04 - Thea Parikos

22 perc olvasás

Ma megérkezett a citromverbénám. A levelét az esti teámba fogom felhasználni, hogy jobban, nyugodtabban alhassak. Amelyben nem volt részem már lassan egy éve. Örülök, ha öt órát tudok egyhuzamban aludni. Mert az agyam pörög. Sosem hagyja abba a munkát. A melatonin nem segít, az esti szedésre ajánlott Tylenol-t meg nem ideális napi szinten bedobálni. Egy ideje próbáltam már rájönni, mi lehetne megfelelő, hosszútávú megoldás, amikor jött a javaslat: igyak egy csésze citromverbéna teát lefekvés előtt.

És tudom: ha az, aki javasolta a citromverbénát, azt mondta, legyen citromverbéna, akkor az működni fog. Ez a nő mindent tud az egészséges életmódról. Saját egészséges, sziget-specifikus éttermét vezeti az Égei-tenger közepén, a világ öt kék zóna-helyszínének egyikén, a görög Ikaria szigeten. Ha létezik valaki a világon, aki mindent tud ezekről az alapvető zöldlevelűekről, akkor az ő, aki népének kultúrjában a fűszernövények jelentős szerepet játszanak és aki saját fűszer- és zöldségkertje terményeit használja fogadójának, évtizedeken át tartó bevételi forrásának mennyei fogásaihoz.

Azok számára, akiknek nem ismerős a téma, Dan Buettner volt az, aki felkutatta azokat a helyeit a világnak, ahol az emberek a legtovább élnek. Öt, kék zónaként emlegetett ilyen helyszínt azonosított. Tanulmányozta az ott élők életmódját, a rutinjaikat, és kilenc olyan közös nevezőt állapított meg, amelyek a helyiek hosszú élettartamához hozzájárulnak mind az öt kék zónás helyszínen. Betekintést enged e helyszínek lakóinak életébe Netflixes dokumentum-sorozatában, az Éljünk 100 évig: A kék zónák titkaiban – abban a műsorban, amelyben görög vezetőjét én is megláttam.

A letisztult étkezés és egészséges, kiegyensúlyozott életmód lelkes híveként izgatottan vártam a mai napot, hogy elkezdhessem beszélgetésem kék zónás barátnémmal. Áprilisi Attagirl!-öm Thea Parikos, a Thea Fogadójának tulajdonosa a görög kék zónában, Ikaria szigetén. Némely sziget-specifikus technikai bonyodalom ellenére, amely többszöri alkalommal próbálta meg szabotálni interjúnkat, mégiscsak sikerült egy igencsak izgalmas beszélgetést megejtenünk életfilozófiájáról, meghozott döntéseiről, valamint álmairól, amelyeket követve érkezett meg oda, ahol ma van. Lenyűgöző, eseménydús életéről, mely igazán az övé, melyet családdal és barátokkal, olyan emberekkel, akiket szeret, oszt meg, remek ételekkel és borokkal megspékelve, mindezt a végtelen tenger kéksége, lágyan nyaldosó, fehéren fodrozódó hullámai ölelésében. Itt mutatom meg nektek mindazt, amiről szó volt. Olvassátok szeretettel.

Nos, mi a te sztorid, Thea? Hogyan kezdődött?
Amerikában, Michiganben születtem.

Ezt nem is tudtam!
Bizony, ott. A nagyszüleim Michiganben telepedtek le, egy hatalmas ikariai közösségben, sok-sok unokatestvérrel együtt, és a szüleim már ott születtek. Másodgenerációs görög vagyok Amerikában, ott is nőttem fel. Görögországba hét évesen kezdtem látogatni. Ikariára jártunk Görögországon belül, ahol a családom gyökerei voltak. Imádtam odautazni. És utáltam az USA-ba hazajönni.

Főleg, mert az USA-ban mindig olyan furán éreztem magam. Sosem éreztem, hogy oda való lennék. Amikor az osztálytársaimhoz hasonlítgattam magam, mindig azt gondoltam, másképp vagyok bekötve, UFO vagyok. Mennyi gyomorideget okoztak nekem az iskolás évek! A gondolkodásom egyszerűen nem amerikai volt.

