06 - Chriscilla Browning

32 perc olvasás

Mostanra bizonyára észrevettétek, hogy néhány Attagirl! arca ismerős: láthattátok már őket a TV képernyőjén. Az igazat megvallva home office-szal rendelkező, otthonülő háztartásbeliként a TV adja nekem a társaságot. A reggeli rutinom része bekapcsolni és így emberi hangokat hallok végig a nap folyamán, amire azért általában szükségem van. Takarítok, főzök és hallgatom a párbeszédeket, ráadásul külföldiként különösen jó módja ez annak, hogy új kifejezéseket tanuljak. Amikor pedig van egy kis időm pihenni, lerogyok és akkor is ott van nekem. Vannak műsorok, amiket kifejezetten nézek, csakúgy, mint mások, mint most az Apple+-on az Ártatlanságra ítélve, vagy a History-n a túlélőshow, az Alone, de a TV a napi háttérzajom, amely nélkül igencsak egyedül érezném magam.

És így bukkanok néhány Attagirl!-ömre, igen. Amikor csak meglátok, vagy meghallok valakit, aki valamilyen módon hatással van rám, jegyzetelek. Neveket, adatokat – és elkezdem a kutatómunkát. Amikor pedig meggyőződöm arról, hogy az illető tökéletes lenne arra, hogy bemutassam őt az olvasóimnak, felveszem vele a kapcsolatot. A végeredmény pedig végül interjúsorozatom részeként olvasható.

Nos, a júniusi Attagirl! nem egyike ezeknek az alanyaimnak. Nála először a munkájába szerettem bele. Az alkotásait az utamba sodorta a sors, csak jöttek és jöttek a közösségi médiám feed-jeiben, én meg, mondom, Jesszusom, ezek gyönyörűek! Ahogy érkeztek sorban, egyszercsak közelebbről szemügyre akartam venni, mi is az, amit látok. Ki is az, akit látok. Ennek az alkotónak van érzéke a tökéletességhez, az már biztos. A szépséghez is, az is biztos. A formák, a színek, minden annyira jól megtervezett. Namármost, mivel italokról és ételekről beszélünk (meglepő módon…), az jut az eszembe, hogy nekem nem is lenne szívem ezeket a műalkotásokat elfogyasztani, inkább hazavinném és betenném őket a vitrinbe.

Miután elolvastam és megnéztem mindent, amit hirtelen meg tudtam róla találni a neten, már tudtam, hogy szeretném, ha ő lenne az Idei Tizenkettők egyike. Küldtem neki egy e-mailt és amikor válaszolt, máris éreztem a büszkeséget, hogy együtt dolgozhatok vele. Kedves olvasóim, ismerjétek meg a művészt, aki a vidéki Virginia államból érkezett, a Georgia-állambeli Atlantában dolgozott és jelenleg Észak-Karolina államban él. A törékeny hölgyet, aki álmait űzve, anyukasággal zsonglőrködve tört be a divatvilágba, amelyről kislányként álmodott. Az erős, elszánt és bátor nőt, aki aztán nem tágítva az elképzeléstől, ahogyan jövőjét látta, ma az egyik legkeresettebb étel- és italsztájliszt. Aki szerte az USA-ban utazva ad különleges kellemet és fényt különféle ügyfelei különféle termékeinek. Igaz, tiszta lélek tele szenvedéllyel, életszeretettel és a munkája szeretetével. Csodás példája a szabadságnak és önazonosságnak. Ő Chriscilla Browning. Olvassátok szeretettel.

Chriscilla, üdvözöllek az Attagirl!-csapatban! Szeretem az interjúkat azzal kezdeni, hogy kislányként ki volt az alanyom, aki végül azzá vált, aki ma. Nem lesz ez máskép most sem, szóval milyen kislány voltál?
Hello Kami, örülök, hogy itt lehetek! [Hallom, hogy épp vezet és szinte látom magam előtt a képet, amit olvastam róla egy jellemzésben pont attól a stúdiótól, ahova épp most tart, és amelyiknek bedolgozik: hosszú szőke haja száll a szélben, ki a Silveradoja letekert ablakán. Amúgy a külseje alapján akár a kamera másik végén is állhatna, zabolátlan szőke hajtömegével, karcsú alakjával és szótári értelemben vett szép arcával. Gyorsan felvilágosít, hogy a Silveradot azóta lecserélte egy nagy Toyota Wagonra.].

Hát, pici virginiai városkában, Waynesboro-ban születtem és éltem, a Shenendoah-völgyben, egy farmon. Hobbifarm volt a miénk, mert szerettem az állatokat és nevelni akartam őket, de a nagyszüleim valódi farmerek voltak. A szülőhelyem nagyon falusi volt és nagyon elszigetelt, távoli, és nem tudom, más ilyen falusi környezetben élő kislányok hogy voltak, vagy vannak ma ezzel, én mindig arról álmodtam, hogy nagyvárosban fogok élni. Én csak azt láttam, hogy akik ott maradnak, tizenéves korukban férjhez mennek, és én ezt egyáltalán nem akartam. Én nagyvárosba akartam költözni és divattercező akartam lenni.

