05 - Jennifer Simonetti-Bryan

32 perc olvasás

Kire is emlékeztet…? Csodaszép őzikeszemek, széles mosoly; barna haj, örökfiatal-kedves arc… kire hasonlít…? És akkor megjelenik a képernyőn a filmajánló, az A rólad alkotott kép. Igen. Tudtam! Azonnal beugrik. Totál úgy néz ki, mint Anne Hathaway! Nem mintha számítana, de amikor eljutok arra a pontra, hogy már zavar, hogy nem tudom a választ, amikor csak látom őt Zoomon, végre lazíthat az elmém, amikor megjön a megoldás.

Egyfajta értelemben honvágyat is ébreszt bennem, teljes mértékben. Odahaza Magyarországon imádtam a bort. A 2000-es évek elején anno egy sommelier-tanfolyamot is elvégeztem, amely a hazai borvidékekre épült. A kedvenc régióm Szekszárd volt, néhány Egerből és Villányból érkező bor mellett. Nagy rajongója voltam a Takler cabernet sauvignonoknak, Malatinszky rozéjának, Szőke Mátyás chardonnay-jának, csakúgy, mint Thummerer tekenőháti pinot noirjának. Hogy a jó kis olasz Montepulcianot vagy chiantit ne is említsem. Mit is mondhatnék – Iowa nem igazán borcentrum, és mint minden más az USA-ban a kenyértől a sonkáig, az amerikai bor is túl édes az én közép-európai ízlésemnek.

Na most, ez a nő igen sokat tud a magyar borokról. Amikor felvettem vele a kapcsolatot, felsorolta a borokat, amiket Tokajban kóstolt és nosztalgiát ébresztett bennem, örökké hálás leszek neki. Amiért megmelengette a szívem nem csak ezzel, de azzal is, hogy miközben mintegy 14 évvel ezelőtti magyar élményeiről írt nekem, tökéletesen használta a magyar ékezeteket – amelyek használatától én magam eltekintek itt kint az USA-ban, hogy leegyszerűsítsem a dolgokat. Rabul ejtette a szívem, nincs mese.

A május havi Attagirl! Jennifer Simonetti-Bryan, MW. Azaz Master of Wine, ami óriási. Ő volt a negyedik hölgy az Egyesült Államokban, aki elnyerte a címet, és, jól figyeljetek, mindösszesen 149 női MW létezik a világon 1955 óta.

A The Real Housewives of New York műsorban vettem őt észre, miközben egy boros játékot vezényelt le celebritásokból álló közönségének. Szerény volt, hatalmas tudással, nagyon udvarias és vicces egyszerre, ahogy volt, remek műsorvezető és nekiálltam a szokásos kis kutatómunkámnak. Micsoda, pénzügyi szakértő volt…? Hogymihogy, hatszámjegyű fizetését hagyta hátra szenvedélyéért, a borért?? Attagirl! Egyből tudtam, hogy meg akarom őt keresni.

És meg is kerestem. És itt olvasható az eredménye három májusi beszélgetésünknek, melyeket nagyon élveztünk. Mesél nekünk meghatározó gyermekkori élményéről, felnőttkorának alakulásáról, a döntésekről, melyeket meghozott, csakúgy, mint a nehézségei feldolgozásának mechanizmusáról. Olvassátok szeretettel.

[Nem tudom nem észrevenni, mennyire beragyogja kaliforniai otthonának irodáját a beömlő napfény, miközben az én iowai irodámat félhomály tölti meg, eredményeként annak, ahogy a napsugarak próbálnak áttörni a felhők szürke paplanján, amely ebben a hónapban nagyjából jellemzi Iowa időjárását..] Hát, helló, Jennifer!  Látom, csodaszép ott az idő!
Helló Kami, örülök, hogy látlak! Igen, az, és még csak reggel 9 van.

Jó neked. Itt középen dübörög a tornádó- és viharszezon, de hát ez van. Üdv az Attagirl!-nél!.  Ügy örülök, hogy itt vagyunk együtt, nagyon izgi.
Köszönöm, köszönöm, hogy itt lehetek, megtisztelő, hogy részese lehetek, én is nagyon örülök.