Aztán mi történt?
Eljött a gimi vége és én még mindig nem tudtam, hol kellene továbbtanulnom. Minden unokatestvérem továbbtanult, erre itt vagyok én, aki nem illik ide, és foglalma sincs, mit kellene csinálnia, az egyetlen a családban, aki nem folytatta a tanulást – úgyhogy Ikariára repültem. Ezúttal egy teljes évre.

Mit csináltál ott egy éven át?
Nem sokat, hogy őszinte legyek. Nem volt munkám, az egyik barátom magániskolát üzemeltetett és ott besegítettem. Amikor elfogyott a pénzem, visszamentem az Államokba. A szüleim klasszikus görögök, pont, mint a Bazi nagy görög lagzi filmben. Szigorúak. Úgy voltak vele, rendben, menj, utazz Görögrszágba, de aztán gyere vissza. Ők igazán aggódtak amiatt, hogy mi lesz velem. Én meg még mindig csak próbálgattam a szárnyaimat. Az USA-ban felszolgálóként dolgoztam és amint összegyűlt a pénz, már mentem is Ikariára besegíteni abban a magániskolában. Így telt az életem, míg 23 évesen meg nem ismertem a mostani férjemet.

Oh, klassz! Mi a történet, esetleg megosztod velünk?
Persze! Volt nyáron ez a nagy gyülekezet, ahol együtt iszogattunk egy kis csapattal, és ő is ott volt.  Az este végén felajánlotta, hogy hazavisz. Így kezdődött. A nyarat együtt töltöttük, miközben ő egy tengeri kargó hajón dolgozott és a kapitányvizsga megszerzését tervezgette – mikor aztán én megint kifutottam a pénzemből. Mondtam neki, hogy vissza kell mennem az Államokba és tavaszig ismét pincérkedtem.

És ekkor kezdtek a dolgok felgyorsulni. A szüleim meg akarták őt ismerni.

És görög lányos szülőknek nem mondasz nemet, amikor lányuk párjának megismeréséről van szó.

És ekkor kezdtem én el pánikolni, mert a párom Államokba látogatásához a legkézenfekvőbb megoldásnak a vőlegény vízum tűnt, de a kapcsolatunk nem igazán érett még meg a házasságra. Úgyhogy úgy döntöttünk… vágjunk bele, és majd látjuk, mi lesz. (És azóta is a férjem, úgyhogy biztosan kijelenthetjük, hogy nem lőttünk nagyon mellé azzal a vőlegény vízummal…)

Hogy felpörgessük kicsit a történelem kerekét, októberben a párom belépett az Államokba, novemberben megültük nem akkora bazi nagy görög lagzinkat: mindsszesen kb. 200 vendégünk körében (ha Ikarián lett volna az esküvő, ott ennek a duplája lett volna a násznép, mivel az ő rokonai ott éltek és csak néhányan jutottak el Michiganbe) és decemberben, immáron friss házasként, Ikariára utaztunk. Ekkor voltam 24.

Miután őt elvitték katonának és megszületett első fiunk is, ismét egy amerikai út következett és az elsé, igazán alaposan átgondolt döntést is meghoztuk: Ikarián fogunk letelepedni. A görög sziget tökéletes színhely lenne gyereknevelésre, és számukra ez volt a legfontosabb tényező. Persze mi voltunk az őrültek, hogy ezt a döntést hoztuk.

Az őrült jó, szeretem az őrületet! Az én szótáramban az szinonimája az önazonosnak és bátornak. És szerintem ez a döntésetek igazán önazonos és bátor volt. Ezek után mi következett, ismét Ikarián?
Görögországban először csak szétnéztünk, próbáltuk kitalálni, mivel is kereshetnénk pénzt a jövőben, belevágtunk ebbe-abba. Beletelt néhány évünkbe, míg viszonylag tisztán láttuk a jövőnket.  Az pedig egy családileg üzemelt étkezde képe volt. Úgy döntöttünk, Thea lesz a neve: az görögül jelenthet istennőt, vagy látképet és persze női név is (az én teljes nevem azt jelenti, Isten ajándéka). Az éttermet 1997-ben nyitottuk meg. Néhány év híján 30 éve.

