, amennyi nem ideális. Ha arra gondolok, mi az, ami hiányzik az életemből, mégis azt mondom, igazából semmi. Annyi minden változott. Ugyanakkor változás nélkül nincs fejlődés.

Elég fontos elemeit adtad fel régi életednek. Nem tűnik úgy azonban, mintha bánnád. Mik a legjobb részei a jelenlegi életmódodnak?
Az első a természet közelsége. A második a térbeli szabadság, hogy nincsenek szomszédok. A harmadik az egészéges életmód, amit itt folytatunk. A napi szinten végzett álruhás kondizás. A sok gyaloglás, kertészkedés. Meg a magunknak megtermelt zöldségek-gyümölcsök. Van még egy dolog, a legfontosabb; ha jobban belegondolok, igen, ez minden bizonnyal a legelső: együtt vagyunk, folyamatosan. Mindannyian részesei vagyunk ennek az életmódnak, mindannyian kivesszük a részünket, még a gyerekek is. Együtt dolgozunk ugyanazért a célért, így aztán az egész napot együtt töltjük és nem csak az estéket, amikor már mindenki fáradt és harapós egy nehéz nap után. Szerencsések vagyunk, hogy ilyen az életünk. Nem főnöknek dolgozunk, hanem sajátmagunknak. Jó érzés, hogy ezt megtehetjük.

És mi a legrosszabb benne?
Haha, az esős időszak és a páratartalom, az biztos. Másodiknak a távolságot mondanám, mikor ügyeket kell intéznünk. A harmadik a családomtól való távolság. Nem látom őket annyira gyakran, amennyire szeretném. A szüleim remek emberek, ők a legnagyobb rajongóink. Olyan jó lenne valahogy gyakrabban együtt lennünk, nem csak online.

Ha kívánhatnál hármat attól a bizonyos aranyhaltól, mik lennének azok?
A legelső az lenne, hogy akkor láthassam a családomat, amikor csak akarom. Az nagyon klassz lenne. A második kívánságom az lenne, hogy az emberek tájékozottabbak legyenek azzal kapcsolatban, hogyan őrizhetik meg a természetet és hogyan adhatnak annak vissza hasznosítása után. Például hogyan kezelhetik a gombát, vagy használhatnak rovarirtót környezetbarát-módon. Támogatjuk az őshonosfaiskola-mozgalmat, helyi fákat növesztünk magról és eladjuk őket azoknak, akik fákat szeretnének a farmjaikra. A harmadik kívánság az lenne, hogy egészségesek maradjunk. Egészség nélkül semmi nincs. Őszintén úgy gondolom, a természetnek gyógyító ereje van és ez az egyik oka annak, amiért boldog vagyok, hogy annak a közepén élhetünk.

A természet közepén élésről jut eszembe, milyen állatok élnek körülöttetek?
Van a quetzal nevű madár, ami Guatemala jelképe, teljes az izgatottság, amikor meglátunk egyet. Aztán itt van a fehérarcú kapucínusmajom, ami ugyan megeszi a terményeinket, mégis támogatjuk őket, részesei vagyunk egy megőrzőprogramnak, ami az egyedszámuk növekedését célozza. Néha belebotlunk egy-két pókba, nem-mérges tarantulák feltűnnek a falainkon, na az nem a kedvencem. Kávészedés vagy túrázás közben néha meglátunk mérgeskígyókat, de tudjuk, hogyan legyünk óvatosak, hogyan ne zavarjuk őket, és így nincs gond. Találunk jeleit koati, lajhár, tapír és puma jelenlétének is – mind élnek errefelé, de szinte egyáltalán nem találkozunk velük.

Gabi, mit tartasz a legnagyobb sikerednek az életben?
Egyértelműen a gyerekeimet. Remek gyerekek, igazán nagyon büszkék vagyunk rájuk. Most azt mondják, egy napon majd átveszik tőlünk a vállalkozást. Próbálom nekik megkönnyíteni ezt, azt mondom nekik, nem kell még dönteniük. Hogy néhány év múlva lehet, hogy majd körül akarnak nézni a világban. Hogy eljön a nap, amikor már nem én leszek a legkedvesebb személy az életükben (ma ezt még elképzelni sem tudják) és hogy az is rendben lesz. Hogy bármit is akarnak majd kezdeni magukkal, mindig támogatni fogjuk őket.