Na, mesélj picit arról, hogyan nőttél fel, mik voltak a mozgatórugóid, a céljaid, mindenről.
Ha visszanézek, teljesen őszintén, az elsődleges hajtóerőm az volt, hogy önazonos lehessek és értékeljem saját egyediségem. Egypetéjű ikre vagyok testvéremnek, ami sokmindent megmagyaráz. Az emberek nemigen tudtak bennünket megkülönböztetni és amikor a testvéremnek hittek, elintézték annyival, hogy „Jen, Liz, egyre megy”. Nem, nem a testvérem vagyok, ő pedig nem én. A láthatatlanságom miatt gyakran éreztem magam sebezhetőnek, azt akartam, hogy a családom és a barátok engem ismerjenek, Jennifert, nem csak úgy, mint a lányok, vagy az ikrek egyikét. Észrevehetetlennek, jelentéktelennek éreztem magam, mintha nem számítottam volna. Úgyhogy egészen korán arra vágytam, hogy más legyek.

Szerencsére az anyukánk bátorított minket, hogy öltözzünk másképp, úgyhogy én a csajos holmikat választottam: rózsaszín cipőket, ruhákat, táskákat, míg Elizabeth fiús volt. Anyukánk arra is tett erőfeszítéseket, hogy az általános iskolában más osztályokba járjunk. Emellett a személyiségünk is teljesen más volt. Elizabeth-nek születésünktől fogva mindig is volt önbizalma. [Nevetve meséli, hogy a farfekvésű Elizabeth, akinek elsőként kellett volna megszületnie, technikailag kirúgta őt a napvilágra.] Ő volt az erősebb is. Egy alkalommal az iskola játszóterén egy csapat gyerek megkörnyékezett, ami egyébként nem volt ritka, a gyerekek általában megtaláltak, amikor erősködni akartak. Ezalkalommal viszont a hajamnál fogva húztak és miközben küzdöttem, bevertem a fejem egy kőbe. Elizabeth láthatta ezt az ablakból, mert kirobbant az iskolaépületből és szétcsapott a gyerekek közt.

Ugyanez a minta megmaradt a gimnáziumban is. Elizabeth volt az erős. Én meg az, akit a többiek kiszúrtak maguknak, valószínűleg azért, amiért sosem mutattam magabiztosságot. Ó, mennyire utáltuk ezeket a végletezéseket, ezeket a vagy-vagyokat: Elizabeth volt az erős, én a gyenge; Elizabeth volt az aktív, én a tanulós; Elizabeth volt a fiús csaj, én a csinicsajos csaj. Semmiben sem lehettünk ugyanolyanok, még akkor sem, ha valamiben nem is különböztünk annyira. Én kórusban énekeltem, hegedültem csírlídeltem – mindegy, mit csináltam, a kekeckedés nem maradt el. Nem igazán találtam más okot erre, mint hogy túl kedves voltam és próbáltam mindenki kedvében járni. Akkoriban nyilvánvalóan nem volt erősségem a barátok szerzése. Így a tanulásban való verhetetlenség vált a stratégiámmá. Rengeteget tanultam és olvastam. A+ jegyekkel [ötös felének felel meg a magyar osztályzati rendszerben] , iskolaelsőként végeztem a gimiben.

Gyanítom a sportban nemigen tudtál kiemelkedni.
Ó, anyám, dehogyis. Elizabeth és én is nagyon betegesek voltunk és én még annyira sem voltam erős, mint ő. Ez aztán változott idővel. A gimiben Elizabeth bekerült a teniszcsapatba és mindketten tollasoztunk (habár sokan a sulinkban nem tartották a tollaslabdát sportnak). Anyukám, látván az önbizalommal való küszködésemet, mielőtt felsőoktatásba küldött bennünket, úgy gondolta, jó ötlet lenne taekwondon alapuló önvédelmi tanfolyamra járnunk. Sokat gyakoroltam Elizabeth-tel. Ezek a gyakorlások botorságot adtak, segítettek kilépni az árnyékomból. Világos volt azonban, hogy remekül védekeztem, viszont vacakul támadtam. Meg kellett tanulnom jól esni. Idővel rájöttem, hogy ez volt az esélyem megmutatni, hogy képes vagyok rá. Hogy megüthetnek, eleshetek, de vissza tudok jönni. A Haladj tovább! a mantrámmá vált. És én haladtam tovább. A vizsgán pedig, ahol az edzőtársaimmal egymás ellen kellett küzdenünk, megszereztem a legnagyobb fejlődésért járó trófeát.