Lefogadom, hogy nagy büszkeséged. Mit lehet tudni Theáról, az étteremről?
Nos, ma már Thea Fogadója a neve. Szállást is lehet foglalni. Én ma már csak ritkán főzök, van segítségem. Leginkább vendégeket fogadok, imádok velük foglalkozni. Az étterem teljes mértékben ikariai, sok-sok zöldségen, friss húson, halon és gyümölcsön alapuló ételeket kínál. A menü természetes alapanyagokra épül, teljességgel leköveti az évszakokat. Aszerint változik, mely termények elérhetőek éppen. Törekszünk helyi termények és húsok felhasználására. Ételeink frissen termett fűszernövényeinkkel, sok-sok herbáriával készülnek. Azok elemükben vannak itt a szigeten. Az oliaolaj is elmaradhatatlan alapanyaga ételeinknek, amely, természetesen, szintén itt helyben nő és kerül előállításra. A méz itt Ikarián nagyrabecsült, organikus és szirupokat, joghurtokat, teát ízesítünk vele. Különleges Csakúgy, mint helyi boraink.

Mennyei szavak ezek valaki olyan számára, mint én, aki imádja a tiszta, egészséges fogásokat. Kik a vendégeitek?
A látogatóink főleg Európából érkeznek, de egyre többen jöttek Amerikából is az elmúlt években. Úgy tűnik, az emberek csendes helyeket keresnek a bejáratott nyaralóhelyek helyett. Vannak rendszeresen visszatérők, akik hónapokra is itt maradnak nyáron, és mindig a mi éttermünkbe jönnek étkezni, míg mások a többi éttermet látogatják. Öt étterem van a faluban, de egymást kiegészítve, nem versenyben letarolva létezünk együtt. Az itteni turizmus elegendő vendéget biztosít mindannyiunknak. Nincsenek egyéb etnikumú éttermek, mindannyian helyileg elérhető alapanyagokkal dolgozunk és görög ételeket kínálunk, ám a kínálatok különböznek, illetve van, hogy ugyanaz a fogás másképp készül a különböző éttermekben.

Hogyhogy éttermet nyitottatok és nem valami másba vágtatok annak idején?
Tudod, amikor a férjemmel ötletelni kezdtünk, hogyan is legyen a jövőnk Ikarián, 1992-ben, a szigeten nem volt könnyű az élet. Igen, volt egy földünk a férjem családja révén, de egészen őszintén nem sok minden volt akkor még a szigeten. Létezett már némi turizmus, Ikariát leginkább a kültéri sportok kedvelői látogatták: úszni, hegyet mászni remekül lehetett, a környék tökéletesen alkalmas volt erre – de nagyjából ez volt és más nem. Két vagy három étterem létezett akkoriban, földutak és megbízhatatlan áramszolgáltatás, valamint mondani se kell, munkalehetőség alig. Úgyhogy választhattunk: házat építünk és napi szinten munkába ingázunk, vagy turizmusra épülő vállalkozást indítunk. A másodikat mellett döntöttünk. Úgy határoztunk, éttermet nyitunk és szállást is biztosítunk vendégeinknek és ebből lesz a jövőben a bevételünk. Ismételten mi voltunk az őrültek, de hát na.

Ismételten egy önazonos, bátor döntés. Neked pedig volt némi tapasztalatod a vendéglátásban a pincérkedés révén az Államokban, nem igaz?
Nos, igen is meg nem is. Igen, mert az évek során eltöltöttem némi időt a vendéglátói tűz közelében. És nem, mert az USA-ban éttermet vezetni és Görögországban éttermet vezetni egész más. Amerikában az üzlet azt diktálja, minél gyakrabban terítsék újra az asztalt. Felszolgálják az ételt, leszedik az asztalt és már készítik is azt elő az új vendégek számára. Görögországban ez sértő lenne a vendégek számára. Amikor társaságban eszünk, szeretjük, ha van időnk, nem szeretjük, ha sürgetnek. Sokféle ételt kirendelünk, az asztalunk roskadozik a fogásoktól és a bortól, lassan étkezünk, élvezzük egymás társaságát és csak lazítunk. Egy ilyen kis csapat gyakorta három órát is eltölt egy étteremben, sietség nélkül. Na képzeld ezt el egy amerikai étteremben… Mi görög-módra irányítjuk a saját éttermünket.