Jól hangzik! És mi a legnagyobb félelmed?
Hogy valami: betegség, baleset, valami rossz fog történni a szeretteimmel. Emiatt szoktam aggódni, de próbálok nem nagyon belemélyedni, vagy túl sokat gondolni erre. A túl sok gondolkodás túl sok energiát és időt vesz el. Jó az, ha az embernek vannak ilyesmi érzései, de azokban túlságosan elsüppedni hiba. Muszáj továbblépni.

Mik az életedre jellemző jó érzések?
Általában boldog vagyok. Érzem, hogy szeretnek. Érzem magam körül a szeretetet. Biztonságérzetet ad, ahol az életem jelenlegi áll.

És a rosszak?
Az elszigeteltség. Az emberektől való elszakadás. Néha demotivált is vagyok – amikor látom a mosatlanhegyeket a nap végén. Honvágyam van, amiért távol vagyok a családomtól.

Haciendo Mamecillo

Világos, hogy rengeteg minden zakatol a fejedben és rengeteg a tennivalód minden nap. Van egyáltalán időd kikapcsolódni? Hogyan töltöd újra energiakészleted?
Tudom, hogy őrültségnek hangzik, mivel fizikai igénybevétel, de imádok túrázni. Így szerzem vissza mentális energiámat. Szeretek kint lenni, még ha csak kinti munka miatt is, sokkal másabb, mint odabent állni a konyhában egész nap. Például megjavítani a kecskék kerítését. Másik kikapcsolódás számomra az asztaloskodás. Bútorok készítése. Konyhaszekrények, éjjeli szekrények. Rolandoval együtt csináltuk az összes bútorunkat, nagyon szeretünk ilyesmivel foglalkozni. Egy jó kis műhely felállítása, ahol majd tudjuk megfelelően tárolni a szerszámainkat, tervben van.

Gabi, az idők végezetéig tudnék veled beszélgetni, de tudom, hogy véges a rendelkezésre álló időd. Úgyhogy végül, de nem utolsó sorban, van-e bármilyen bölcsességed az olvasók számára?
Hát, próbáljunk ne túl sokat gondolkodni a múlton és a jövőn. Próbáljunk meg a jelenben élni, becsüljük a jelent, ne vesszünk el a tervezésben túlságosan. Számomra ez a boldogság kulcsa. Örüljünk a napnak. Hozzuk ki belőle, amit lehet. Persze, kell terv, kell cél – de ha túlságosan sok van azokból, elfelejtünk a jelenben élni. Az élet sosem tökéletes, valami mindig közbejön, de képesnek kell lennünk egyensúlyban tartani a dolgokat. Csak maradjunk a jelenben.

Időnként pedig váltsunk környezetet. Néha muszáj kiszakadnunk a mindennapi körülmények közül, hogy értékelni tudjuk, amink van.

Gabi, sok-sok örömet és boldogságot kívánok nektek a Hacienda Mamecilloban. Folytassátok nagyszerű munkátokat, amit ti csináltok, az maga a csoda, és hatalmas érték a mai világban. Tanítsátok tovább az embereket természetről, egyensúlyról, szeretetről és megbecsülésről a Mamecillo-élményen; a túrákon, sztorikon és gyönyörű, lélekteljes fogásaitokon keresztül. Élmény volt veled töltenem ezt a néhány órácskát. Hálásan köszönöm.
Én köszönöm, Kami.

Ha tőbbet szeretnétek megtdni Gabiról, klikk a linkekre.

Instagram 1
Instagram 2
Website
E-mail
Kristen Kish - Restaurants at the End of the World
NatGeo magyar ismertető

01 - Túróczi Réka

25 perc olvasás

Hobbifutóként nem lehet őt nem ismerni. Amelyik versenyen indul, azon látni fogod. Akvamarin, metálkék, kiwizöld, madzsenta, rikinarancs, neonsárga – messziről kiszúrható páratlan sportmezeiben. Hidegebb időben öltözékével harmonizáló fülpamacsaival. Hatalmas mosolyával. Kecses mozgásával. Én a 2012-es Balaton Szupermaratonon láttam őt élőben először, azóta követem életpályáját a közösségi médián. Folyamatos inspiráció.

Légies, könnyed, csodaszép. Hatalmas sötét hajtömege úszik utána. Náray Tamás modell-felfedezettje. Háromgyermekes anya, három diplomával, triatlonista. Edző, influenszer, márkanagykövet. Magabiztos, eltökélt, sikeres. Ő Túróczi “iRUNmom” Réka, ahogyan ismerjük. Sokat hallott név idehaza, számos oknál fogva.