Ez a tréning önbizalmat adott nekem, és azt eredményezte, hogy a harcművészet az életem szerves részévé vált a következő években. Taekwondoban barna övet szereztem és a tai chi-be is belevágtam, hogy mind fizikai, mint spirituális értelemben egyensúlyra leljek.

Akkor a dolgok elkezdtek megváltozni az életedben, nem igaz?
El bizony! A főiskolás éveim alatt mutatkozott először az önbizalmam. Két célom volt: az egyik, hogy nemzetközi üzletet tanuljak, a másik, hogy azt máshol tanuljam, mint a helyi egyetemen, ahol az első két évemet töltöttem. Ez akkorra New York volt, ahova a családom akkor költözött, amikor apukám visszavonult a légierőtől (meséltem, hogy Elizabeth-tel egy légierő-bázison születtünk Wyomingban?). Utazni akartam; az ötletet, hogy a nemzetközi üzleti világban létezzek, nagyon izgalmasnak találtam. Úgyhogy új sebességre kapcsoltam és tudatosan minden időmet és energiámat a tanulásba fektettem. Amely aztán kifizetődött, több ösztöndíj formájában. Az egyik a Washington állambeli Georgetown egyetemtől, ahol Bill Clinton is végzett, itt azonban az üzleti kurzusok nem tűntek elegendőnek ahhoz, amit én szerettem volna. Nekem több kellett. Úgyhogy meglepő módon a Denveri Egyetem mellett döntöttem Coloradoban, ahol lehetőség nyílt az általam igényelt nemzetközi üzleti tudást megszereznem.

Két éven át tanultam, mint az őrült és csaknem osztályelsőként végeztem. Az áttanult éjszakák, a könyvek, amiket olvastam és megtanultam, az energia és idő, amit a tudásomba fektettem, gyümölcsöző volt. New York, készülj, jövök! Hozom a kívánt eredményeket, helló!

New York, mi? Hol máshol tesztelnéd a nemzetközi üzletek vizeit!
Így van! De ezt kapd ki. New York-ot nemigen érdekelték a kiváló eredményeim, vagy én magam. Csaknem egy éven át próbáltam munkát találni, pedig pályáztam én mindenhol… is… a szuper osztályzataimmal. Semmi.

Bumm!

Nem értettem. Az önéletrajzom mintha eltűnt volna az éterben. Végül Elizabeth egyik barátnőjének férje hívta fel a figyelmem egy lehetőségre a Citibanknál Manhattanben. Elizabeth addigra már az űrtechnológiában tevékenykedett. Én pedig ráugrottam erre a lehetőségre. De, az isten szerelmére, ez egy titkárnői pozíció volt egy az automotív ipar divízióban dolgozó férfi mellett. Titkárnő?! Nem azért tanultam négy éven át nemzetközi üzletet, hogy jegyzeteket gépeljek és kávét hozzak. De állások tucatjaira jelentkeztem és mást nem találtam. Lelombozó volt.

Elvállaltad a munkát.
Persze, hogy el. Ezek az évek igen szerényítőek voltak, hatalmas csapás a már így is megtépázott egómra, de felfogtam, hogy nem voltam abban a helyzetben, hogy válogassak. Újrakalibráltam elvárásaimat és annyi pozitivitással álltam ehhez a lehetőséghez, amennyivel sajgó érzéseim csak engedték. Szerencsémre a divíziónak rengeteg nemzetközi potenciálja volt és a főnököm hatalmas tudással és nemzetközi tapasztalattal rendelkezett. Nagyon felnéztem rá. Mindent megtettem, hogy a lehető legjobb személy legyek a munkára.