Bizonyára igen mozgalmas az életed a turistaszezon alatt.
Igen, tavasztól kezdve igencsak őrültekháza. Ekkoriban kezdek el szorongani. A szigeten képtelenség bármely javítást télen elvégezni, nagyon esős és szeles az idő, és ebben az évszakban nehéz képzett munkaerőt is találni. Úgyhogy bármit is legyen szükséges elvégezni az új szezonra, azt gyakorlatilag április körül lehet elkezdeni. Ami azt jelenti, hogy az április meghozza a szokásos aggodalmat: vajon elkészül-e minden időben. Ez a szorongás a szezonindulással ér véget, akkor a fókusz már a vendégekre esik. A szezon pedig kedves időszak, de egyben igencsak aktív. A vendégszezon végével készülünk a télre és ez a ciklus ismétlődik évente.

És mi a módszered a leengedésre, mit szeretsz csinálni, amikor megengedhetsz magadnak némi szabadidőt?
Imádok olvasni. Szeretem az estéket is, amikor csak leülök és rálátok a tengerre és a csillagokra, miközben a férjem borát kortyolgatom – vörösbort, rozét, fehérbort, teljesen mindegy. Mindegyik bora csodálatos. Egy másik remek módszerem a barátokkal való találkozás. A környezetváltozás szerintem elengedhetetlen része a kiegyensúlyozott életmódnak. Amikor csak találkozunk, mindig másik faluba, vagy bárba, étterembe igyekszünk ellátogatni, vagy elmegyünk valamelyikünkhöz, akinél épp van elegendő étel és ital. 8-9 nőről beszélünk, vagy akár csak kettőről, mindig kerítünk arra alkalmat, hogy találkozhassunk.

A tervezés azért vicces errefelé; a tervek rendkívül rugalmasak. Hacsak nem orvosi időpontról vagy repülőgép-indulásról van szó, igen nagylelkűen bánunk az idővel. Ikarián az idő egyértelműen nem a főnök! Létezik errefelé egy mondás: ha valamit, amit nem tudunk a tervek szerint befejezni, nem probléma, “ezért ajándékozta nekünk Isten a holnapot”. Amerikai születésűként ezt az elvet erőfeszítésembe telt magamévá tennem, de azt hiszem, ma már elég jó vagyok benne. Egy példa: amikor megbeszéljük, hogy mondjuk 8-kor találkozunk, biztosra lehet venni, hogy 8:30-kor még csak készülődünk és nem érünk oda hamarabb, mint 9. Körül. Ezek vagyunk mi; senki nem stresszel, ha késve érkezik egy baráti összejövetelre.

Emlékszem arra a nőre a Netflix-műsorból, akinek nem volt órája és a napra nézve próbálta megsaccolni az időt, miközben egy partira sütötte a halat odakint!
Igen, ez nagyjából az ikariai ember!

Világos, hogy a szezonra való felkészülés stresszes időszak a számodra. Mi az, amitől még stresszelsz, ha van bármi egyéb?
Oh, igen, van még más is. A legfontosabb számomra, hogy minden rendben legyen a tavaszi foglalásokra. Gyűlölöm a hibákat, az egy nagy félelmem, hibázni. Minden évben vannak kisebb fejlesztések, változtatjuk kicsit a menüt is, és mindennek remeknek kell lennie a határidőre. Ezek a legalapvetőbb félelmeim. Ikarián mondjuk a pillanatnak élsz. A vállalkozással kapcsolatos, perfekconizmus által indukált félelmektől eltekintve a szabály mifelénk az, hogy ha valamely ügy érdekében nem tudsz tenni semmit, hagyd.