Divattervező, nem kevesebb!
Igen, divattervező, nem kevesebb. A nagymamám fantasztikus varrónő volt, ő tanítgatott egész kiskoromtól kezdve. Imádtam a csillogós anyagokat, azokat használtam. Elég türelmetlen voltam viszont, így a magamnak varrásban korántsem annyira jó.

Úgy 10 éves lehettem, amikor első divatmagazinjaimat kézhez kaptam. Kedvencem a Seventeen [amerikai tinimagazin] volt, és mit sem akartam jobban, mint a címlapra kerülni.

Pici lány nagy ambícióval.
Így van. És képzeld, a Seventeen indított egy versenyt, amelyre beneveztem és döntős lettem. Nem kerültem ugyan a címlapra, de készült rólam egész oldalas cikk, amit profi modell-bánásmód előzött meg, sminkes, fodrász – felejthetetlen élmény ez egy 13-14 kislánynak.

Akkor mostmár gimnazista életkorhoz érkezünk – hogy alakultak a dolgok a gimiben?
Úgy öltöztem, mint egy üzletasszony. Divatosan, trendet követve, imádtam a kosztümöket. Teljességgel kitűntem.

Volt kedvenc modelled?
Minden idők kedvence volt nekem Cindy Crawford

Az enyém is!
Egyszer találkoztam is vele szemályesen, még főiskola alatt.

Na ne!!!
De bizony, ő volt a különleges vendégünk az egyik órán az eéső évemen, a Phipps Plaza mellett, ahol valószínűleg egész nap dolgozott. Megszervezték, hogy átjöjjön hozzánk, fősulis diákokhoz ebédre. Őszinte leszek, nem sokra emlékszem abból, miről beszélt, csak arra emlékszem, hogy csak néztem, ahogy beszélt, ahogy gesztikulált és elvesztem. Cindy, Naomi [Campbell] és Christy [Turlingtonl voltak azok, akik a legnagyobb hatással voltak rám.

Amikor a szüleid megtudták, hogy nagyvárosba akarsz költözni, mit szóltak?
Teljességgel támogattak. Jó gyerekkorom volt, nagyszerű családban nőttem fel. Általában támogatták az ötleteimet. Azt mondjuk nem akarták, hogy New Yorkba menjek, szerintük az túl nagy város lett volna nekem. Úgyhogy végül Atlantában kötöttem ki, Georgia államban, az Alkalmazott Művészetek Amerikai Főiskoláján [American College for the Applied Arts]. Képzőművészet volt a szakom, amit fotós kurzusokkal egészítettem ki. Imádtam tanulni, élveztem az órákat, Londonba terveztem költözni, amiről azt gondoltam, kötelező bárkinek, aki a divatvilágban készül elhelyezkedni. De odafent másképp írhatták meg az életem könyvét…

Ezt hogy érted, mi történt?
Várandós lettem első gyermekemmel, Skylerrel. Nem terveztük, de boldog voltam, még ha érkezése fel is fordított mindent fenekestől. Együtt voltam az édesapjával, de nem voltunk házasok, így némi szégyenkezés egészítette ki a totál káoszt, amely akkoriban jellemezte az életemet. A házasság, amely aztán elérkezett és négy éven át tartott, nem könnyítette meg a dolgokat. Sajnos Skyler édesapja függő volt és bár mindent megpróbáltam, hogy a házasság működjön, végül válás következett.

Mi lett a tanulmányaiddal?
Házasságom évei alatt lediplomáztam, és mindenféle munkákat vállaltam. Divatfotós szerettem volna lenni, így fotósok mellett kezdtem asszisztálni. A napidíjam 350 dollár volt, nem túl nagy pénz, de elfogadtam a tényt, hogy meg kell ismernem a folyamatokat és az apró trükköket, mielőtt én magam is fotóssá válhattam. Érdekes módon azonban világossá vált, hogy a beállítós részét a munkának jobban szeretem. Imádtam a fotózás előkészületeit, ágyakat előkészíteni, szobát dekorálni, minden ilyesmit, és egy idő után a sztájlisztokat kezdtem segíteni a fotósok helyett.

Életemnek ebben a szakaszában rengeteget tanultam, számos nagyszerű embert ismertem meg, akikre családként számíthattam. Családként álltak mellettem, amikor a válásomon mentem keresztül, vagy amikor Skyler beteg volt, vagy bármely egyéb házi sürgősség lépett elő; sokat segítettek.

Életem e rendkívüli szakaszában először teljes-munkaidős junior sztájliszt, majd vezetősztájliszt lettem. A bevételem azonban nagyon kevés volt, és nem sokat segített az sem, hogy egy bárban éjszakai állást is vállaltam, hogy jobban ki tudjunk jönni anyagilag.