Mivel a főnököm expatrióta volt, amikor visszaért az Egyesült Államokba, a Series 7 & 63s licensz vizsgáira készült. Amikor felajánlotta, hogy én is végezzem el a tanfolyamot vele együtt, kaptam az alkalmon. Ha átmegyek a vizsgákon, a Vezetőképző Program ajtaja, amelyen főképp a mesterképzett Ivy League-tagok [magyarul: Borostyán Liga – nyolc elit egyetem együttesen az USA-ban] lépnek be, számomra is kinyílik. Elképesztő verseny, de fantasztikus lehetőség a nemzetközi üzleti karrierhez. Óriási. Be akartam kerülni a programba, nagyon be akartam. Az, hogy helyet ajánlottak nekem a képzésre, a világot jelentette. Egyedül készültem, bármiféle külső segítség nélkül, és átmentem. Jelentkeztem a Vezetőképző Programra. A főnököm írt egy ajánlólevelet, hogy segítsen, és bekerültem.

Jó stresszes időszak lehetett.
Hát, az igazi stressz csak most kezdődött. A program hat hónapos volt, de nekem csak hat hetem volt, mielőtt Angliába utaztam, hogy a pozíciót, amelyre engem szántak, betölthessem. Hidd el, amikor azt mondom, teljességgel alkalmatlannak éreztem magam. Annyi mindent nem értettem, a kemény munkám, a tanulmányaim, a legnagyobb erőfeszítésem ellenére. Úgy éreztem, fuldoklok.

Végül két évet töltöttem Londonban. Két év állandó gyomorideg. Minden nap beteget akartam jelenteni. Mély depresszióba süppedtem. 15-18 órákat dolgoztam napi szinten, minden egyes nap, hétvégeket is beleértve.

Atyaég. Kemény. És ezután?
Elkezdtem randizni ezzel a pasival. Angol volt, jól beszélt, nevetségesen okos volt, sikeres és halál szerelmes voltam belé, csakúgy, mint „dolgozz keményen, játssz keményen” életmódjába. Vezetőképzős volt, aki épp az én részlegemről váltott másik rotációra.

Ez a pasi azonban vissza akart térni az én részlegemre és a részleg is akarta őt vissza. A baj csak az volt, hogy a munkája az enyém volt és hosszútávra ígérték. Miközben nem hibáztatom a részleget, amiért vissza akartak szerezni valakit, akibe beleinvesztáltak és akit betantottak, a módja annak, ahogy mindez történt, inkább rajtaütésre és szándékos átverésre emlékeztetett.

Hogy a dolog mégrémesebb legyen, ugyanez az ember, akivel már hónapok óta együtt jártam, elhallgatta előlem, hogy már el volt jegyezve! Én azt gondoltam, exkluzív a kapcsolatunk, és csak napokkal azelőtt tudtam meg, hogy a részleg elkezdett azon dolgozni, hogy megszabaduljanak tőlem. Ha addig azt gondoltam, hogy ennél már nem kerülhetek mélyebbre – nos ekkor tényleg padlót fogtam.

Aznap, amikorra megszervezték, hogy elküldenek, beültettek egy privát tárgyalóba és utasítottak, hogy írjak alá egy beleegyező nyilatkozatot, amely tartalmazott egy listát az általam elkövetett hibákkal. Csak később jöttem rá, hogy ez azért kellett, hogy hamarabb áthelyezhessenek, netán eltanácsolhassanak a programból, csak hogy ezt az embert visszavehessék.

Amikor elolvastam a dokumentumot, a lista egy része csakugyan olyan hibákat említett, amelyeket vétettem, de olyanokat is tartalmazott, amelyeket nem. Kellett nekik, hogy aláírjam a dokumentumot ahhoz, hogy gyorsan visszavehessék az említett úriembert, ezt átláttam. Hirtelen a taekwondos Haladj tovább! mantrám beugrott.

Azt mondtam, nem.

Életemben először nemet mondtam a hatalomnak. Remegett minden porcikám és halálfélelmem volt, de tudtam, hogy nem tudnak aláírásra kényszeríteni. Legalább ebbe a pici győzelembe tudtam kapaszkodni.

A Vezetőképző Programból nem küldtek el, de mivel a részlegem engem többé már nem akart (a pasi helybéli volt, én expat), visszaküldtek New Yorkba újabb „küldetésért”.  Miközben a földkerekség legnagyobb csődtömegének éreztem magam, a dolgok a lehető legjobban alakultak számomra, amt akkor persze még nem tudtam.