Amikor elragadnak ezek az érzések, félelem vagy aggodalom, mely a legjobb módja számodra azok feldolgozására? Mi válik be nálad a leginkább?
Egy jó kis úszás a tengerben mindig lehűt. A bor is lazítja a stresszt. A bor mindig jó. És egy másik dolog, ami csodákat tesz velem, az az, ha csak „távol vagyok”. Megintcsak a környezetváltozás. Elsétálok a férjem farmjára – az ő feladata a zöldség- és herbáriakert, valamint az állatok. Leülök, élvezem a csendet, a bort, az illatokat, az elképesztő környezetet. Csodálatos és igencsak ellazító. Hallom a saját gondolataimat, amelyek végül a helyükre kerülnek abból a kavalkádból, ami első körben a farmlátogatásra késztetett. Ha hagyod, hogy csak úgy létezzenek a gondolataid úgy 30-45 percre, a válaszok, amelyeket keresel, megérkeznek. Tökéletes.

Nagyon jól hangzik. Nyilván a lényeg nem a tenger és a farm mint környezet, hanem hogy meg kell találnunk a saját feltöltő helyünket ahol megállhatunk, megpihenhetünk és hagyhatjuk, hogy érkezzenek a válaszok.
Mindenkinek van valamilyen félelme, azoktól nem lehet elszökni. A problémák nem múlnak el maguktól. Amit tehetsz, az az, hogy megállsz. Bárhol is legyél a világon. Meglátod, megéri.

Tudod, valószínűleg eddig minden egyes Attagirl!-nek elmondtam ezt, de nagyon jó veled beszélgetni, Thea. Nagyon ellazító és, tudod, ígéretes is. Olyan egyszerű megoldásokat mondasz a stresszkezelésre, mindannyian sétálhatunk valamely szép helyen, vagy leülhetünk egy parkban, élvezhetjük a növényeket, egy jó bort, néhányunk akár a tengert is. Ezek a dolgok nem hangzanak valamiféle szupervarázslatos trükknek, amelyeket ne végezhetne bármelyikünk.
Mert nem azok. A lényeg, hogy megtaláljuk annak a módját, hogy érezhessük magunkat, azt, hogy mire van szükségünk, és a válaszok megérkeznek, amint megállunk és csendben vagyunk kicsit – ez az én zanzásított verzióm arra, mik a legjobb gyakorlatok, trükkök, amelyek engem legjobban szolgálnak. Tiszta szívemből biztatok mindenkit, hogy ezeket kipróbálja. Ez az én életbölcsességem.

Most áruld el azt, mi az, ami boldoggá tud tenni.
A boldogság számomra semmiképp sem dolgok megvásárolása. Hálás vagyok mindazért, amim van. Optimistán kezdem minden egyes napom. Boldog vagyok, amiért a gyermekeim egészségesek, amiért nagyszerű családom van és amiért remek barátok vesznek körül. Semmi nem a pénzről szól. Boldog vagyok a minőségi körülményeim miatt; azok, amik igazán számítanak.

Teljesen egyetértek! Szóval akkor nagyszerű család, remek barátságok, összejövetelek, szuperegészséges, természetes, szezonális étkezés, jó bor, sok-sok fizikai elfoglaltság, mint a gyaloglás, úszás, vagy akár kertészkedés – ezek tehát a recept a boldog, teljes életedre?
Ezek mindenképp kötelező elemek. A vallásunkkal egészíteném ki mindezt, amely szerves része az itteni kultúrának. Ortodox görögök vagyunk, amely nem csak vallás, de a társasági élet eszköze is. Persze, megyünk templomba vasárnaponként, de társasági ceremóniák, mint például megemlékezések alkalmából is összegyűlünk. Mindenki ismer itt mindenkit, így például temetésekre együtt megyünk. Van sokféle ünnep is, amire együtt készülünk, vagy megyünk. Ezek nagyon fontosak a számunkra. Általánosságban nagyon törődünk egymással ebben az ikariai közösségben. A tudat, hogy számíthatunk egymásra, és az idő, amit együtt töltünk, legalább annyira fontosak szerintem, mint az egészséges ételek vagy egy beteljesítő foglalkozás. Az összetartozás igen sokat jelent nekünk.