Amibe általában nem gondolunk bele vele kapcsolatban; vele, akinek látszatra mindene megvan, az az, hogy ehhez az életformához mennyi áldozatra, mekkora bátorságra van szükség. A nyilvánosság szeme előtt létezni függetlenül attól, hogy legbelül mit élsz meg, miközben az anyaság és a sportolóélet mindennapjaival zsonglőrködsz. Nagyot álmodni, majd felvenni a kesztyűt a megvalósítása érdekében. Mindez igencsak nagy kurázsit igényel. Tudatosságot, tervezést, kitartást, szorgalmat és fegyelmet, melyek nélkül, légy bármennyire is született tehetség valamiben, a siker aligha érkezik.

Ebből a szemszögből beszélgettem sokat Rékával január hónap folyamán, mely beszélgetést most megosztom itt veletek. Olvassátok szeretettel.

Réka, gondoltál-e valaha magadra, mint bátor nőre? Szerinted bátor vagy?
Gondoltam. Nem tartom magam folyamatosan bátornak, ez a gondolat főleg akkor jön, amikor meghozok egy-egy döntést, vagy amikor korábbi döntéseimen elgondolkodom. Olyankor mindenképp.

Ha visszagondolsz az életedre, melyek voltak azok a pontok, amikor szükség volt a bátorságodra? Amikor, például, ahogy az előbb elmondtad, merész döntést hoztál, esetleg meg is inogtál, de kitartottál a vágyad mellett és végül elérted azt?
Az első ilyen fontos döntésemet emlékeim szerint általános iskolai tanulmányaim végének közeledtével hoztam. Elhatároztam, hogy a fővárosba költözök. Régóta szerettem volna nagyon és tudtam, hogy nem lesz könnyű a családom nélkül, mégis ragaszkodtam hozzá. Végül aztán a Xantus kéttannyelvűben kezdtem a gimit és németül tanultam mindent. Az ismeretlen, az újdonság kicsit nyugtalanított, de nagyon büszke voltam magamra.

Egy másik ilyen döntésem, ezúttal büszkeségérzet nélkül, a házasságomból való kilépés volt. Tudtam, hogy ez a választás nem lesz népszerű. Tudtam azt is, hogy szomorúságot fog hozni olyanoknak, akiket nagyon szeretek, ám azt is tudtam, hogy a házasságnak vége. Számomra elfogadhatatlanabb opció volt úgy tenni, mintha nem így lenne, ahelyett, hogy szembenézzek a tényekkel, összeszedjem a bátorságomat és felvállaljam az érzéseimet. Tisztában voltam vele, hogy az élet, ahogy ismertem, véget ért és ami ezután következik, nem lesz könnyű, sem anyagilag, sem logisztikailag, hogy a lelki fájdalmat ne is említsem. Mégis, legbelül tudtam, hogy ez a helyes és az egyetlen számomra járható megoldás. Gyengébb pillanataimban azzal vigasztaltam magam, hogy így tulajdonképp mindannyiunknak lehetőségünk nyílik egy teljesebb, őszintébb életre – és ez így is lett. Mindketten új életet kezdtünk, a jó kapcsolat a volt férjemmel pedig megmaradt, rendszeresen kommunikálunk, főleg persze a gyerekek miatt - és ez így van jól.

Még egy fontos, vízválasztónak bizonyuló döntésem, és nagyon örülök, hogy akkoriban erős tudtam lenni és kiállni mellette, a sporttal kapcsolatos. Visszatekintve boldog vagyok, hogy képes voltam kitartani és megfelelő nyomást gyakorolni az „ellenzékre”. Hogy el tudtam velük fogadtatni, hogy nekem erre van szükségem és a sport az, amibe a jövőben időt, energiát és anyagiakat szeretnék invesztálni. Mindent megváltoztatott az életemben és általa válhattam azzá, aki ma vagyok. Egyértelműen a legbátrabb, legnagyobb hatással bíró döntésem.

Volt, persze, amikor, mint gondolom mindenki más is, olyan helyzetbe kerültem, amelyre nem volt ráhatásom, felül kellett kerekednem a félelmeimen, elfogadnom a kész helyzetet, felállni és továbbmenni. Ilyen volt néhány szakítás az életemben, illetve mind közül a legnehezebb, édesanyám halála. Tudom, hogy ezzel előbb-utóbb legtöbbünk szembe kell, hogy nézzen. Nekem előbb jött és nagyon, nagyon nehéz volt egyrészt a tény, hogy elment, és az, ahogyan elment. Nem tudom, eljön-e a nap, amikor könnyek nélkül tudok majd erre gondolni.