Manhattanben új részlegre kerültem, egy sokkal analitikusabb, pénzügyi beszámolókkal dolgozó pozícióba, amelyben remekeltem. Feletesseim szerint vízen jártam. A siker, amire annyira áhítoztam Londonban, itt az enyém volt. De már késő volt.

Mert…?
Mert rájöttem, hogy a bankvilág nem az enyém. Nagyon csatázós, versengős, kegyetlen világ, én pedig nem akartam ennyire a pénzt, hogy ebben a világban kelljen léteznem. A keresetem szuperjó volt, de rá kellett, hogy jöjjek, hogy a pénz nem minden. Egy részem úgy érezte, ez a világ lerombolja a lelkemet.

Az epifánia egy délután érkezett, egy üzleti ebéd kapcsán Londonban, de hónapokba telt, míg valódi változást hozott az életembe. Megintcsak arra a csodálatos érzésre gondoltam vissza, amikor azt a bizonyos fogást fogyasztottam azzal a bizonyos borral azon a banki ebéden. A legélvezetesebb kulináris élményemre, a Sancerre-re, amely a Loire-ban, Sancerre vidéken termesztett Sauvignon Blanc és a zöldfűszer-kérges lazacra – az emlék egyre nagyobb és nagyobb teret foglalt az elmémben és a szívemben. Egyre csak nőtt. Arra kezdtem gondolni, talán nem a kifejezett bizniszvilág az, ahol lennem kell. Imádtam a rendezvényeket, úgyhogy dolgozhatnék talán nemzetközi rendezvényszervezésben.

Ezután a bizonyos ebéd után visszatértem az irodába és este 11-ig dolgoztam, ami egyébént nem volt ritka. Iszonyat fáradt voltam, amikor is valaki ezt mondta: “Jennifer, nyugi. Úgy tíz év múlva  ’kifizetődsz a cégnek’ és utána szabadon csinálhatsz, amit akarsz.” Na, akkor azt gondoltam, én nem fogok így szívni még tíz éven át, olyan munkát végezi, amit nem szeretek, stresszelni, kiabálást, lenézést elviselni napi szinten, rabszolgaként robotolni. Minek, egy kicsit több pénz és tíz év múlva némi szabadság reményében? A 20-as éveim végén járok, tíz év múlva nehezebb lesz férjhez menni, gyerekeket nevelni, ha azt szeretném … Azonnal tudtam, ez volt a második epifánia aznap, hogy a dolgok nem a megfelelő irányban haladnak. Gyors tesztelést is végeztem: akarom a főnököm munkáját? Nem. Akarom a főnököm főnökének a munkáját? Nem. Akkor meg mi a fenét keresek itt???

2000-ret írtunk, amikor visszatérve New Yorkba ezeken gondolkoztam néhány hónapon át, és feliratkoztam egy borkedvelőknek szánt borkurzusra, melyet maga Kevin Zraly tartott a Windows on the World étteremben az ikertornyokban Manhattanban.

Egy új világba léptem és rájöttem: semmilyen más üzlet nem annyira nemzetközi, mint a bor! Ezért jártam iskolába eredetileg, hogy nemzetközi üzletet tanuljak! A dolgok kezdtek sokkal jobbá válni.  

Az órákon borokat kóstoltam, majd felütöttem a térképet és megismertem azok származási helyét. A hozzájuk tartozó kultúrát, a javasolt ételeket, amelyekkel párosulnak, mennyire csodaszép! És mennyivel kevésbé versengő és bíráskodó világ, mint a banki… Ezen a ponton még csak a kíváncsiság hajtott, nem terveztem, hogy borral fogok dolgozni. Az élmény nagyszerű volt. Mintegy 200 borkedvelő a közönségben, egy dinamikus oktató – egy világ, amelynek a létezéséről addig nem is tudtam, megnyílt előttem. Szomjaztam a tudást és nem tudtam elég gyorsan tanulni. Ha az az ebéd Londonban a szikra volt, ez a tanfolyam egészen biztosan az benzin volt rá.