És megint, az a laza gondolkodás, ahogy létezünk. Ahogy nem félünk az időtől. Letesszük a feladatot egy pörgős nap végén és nincs amiatt nyomás rajtunk, amiért nem végeztünk a feladatlistával, mint ahogy a világ más helyein. Nem stresszelünk határidőkön. Az idő itt nem forrása a nyomásnak. Ahogy mondtam, ezért ajándékozta nekünk Isten a holnapot…

El tudom képzelni, ahogy a szigeti élet sokat változtat azon, ahogy általában gondolkodunk. Mik az előnyei és a hátrányai az ikariai életnek?
Kezdjük a hátrányokkal, úgy érzem, az a lista sokkal rövidebb. A szolgáltatások elérhetősége természetesen kisebb errefelé. Egészégügyi alapellátás például létezik Ikarián, de a jelentősebb szolgáltatások a kontinensen elérhetők. Például rákkezelések, vagy akár szülés esetében vagy hajózni kell, amely 7 órás utat, vagy repülőre szállni, amely 45 perc repülést jelent Athénba. A sürgősségi ellátás nem egyszerű itt, az biztos.

Az oktatással hasonló a helyzet. Általános és középiskolai intézmények léteznek Ikarián, de ha a gyerekek tovább akarnak tanulni, akkor Athénba, vagy külföldre kell utazniuk.

Az éttermek pedig zárva vannak a szigeten a téli időszakban. Nem létszükségletű ez a faktor, de nekünk, társaságkedvelő embereknek nem ideális.

A napsütéses oldal az az, hogy Ikaria fantasztikus hely a gyerekneveléshez. A közösségek biztonságosak a családok számára, nem létezik bűnözés. A mai világban ez igen ritka. A gyerekek félelem nélkül játszhatnak odakint, és mi, szülők félelem nélkül engedhetjük ki őket játszani. A levegő tiszta, a természet karnyújtásnyira. A gyerekek úgy nőhetnek fel, hogy megismerik az anyatermészetet; a növényeket, az állatokat, csakúgy, mint a hagyományos farmtevékenységeket. Nagyszerű a dinamikája itt az embereknek, úgyhogy remek példát kapnak arra, hogyan lehet egymással kölcsönhatni, egymással törődni. Számomra mindez rendkívül fontos volt, amikor eldöntöttük, hogy itt, Ikarián alapítunk családot és nem az Államokban. Szerettük volna, hogy gyermekeink részesei lehessenek ennek a közösségnek, és ma úgy érzem, remek döntés volt.

Bármely helynek a világon vannak előnyei és hátrányai, Ikaria sem kivétel. Értékelem mindazt, ameire az életem megtanított, azt, hogy volt alkalmam megtapasztalni a különbséget nagyvárosii és szigeti élet közt. Boldog vagyok, amiért voltam eléggé őrült annak idején, hogy a szívemet kövessem, amely visszavezetett a gyökereimhez. És mégboldogabb, amiért mindezt megoszthattam gyermekeimmel. Ez a fajta élet bárkit szerénységre int, mivel nem könnyű semmilyen szemszögből nézve. Egyértelműen arra késztet, hogy az igazán fontos dolgokra tudjunk fókuszálni. Mint például hogy a hangsúlyt a pénzügyi sikerekről áthelyezzünk mindannak az értékelésére, amink van és közösségként egymás támogatására. Kiváltságnak érzem, amiért az élettapasztalatom az, ami, és ez az, amit mindenkinek kívánok: legyünk bátrak és kövessük a szívünket. Nem lesz egyszerű, de a szív sosem hibázik.

Köszönöm a csodaszép zárószavakat, Thea. Igazán gyönyörű lény vagy. Megannyi boldog évet kívánok még álomkörnyezetbéli áloméletedben.
Én köszönöm, Kami, annyira jó volt mindezt megosztani veled és az olvasókkal.

Ha többet szeretnétek megtudni Theáról, klikk a linkekre.

Instagram
Website
Dan Buettner - Éljünk 100 évig: A kék zónák titkai