Ha már könnyek. Mennyire jellemzőek?
Amikor szomorú vagyok, vagy mélyen, nehezen tudok gátat szabni nekik. Elég, ha valaki kedvesen szól hozzám, vagy figyelmesen meghallgat, és már potyognak is. Ilyenkor sebezhetőnek érzem magam és a kedvesség valahogy megindítja őket. Érzelmes alkat vagyok, és nem próbálom elfedni sem a féktelen örömömet, sem a mély bánatomat. Előző esetben mosolygok, nevetek, bánatomban pedig, hát igen, sírok.

Réka akcióban

Az előbb felmerült a félelem szó: vannak-e? Mivel kapcsolatosak? Hogyan győzöd le őket?
Hogyne lennének. Sportolóként a legnagyobb félelmem a sérülés. És az abból eredő lassú regeneráció. Ez komoly idővel tud visszavetni bármely felkészülésben. Egy másik dolog, amivel egyszer már megégettem magam és azóta tartok tőle rendesen, az a lejtmenet biciklivel. Az első komoly esésem óta 2016-ban nagyon óvatos duhaj vagyok és az sem érdekel, hogy sokan leelőznek; ilyenkor azt mondogatom magamnak, nem éri meg, nem éri meg, majd visszaelőzöm őket hegymenetben. És ez így is történik.

Édesanyám halála óta pedig a rákra való hajlam az, amire, ha gondolok, szorongok. Tudom, és ezzel győzködöm is magam, hogy mindent megtettem, megteszek a megelőzés érdekében, de néha az a pici kisördög, a kétely teret ragad magának az agyamban és olyankor elég nehéz megnyugtatnom magam. Tudatosan kell magam irányítanom azokban a percekben, mantrázgatok, többnyire sikerrel. Veszek egy hangulatvilágította forró fürdőt, beteszem a kedvenc lassú zenei válogatásomat és próbálok lazítani. Ez a legjobb módszerem egyébként a kikapcsolásra, a lazításra egy nehéz nap után is.

A bevezetőben azt merészeltem írni, hogy magabiztos vagy. Az biztos, hogy kívülről annak tűnsz, örökmosollyal, nagykacajjal az arcodon a szociális médián – vannak-e belső harcaid, és ha igen, főleg mihez köthetők?
Alapvetően valóban magabiztos vagyok, tisztában vagyok az értékeimmel, a hiányosságaimmal és igyekszem mindkettőt a helyén kezelni. Azonban, mint minden ember, időről időre én is elbizonytalanodom és azon tűnődöm, nem vagyok-e túl erős. Túl önálló. Túl önző. Túl exhibicionista. Túl sok. Vagyok-e elég alkalmazkodó. Kiértékelem a helyzetet, amivel kapcsolatosan ezek a kérdések felmerülnek és levonom a tanulságokat, amelyeket igyekszem a későbbiekben alkalmazni. Néha pedig a kedvenc zeneszámom a nyugtatóm, SIA – Bird Set Free – és csak engedem magam érezni, megélni, ez könnyíti a feldolgozást és a továbblépést.

Ellendrukkerek. Mindig vannak, amikor valaki szép és/vagy sikeres. Mennyire nehéz kezelned őket, mennyire képesek lehúzni?
Vannak, vannak. Szerencsére nem sokan, de azért akadnak. A kritikával önmagában nincs semmi problémám. Hiszem, hogy az építő kritika fontos. Az építő kritika azonban többnyire privát vonalon, a nyilvánosság elkerülésével és legtöbbször kedvesen megfogalmazva érkezik. Elgondolkozom rajta és akkor is hasznosnak érzem, ha nem értek vele egyet. Elgondolkozom a nyilvánosan, bántó módon megfogalmazott kritikákon is, amelyek szerencsére nem jellemzőek, de azért előfordulnak. A sértő szavak mögött is lehet igazság, ezért fontolóra veszem azokat, de tény, hogy az ilyen vélemények sokkal nehezebben érkeznek meg hozzám. A legtöbb kritikára igyekszem válaszolni, a megalázóan megírtakra is, eszközöm pedig a kedvesség. Érdemes a bántásra kedvességgel reagálni, egy idő után a bántó fél elveszíti érdeklődését. Ezt korán, már gyermekfejjel megtanultam és azóta is vallom, mert kivétel nélkül működik.