Amikor a kurzus a végéhez közeledett, pánikolni kezdtem. Mihez kezdek ezután? Úgyhogy az egyik óra végén összeszedtem a bátorságom és megkörnyékeztem az oktatót újdonsült szenvedélyemmel. Ő azt mondta, várjak egy kicsit és kitervelünk valamit a számomra. Olyan büszkén újságoltam neki később, hogy állást kaptam a Burgundy Wine Companynál és bort árulok. Igazi borüzletben! Bort árulok vállalati ügyfeleknek! Hát, ő nem volt elájulva a döntésemtől, a boreladásbéli munkámtól, csak annyit mondott, hívjam fel hat hónap múlva. Kilenc hónappal később hívtam, amikor már nem akartam ott dolgozni, és végül összeállítottuk az önéletrajzomat és kaptam tőle egy névlistát, keressem fel őket és gyűjtsek információt. „Csakis info-szerző interjúk legyenek, kérdezd őket.” – mondta. Én pedig fejest ugrottam a kutatásba, izgalommal, büszkeséggel, boldogsággal telve.

Jó mókának hangzik!
És az is volt. Legnagyobb meglepetésemre amikor megkerestem ezt a hölgyet és fogadott az irodájában, gyakorlatilag állásinterjúzott velem, miközben én próbáltam információt nyerni tőle. Csak kérdeztem és kérdeztem és kérdeztem, mire ő visszakérdezett, hogy miféle munka érdekelne. Várjunk, hogy micsoda? Akkor megemlítette, hogy rendezvényszervezőt keresnek. Amiről nem tudtam, az az volt, hogy Zraly úr előzetesen megkereste őt és beszámolt neki rólam. Naná, hogy elvállaltam a munkát és nem is lehettem volna boldogabb. Hat hónap alatt brand menedzserré váltam.

A tanulást sosem hagytam abba. Délután négykor fogtam a cuccom és indultam haza, ahol az estéimen csak tanultam és tanultam és tanultam.

A 2000-es nulla szintemről 2008-ra Master of Wine lettem.

Elképesztő, gratulálok! De mi a helyzet a magánéleteddel, ami kissé mellőzöttnek tűnik e rengeteg tanulás mellett. Mesélj egy kicsit erről nekem és persze az olvasóknak.
Kétség nem fér hozzá, nem volt túl sok időm randizgatni vagy barátokra. Nem szántam időt a randizásra. Minden időmet a tanulásnak szenteltem. Azonban szerettem volna szeretetet adni és kapni. A sehová sem vezető randik által elvesztegetett időt azonban a minimálisra akartam csökkenteni, így az online társkeresés mellett döntöttem. Így találtam a mostani férjemre 2004-ben. 2007-ben házasodtunk össze.

Volt egy módszerem, amellyel azokra a dolgokra fókuszáltam, amik igazán fontosak voltak a számomra és hittem, hogy működik, amikor fentről volt szükségem segítségre. Volt ez a lelkész, aki megtanított a kívánságok behívására – nevezzük manifesztálásnak, nevezzük bevonzásnak, hívjuk reménynek, hívjuk hitnek, hívjuk aminek csak szeretnénk. A lényeg az, hogy hálát adtam Istennek, amiért lehetővé tette számomra a kívánt helyzetet és úgy cselekedtem, mintha már abban léteznék. Létrehoztam, amit én csak manifesztációs kártyának hívok, a férjemmel kapcsolatban, amellyel megköszöntem Istennek a tökéletes férfit és az összes tulajdonságát. Ezt a gyakorlatot napi kétszer elvégeztem, és őszintén hiszek abban, hogy ez komoly szerepet játszott abban, hogy megtaláltam a számomra megfelelő társat. Ahm… azt hiszem nem tértem ki eléggé a részletekre a munkájával kapcsolatban és a sors fintora, hogy naná, hogy bankár. De hát na, minden más egyszerűen tökéletes. Plusz, az, hogy bankár, azt jelentette, hogy iszonyatosan elfoglalt, csakúgy, mint én, ami számunkra egyértelműen nem volt probléma. Ellenkezőleg. A szerdákat és a szombatokat jelöltük ki randiestéknek. Világos és egyszerűen követhető volt. Így a legtöbbet tudtuk kihozni a kapcsolatunkból, ez a pár alkalom hetente teljességgel minőségi volt. Hiszem, hogy nekem van a legnagyszerűbb férjem, mindig szuper-támogató az intenzív szenvedélyemet, a bort illetően, sosem volt olyan, amit szerettem volna és amire nem adta jóváhagyását és teljes támogatását. Bölcs ember, akinek a tanácsát bátran el tudom fogadni, mert tudom, hogy a legjobbat akarja nekem, nekünk. Borsó meg a héja, ezek vagyunk mi.

Nagyon klassz, Jennifer. Amikor belevágtatok a kapcsolatba, már a MW-hoz vezető utadat tapostad, igaz?
Igen. A MW-programom közepén jártam, természetesen sok-sok vakkóstolással. És hát minél többet tudtam, annál bizonytalanabbá váltam. Ebben az időszakban úgy tűnt, mindenki többet tud, mint én. A jó öreg imposztor szindróma úrrá lett rajtam. Annyira durva, ahogy az elme képes próbára tenni és elérni, hogy ne higgy magadban. Hálás vagyok a férjemnek, amiért felnyitotta a szemem az igazi értékemet illetően, amely kevesebbnek és kevesebbnek tűnt a saját felfogásomban, amikor a tanulótársaimmal kommunikáltam.

Volt ez tanulócsoportunk, együtt kóstoltunk, majd megosztottuk gondolatainkat. Amikor rám került a sor a csoport megvendégelésében, természetesen a férjem is otthon volt, csendes megfigyelőként. Segített megérteni, hogy amikor úgy éreztem, a tanulótársaim letaposnak, minden jogom megvolt hozzá, mert tényleg ledönteni akartak, nem pedig építeni. A segítségével meg tudtam hozni a tudatos döntést, hogy elhagyom a tanulócsoportot és egyedül készülök, amely arra késztetett, hogy mindezt okosan tegyem, és csakis a pozitív dolgokra fókuszáljak, azokat pedig, amelyek elbizonytalanítanak, végleg magam mögött hagyjam.

2008-ban megérkezett A Hívás. Simonetti-Bryan, Master of Wine-t keresték telefonon. Megcsináltam. Végre megcsináltam, két próbálkozásba került, de megcsináltam! A boldogságot egyfajta szomorúság is kísérte. Megint, mit csinálok ezután?

És, mit? Mit csinál ma Jennifer Simonetti-Bryan, Master of Wine?
Nos, a kezdeti szomorúságot amiatt, hogy egy újabb fejezet lezárul, egy leltározás követte. Rájöttem, hogy mind a gyakorlati, mind az elméleti borismeretem hatalmas. Arra is rájöttem, hogy sokkal jobban írok, hála az esszéknek, amiket be kellett adnom, csakúgy, mint a választékos, jelentős szóismeretnek, amit szereztem e kirándulás alatt. Sokkal analitikusabbá és jobb ítélőképességűvé is váltam.

Úgy éreztem, ki kell használnom ezeket a megcsiszolt képességeimet az új, MW-életemben. Kerestem a lehetőségeket minderre, de őszintén szólva a lehetőségek is kerestek engem. Felkérést kaptam egy ötalkalmas sorozatra a The Great Courses-nál (ma Wondrium), amely felkérést boldogan elfogadtam. 2010-ben kiadtam egy borkönyvet, majd egy másikat, melyet egy okleveles mesterszakáccsal együtt írtunk bor-étel párosításokról, na az remek móka volt. Szerepeltem a tévében néhányszor, reggeli műsorokban, itt-ott, de egészen őszintén ezek az évek igencsak erőfeszítést igénylőek voltak és messze nem olyan élvezetesek, amilyenre számítottam. Ezt az életmódot nagyon személytelennek éltem meg, ahol az ember integritása megkérdőjeleződik. Temérdek munka lett ezekbe a dolgokba befektetve és minimális volt a bármilyen értelemben vett fizetség. Na ez egy újabb epifánia volt. Változtatnom kell a dolgokon.

Mindent számításba véve úgy döntöttem, saját céget indítok. Ez hatalmas lépés volt nekem, és két éves mentális-stratégiai felkészülés előzte meg az első online kurzusomat, mellyel 2020-ban jöttem elő. Mindent meg kellett tanulnom a gyártásról, valamint a stratégiáról, amelyet követni kívántam az üzleti tervem megalkotásában. Igencsak érdekes tanulási folyamat volt ez és az üzlet, amely egy online oktatói platform, azóta is sikeres. Ez a cég képvisel mindent, amit elértem életemben. A banki tapasztalatoktól kezdve a bortapasztalatokig, mindent és bármit értve ezalatt, amit láttam, megéltem és tanultam . Ez a cég a gyermekem.