Mennyire korán? Mivel bántottak gyermekként?
Nézd, az átlagosnál barnább a bőröm, óhatatlanul megkaptam a suliban a cigányozást. Rosszul esett akkor még, persze. Akkoriban választottam fegyveremül a kedvességet először. Ma már másként tekintek erre a témára, egyébként pedig a Szaffi rajzfilmet mindig is nagyon szerettem, olyannyira, hogy már felnőttfejjel a fekete cicámat például Szaffinak neveztem el…

Mennyire vagy tervező alkat? Éves fogadalmak, célkitűzések vannak-e szilveszterkor?
Abszolúte tervezek. Ugyan nem szilveszterkor tűzöm ki őket, vagy valamely jeles napon, de vannak céljaim adott évre, rövidebb-hosszabb távra. Hiszem, hogy ha valamit el akarunk érni, nem indokolt x napig várni a kezdéssel, már aznap hasznos belevágni és a gondolkodásmódot, ami azt támogatja és lehetővé teszi, magunkévá tenni. Legalábbis nálam ez mindig így működött, ez mentális beállítottság kérdése.

Mik a jelenlegi tervek, melyeket 2024 során szeretnél megvalósítani, vagy megvalósításába belevágni?
Idén elkezdem a készülést a 2025-ös IronMan világbajnokságra, nagyon szeretnék kijutni Konára, de legkésőbb 2027-ben, sérülésfüggő a döntés. Idei célom még egy Pilates-klientúra kiépítése. A Pilates a legfrissebb a sportjaim sorában és úgy vélem, a leghatékonyabban támogathatja egy állóképességi sportoló erőnlétét. Ezt kívánom népszerűsíteni, ez egy nagyon fontos célom az évre. És végül még egy, amit prioritásként fogok kezelni 2024-ben: a lelki-mentális fejlődésem. A tavalyi év minden szempontból erőpróbáló volt és kicsit elveszítettem a fókuszt, úgy érzem. Az idén visszaszerzem és megerősítem. Úgy hiszem, ebből mind a családom, mind a tágabb környezetem, a munkatársaim, futóim és a sporteredményeim is profitálni fognak.

Réka akcióban

Hogyan indulsz el a megvalósításuk útján?
Az IronMan VB-vel kapcsolatosan az edzés először is fokozatos, szisztematikus és teljesítménymonitorozott módon el kell, hogy induljon. Legutóbbi sérülésemből még nem teljesen épültem fel, ezért okosan kell felépítenem a mozgást. Ismét régi, jól bevált edzőmmel fogom elkezdeni a munkát és együtt azt is eldöntjük, melyik legyen a 2025 év eleji kvalifikációs versenyem a VB-re. Több szempontot is figyelembe kell itt vennünk, komoly kutatómunka fogja megelőzni a választást. Meg kell találnunk azt az IronMan versenyt, ahol a legjobb eséllyel tudok indulni a konai kvalifikációhoz. Visszatérek a gyorsítómunkához is, ami főleg pályamunka, a 3. kerületi Élményfutárok csapatához. Korábban is nagyon szerettem velük dolgozni, ez biztosan így lesz most is.

A Pilateshez kapcsolódó első lépéseim kezdő edzések megtartása és a képzésem 3. moduljának befejezése lesznek. Nyár végén várható mindkettő, majd a 4. negyedévben szeretném egyedi, sportolókra szabott óráimat elkezdeni megtartani, erős klientúrával dolgozni.

Az önépítés, önfejlesztés célom igen izgalmas, sokat várok tőle. Eddig mindig a testem edzése volt előtérben, mostanra azonban világos, hogy a lelkemre is fókuszálnom kell. Nem szégyellem beismerni, a legtöbb embernél eljön ez a felismerés – nálam is eljött. Most úgy érzem, el fog kelni a segítség, life coach segítségét fogom kérni és vele együtt dolgozni a sziklabiztos, öntudatos, kiteljesedett Rékán.

Mennyire okoz nehézséget kilépni a komfortzónádból egy cél érdekében? Melyik volt a legnehezebb helyzet, amikor erre volt szükség, hogy közelebb kerülhess a sikerhez?
Időről időre muszáj kilépnünk, de én úgy fogom fel, hogy amikor erre kerül a sor, azzal lélekerősödés is jár. A legfrissebb ilyen komfortzóna-elhagyásom nem is olyan rég történt, amikor is a körülmények úgy hozták, hogy habár az elmúlt 13 évben megélhetésem főként sporttevékenységből származott, a bölcs döntés most az volt, hogy visszatértem korábbi, felszámolással kapcsolatos munkatevékenységemhez. Átmenetinek tervezem a változást és kiváltságos ugyan a helyzetem, amiért van hova visszamennem, a jövőmet azonban továbbra is a sportban látom és ez a vízió hajt és így könnyebben nyelem be az átmeneti kényelmetlenséget. Régi mottóm, hogy minden csoda három napig tart – ez az érzés is el fog múlni gyorsan, addig is a legjobbamat hozom mind a munkahelyemen, mind a sportban. Ez a fajta kényszerhelyzet az életemben szerencsére nem gyakori, de amikor megtörténik, gyorsan belátom a továbblépés szükségességét az önsajnálat helyett (ami azért természetesen nem marad el, persze, hogy én is tudom sajnálni magam, csak épp mivel nem konstruktív, nem tart sokáig).

Említettem az áldozatot a bevezetőben. Mennyi áldozattal jár az életmódod?
Ez egy elég fájó kérdés. Nem szeretném most felhozni azt, hogy a gyerekekkel töltött minőségi idő megsínyli a sportba beletett időt. Tudatosan próbálom úgy alakítani a sportéletem, hogy ők minél kevésbé szenvedjék azt meg. Ehhez egyrészt kell az a fajta flexibilitás, amivel én próbálok működni. Sokszor sportolunk együtt is, ami együtt töltött minőségi időként kvalifikál.

Ami viszont rendszerint megszenvedi az életmódomat, az a párkapcsolati vonala az életemnek. Sajnos azt kell, hogy mondjam, a legtöbb párkapcsolatom, amely véget ért, nagyrészt ennek volt köszönhető. Mert az egy dolog, hogy tekerek egy nap 1-3 órát és/vagy futok még egyet-kettőt. De emellett ott van a regeneráció, a manuálterápia, a masszázs, a szauna, az ilyen-olyan kezelés, ami szerves része az intenzív sportnak, és ami mind külön idő. Rövidre fogva, sajnos a kapcsolataim többnyire eljutottak arra a pontra ,hogy az életmódom feszültség forrásává vált.

A kisebb áldozatokra, szabadidős programok feladására egy-egy szükséges edzés vagy kezelés besuvasztása javára nem is akarok kitérni. Mindennapos jelenség, amellyel megtanultam együtt élni, mostanra teljesen természetes. A priorizálás az életemben kiemelt fontosságú.

Réka akcióban

Szoktál halogatni?
Szoktam. Hajaj. Őszintén megmondom, nem vagyok egy házitündér. A ház körüli tevékenységekben sosem voltam nagy. Ha valamit halogatok, az a nagytakarítás, nagyszabású főzések, jaj, nagyon nem szeretem egyiket sem. Ez nem azt jelenti, hogy nem végzem el őket, amikor nagyon szükséges, inkább csak annyit, hogy hirtelen minden fontosabb lesz, mint azok. Szégyen, vagy sem, amikor van rá lehetőségem, ezekben segítséghez fordulok.

Beszéljünk a szerencséről. Mit gondolsz róla? Hiszel benne? Hogy érzed, meg szokott találni, mikor nagy szükséged van rá?
Az én tapasztalatom az, hogy az élet (gondviselés, a gondolat teremtő ereje, ki miben hisz) segít megoldani a helyzeteket.

Ha már szerencse: van-e bármiféle kötődésed a 3-as számhoz? A bevezetőt mikor megírtam, nem tudtam nem észrevenni a 3 gyerek – 3 diploma - 3atlon hármast.
Haha, szeretem a páratlan számokat, de a kedvenc számom a 9-es, nem a 3-as!

Oké, akkor most vissza a realitáshoz. Képes vagy elfogadni, hogy valamiben jó vagy? Megveregetni a saját vállad és elismerni, hogy valami valóban azért sikerült, mert te jól csináltad és nem mások érdeme?
Ma már felismerem és elhiszem, ha valami az én érdemem. Tisztában vagyok azzal, hogy semmiben nincs szupertehetségem, de azt is tudom, hogy átlagon felül szorgalmas vagyok. Amit elhatározok, abba rengeteg munkát fektetek. Amikor sikerem van, büszke vagyok, de csak röviden ünneplem magam, máris haladok tovább. Pontosan tudom azt is, hogy a gyermekeim sikerebiben mekkora az én anyai hozzáadott értékem.

Ha valami nem sikerül, mennyire téped magad utána? Egálban van a kettő, vállveregetés és önmarcangolás, úgy érzed?
Általában nehezebbnek találom az öndicséretet, mint az önvádat, azonban itt is megáll a minden csoda három napig tart mottóm. Az önvád persze kétszer annyi ideig tart, mint az öndicséret, egy kis önsajnálattal megfűszerezve, de mindkettőt gyorsan feldolgozom és magam mögött hagyom. A hibákból igyekszem tanulni, megpróbálok megfelelő következtetéseket levonni és legközelebb azokra emlékezni.