Nekem úgy tűnik, mindent elértél az életben, amit szerettél volna. Van bármi is, amit másképp csinálnál, ha tehetnéd?
Semmit nem bánok abból, ami velem történt. Klisének hangozhat, hogy ami történt velem, az tett azzá, aki ma vagyok, de igaz, száz százalékig. Az vezérelt, hogy legalább egyvalamiben a legjobb legyek. És a Master of Wine volt a lehetőségem, hogy valamiben a legjobb legyek a világon. Olyan ez, mint az Olimpia.

Bánom-e, hogy nem születtek gyermekeim? Néha. Ha a Jóisten a 30-as, 40-es éveimben megajándékozott volna velük, elfogadtam volna. Igaz azonban, hogy a férjem, Christopher és én nem próbálkoztunk sem aktívan, sem szándékoltan. Minden anya a legnagyobb tiszteletemet élvezi, mivel ez a világ legerőfeszítést igénylőbb, legnehezebb munkája. Ők valóban bátrak.

Jennifer, az életed, ahogy van, annyira gazdag, az összes egyedülálló tapasztalattal az egypetéjű ikerségtől az önazonosságod keresésén és megtalálásán át a bankvilág elhagyásának kockázatával azért, hogy a szenvedélyednek, az álmodnak élj. Lenyűgöz ez a bátorság, amellyel kitartóan harcolsz mindazért, ami fontos számodra. Mit javasolsz mindazoknak, akik hasonló dilemmával küzdenek épp?
Hogy kövessék bármely álmukat, eszembe jutnak Theodore Roosevelt amerikai elnök 1910-ben, beszéde alatt kiejtett szavai. Theodore Roosevelt sagamore hill-i otthona Long Islanden közel van a helyhez, ahol gyermekkorom legnagyobb részét töltöttem, és a mondanivalója igencsak egyezik mindazzal, amit én gondolok a nem feladásról.

“Nem a bíráló számít, nem az, aki fanyalog, mert az erős ember egy pillanatra megbotlott, vagy mert ezt vagy azt szerinte jobban is csinálhatta volna az, aki cselekedni mert. Egyedül azé az érdem, aki kiáll a küzdőtérre, akinek arca porban, verejtékben és vérben fürdik; aki vitézül tör előre, aki újra meg újra téved és hibázik, mert a tévedések és hibák minden erőfeszítés velejárói; , aki síkra száll a nemes ügyért, aki szerencsés esetben végül megízlelheti a diadal gyümölcseit, s ha derekas teljesítménye dacára végül mégsem arat sikert, legalább tudja, hogy soha nem kell osztoznia a bátortalanokkal és hidegszívűekkel, akik nem ismernek sem győzelmet, sem vereséget.” – Theodore Roosevelt amerikai elnök, 1910.

Haladj előre! Lassíts időnként, ha szükséges, de fel ne add! Akárhol légy, akárki légy, én ott szurkolok az út mellett, hogy tovább tudj haladni. Remélem a történetem segít az ösvényeden, ahogy csak tud.

Köszönöm, Jennifer, az őszinte szavaidat és a lehetőséget arra, hogy bekukkantsunk az igazán eseménydús életedbe. Biztos vagyok benne, hogy sokunk megtalálja az üzeneteket, amikre szüksége van abból, amit megosztottál velünk. Csoda élmény volt veled dolgozni.
Köszönöm, Kami, a lehetőséget, enyém volt az öröm.

Ha többet szeretnétek megtudni Jenniferről, klikk a linkekre.

Instagram
Website 1
Website 2
TEDx: Unlocking The Hidden Power of the Palate
Audible: The Everyday Guide to Wine
Audible: The Everyday Guide to Wines of France
Audible: The Everyday Guide to Wines of Italy
Audible: The Everyday Guide to Wines of California
Amazon: The One Minute Wine Master
Amazon: Rosé Wine: The Guide to Drinking Pink