Ha valami sokadjára nem sikerül, elengeded, vagy próbálkozol még, mígnem végül megtörténik?
Sokszor nekimenős, nem-feladós típus vagyok. Vannak azonban olyan helyzetek, amik egyszerűen nem működnek. Amikor ez a felismerés eljön, és tisztában vagyok azzal, hogy a lehetőségeim elfogytak, egészségesnek gondolom továbblépni és ezt is teszem. Nyitott vagyok egy későbbi újrapróbára még ekkor is, de nem dőlök kardomba, ha valamit végleg el kell engednem ezernyi erőfeszítés után.

Az 1970-es években megkaptuk a flow-élmény definícióját Csíkszentmihályi Mihálytól és azóta is a beteljesülés, vagy akár a boldogságérzet, de mindenképp a teljesítmény fémjeleként használjuk. Számodra mik hoznak flow-élményt, mi az, amiben teljesen el tudsz veszni és meg tudod élni önmagad?
Hát ezen a kérdésen nem kell sokat gondolkoznom. Egyértelműen az úszás és a futás. Mindkettőt órákig bírom végezni, elmerülve bennük, belefeledkezve a szabad mozgásba, átengedni magam a gondolataimnak, az érzéseimnek. Ilyenkor egy külön világba pottyanok, a saját kis világomba, ami gyógyít, erősít, meggyőz, megjavít. Ugyanígy bele tudok feledkezni komolyzene hallgatásába, vagy festmények nézegetésébe. Imádom a festészetet, gimnazista korom óta, amikor is nagyon sokat tanultam a festőkről, az őket befolyásoló körülményekről, szerelmeikről, hitvallásukról; művészeti korszakokról, technikákról. Amikor elmélyedek egy képben, mindez eszembe jut és ezeket figyelembe véve értelmezem a vászonra vetett érzelmeket. Engem elvarázsol mindez és egyelőre nemigen találtam partnert arra, hogy ezt a fajta lelkesedésemet megoszthassam és mélyebben beszélgethessek róla. Talán nem is baj, mert ez is része az én kis világomnak…

Mondd, miért fontos számodra edzőnek lenni? Koncentrálhatnál teljességgel a versenyeidre, az eredményeidre, a felkészülésedre, vagy az önfejlesztésre, hogy anyai és munkahelyi feladataidat ne is említsem. Miért döntöttél mégis úgy, hogy emberekkel fogsz foglalkozni?
Őszintén megvallom, az edzői képzés elvégzése az önfejlesztésemre való igényem eredményeként jött. Egyszerűen csak többet szerettem volna tudni, jobban szerettem volna érteni a tevékenységet, amelyet napi szinten végeztem már hosszú évek óta. A Polar márka kért fel előszőr, hogy kéthetente egy alkalommal tartsak pályaedzést és egészen őszintén ezeken az edzéseken nem éreztem magam jogosultnak arra, hogy én tanítsak bárkinek is bármit. Tetszett azonban, hogy amit a futóimnak átadtam, működött, tetszett, hogy jó hatással vagyok képes lenni az életükre. Itt jött az elhatározás a tanulásra. Többet, jobbat akartam tudni adni nekik, hitelesebbé szerettem volna válni elsősorban a magam számára. Ma már az hajt, hogy az emberek figyelmét eltereljem egy pár órára a munkáról, a pénz után loholásról, a napi modern világbeli problémákról. Hogy az egészségmegtartásnak, a mozgás örömének a fontosságát meg tudjam mutatni nekik. Hogy el tudjam érni, hogy az végül életük részévé váljon. A mai világnak boldog emberekre van szüksége és ahhoz a pénzkereset nem elég. Testi és lelki egészség nélkül semmi sincs.

Réka, mint márkanagykövet

Réka, van-e bármiféle tanácsold mindazoknak, akik úgy látják, képtelenség a mindennapjaikba oly mértékben belevonni azt, amit szívesen csinálnának, ahogyan azt te be tudod? Akik úgy gondolják, lehetetlen az életükön változtatni: annyira el vannak havazva, hogy kizárt dolog időt találni önmagukra?
Nekem három dolog segített és szerintem ez az a három dolog, amely a legtöbb ember számára fejlődési lehetőség. Tapasztalatom szerint itt csúszik hangsúlyosan félre életük rendezése. Az első a feladatok „kihelyezése”, segítség keresése. Ahogy látom, a legtöbben büszkeségi kérdést csinálnak belőle, pedig segítséget kérni családtagoktól, barátoktól véleményem szerint nem kellene, hogy egó-vezérelt legyen. Egy összetartó családban a tagok általában kisegítik egymást, ha pedig rendszeres segítségről van szó, bizonyos szabályok lefektetésével hosszútávon is működhet ez a fajta támogatás. Ha valakinek nem adatott meg annyira összetartó családi háttér, amilyen nekem igen, akkor is biztosan vannak olyan barátok, akikben megbízik, akik be tudnak ugrani. Ha pedig végképp nem akad senki, legrosszabb esetben is ott a lehetőség bébiszittert, bejárónőt, kinek miben van igénye segítségre, alkalmazni. Én élek mindhárom lehetőséggel és ha valaki nemet mond, nem veszem személyes sértésnek, hanem elfogadom, és aszerint alakítom a terveket. Hiszek abban, hogy ha valamit nagyon meg akarunk oldani, azt meg is tudjuk oldani. Ez is egyike ezeknek a dolgoknak, így van rá megoldás.

És itt jön is a második, az én olvasatomban mulasztás, amit sokan elkövetnek. A rugalmasság. Vagyis annak hiánya. Ami nekem működik, az az, hogy alkalmazkodom a helyzetekhez. Habár délelőtt szeretek futni és szívem szerint nem is edzenék máskor, ez a legritkább. Futok helyette akkor, amikor a gyermekeim edzésen vannak. Vagy amikor adódik egy kis időm. Ebédszünetben például (és így a felszerelésem szinte mindig nálam van). Ebből a szempontból abszolút opportunista vagyok – de ez garatálja is, hogy nincs kimaradt edzés, mozgás. Az eredmény nyilván nem mindig az, amire szükségem van, de a mozgás legalább megtörténik, ami nagyon fontos. Én ezt választom ahelyett, hogy a telefonomat nyomkodom 50 percen keresztül, míg a gyerek leedz. Ez nem jó, vagy rossz, de ez az én utam, ez a fajta rugalmasság nagy szerepet játszott és játszik ma is abban, hogy eljutottam oda, ahol most vagyok. A körülményeket a magunk javára kell fordítanunk, észre kell vennünk a lehetőségeket és élni azokkal – másképp valóban lehetetlennek tűnhet változtatni az életünkön.

A harmadik, szerintem fontos probléma a megszervezés elutasítása. Sokszor olyan bonyolultnak tűnhet megtervezni a gyerekek hetét a segítség számára, hogy sokan úgy döntenek, inkább nem is kell az a segítség, a fenébe vele, nem ér ennyit az egész és végül feladják programjukat. Pedig átgondolni előre, mi hogy legyen, még akkor sem árt, ha nem tervezzük segítség kérését. Én megszoktam, hogy xls táblázatban összefoglalom a gyerekek napirendjét, így mindenki pontosan tudja, mi fog történni a héten és hogyan: gyerekek és segítők egyaránt. Ezzel kérdéseket, bökkenőket lehet előre kiküszöbölni és ezáltal időt megspórolni. Igen, nem egyszerű mindent így összeszedni, de heti egyórás elfoglaltságról beszélünk. Nekem megéri, mert nyugalmat ad és lehetőséget arra, hogy sporttevékenységemre fókuszálhassak.

A rövid verzió: lazuljunk egy kicsit, merjünk icipicit sérülékenyebbé válni, azaz kitenni magunkat az esetleges nemleges válasznak. Szedjük össze a bátorságunkat segítséget kérni. Ettől nem leszünk rosszabb anyák vagy társak; anyaként és társként is kijár nekünk az, hogy heti rendszerességgel egy kicsit magunkra összpontosítsunk. Ismerjük fel a lehetőségeket és éljünk velük, végül tervezzünk-szervezzünk előre – segítsünk,  hogy segíthessenek. Megéri. Egy lelkileg-fizikailag egészséges, teljes élet érdekében megéri. Nekem mindenképp.

Nos, azt hiszem ennyi volt most, Réka, klassz volt. Köszönöm, hogy időt tudtál szakítani erre a kis interjúra, nagyra értékelem. Sok sikert a céljaidhoz, kérlek továbbra is tájékoztass bennünket folyamatosan a fejleményekről az Instagramodon.
Öröm volt, Kami. Köszönöm.

Ha tőbbet szeretnétek megtudni Rékáról, klikk a linkekre.

LinkedIn
Instagram
Website