Jól tudom, mit jelent egyedülálló dolgozó anyukának lenni A szó, hogy kemény nem adja vissza pontosan. Te hogyan boldogultál?
Alapos átgondolás és megfontolás után úgy döntöttem, otthagyom teljes munkaidős sztájliszt állásom. Úgy éreztem, biztosra vagyok véve. Láttam, ahogy a szabadúszók jönnek bedolgozni a stúdióba, miközben én, aki, mindegy, mi volt, ott voltam minden nap, és elvégeztem bármit, aminek meg kellett lennie, mindegy, hogy az mi volt, nevetségesen alul voltam fizetve. Úgyhogy, bármilyen nehéz is volt, meg kellett hoznom a helyes döntést és én magam is szabadúszó sztájliszt lettem. Apukámtól kértem kölcsön 3.000 dollárt, a biztonság kedvéért, és felmondtam.

Érdekes, hogy édesapádhoz fordultál. Hogyhogy?
Nos, addigra a szüleim is elváltak. Mire a gyerekek kirepültek, ők eltávolodtak egymástól. És annak, hogy az apukámat kértem meg, hogy segítsen, nagyon egyszerű oka volt. Ő mindig is félretevős volt, és tudja, hogyan kell az érzelmeket kivonni a képletből, amikor döntéshozatalra van szükség. Megvan a képessége arra, hogy kizárólag a problémára összpontosítson és annak lehetséges megoldásaira. Arra, hogy hideg fejjel tervezni tudjon. És nekem akkor épp erre volt szükségem.

Érthető. Ezután mi követlezett?
Szerencsére nem kellett túl sokáig várnom a megbízásokra. A korábbi alkalmazóm szinte azonnal visszahívott, hogy dolgozzak velük. És megadták a sokkal nagyobb összeget, amit kértem. Én pedig dolgoztam, mint az őrült, hogy a lehető legjobb benyomást keltsem, ez volt a munkaetikám. Dolgozni, mint a bolond, és a lehető legjobb benyomást kelteni. A menő része annak, hogy szabadúszó az ember pedig az, hogy lehetősége van eldönteni, mivel akar foglalkozni. Én nem akartam több ágyat és több ruhát dekorálni.

Én ételt akartam dekorálni.

Volt a stúdióban ez a szabadúszó ételsztájliszt, Angie Mosier, aki mindenre megtanított az ételdekorálással kapcsolatban. És ez lett a kedvencem, magasan, az ételek díszítése. Végre a megfelelő mederbe ért az életem. Dolgoztam, mint a güzü, de imádtam, amit csináltam, úgyhogy egyáltalán nem esett nehezemre. Sok volt-e? Rengeteg. De a tény, hogy élveztem, amit csinálok, minden bennem munkáló negatív érzést legyűrt.

Amikor ezt hallom bárkitől, mindig annyira örülök. Amikor a munkádat nem munkának éled meg és szenvedéllyel végzed, az az, amire azt mondom, a helyeden vagy. Nekem úgy hangzik, a helyedre kerültél és boldog vagyok, hogy ezt hallom.

Így van, imádtam, amit csináltam, ellenére a véget nem érő napoknak és az áldozatoknak, amiket hoznom kellett. Elememben voltam és elégedett és büszke voltam a teljesítményemre.

Ebben az időszakomban ismerkedtem meg második férjemmel, egy észak-karolinai fotóssal. Egy év randizás után összeházasodtunk és nem sokkal később megérkezett második fiam, Miller. Namármost, én ugye Atlantában éltem és a férjem Észak-Karolinában, ott volt az üzlete is, úgyhogy ő ide-oda utazott, sokat volt úton, én meg rengeteget voltam egyedül a gyerekekkel. A munkámat félre kellett tennem egy időre, hogy a fiaimmal lehessek, hogy anyuka lehessek, ami jó volt. A munkám azonban hiányzott imádtam és egyszerűen hiányzott. Miután mindent összevetettünk, arra az elhatározásra jutottunk, hogy Észak-Karolinában telepszünk le, hogy a férjem folytathassa a jól menő helyi üzletét.

Nehéz lehetett mindent hátrahagyni, az életedet, üzleti partnereidet, barátaidat.
Teljesen őszinte leszek, nem voltam maximálisan boldog a döntéstől, de akkoriban ez tűnt a legjobbnak, amit csak meghozhattunk. Komolyan úgy éreztem, egy nagy részemet hátrahagytam, Észak-Karolinában mindent a nulláról kellett kezdenem. Igencsak frusztráló volt. Az új otthonomban összeraktam egy portfóliót a munkáimról és elkezdtem felhívogatni fotósokat. Belistáztak sztájlisztként egy modellügynökségnél, és velencei stílusú stukkózásba is belevágtam, ami kellemes volt, de köze nem volt a fotózáshoz – sokkal inkább szükséglet volt, mint új szenvedély, szimplán mert annyira nem volt munkalehetőség.

Eszetekbe jutott-e valaha is, hogy együtt dolgozzatok? Adott egy fotós és egy sztájliszt ugyanabban a háztartásban, és egy már meglévő fotós biznisz, nekem ez lenne az első gondolatom.
Volt is néhány közös projektünk. Ő azonban inkább az enteriőrök iránt érdeklődik, én pedig az étel iránt.

Na most itt teljesen őszinte leszek. Nem fogom másképp mondani, mint ahogy a dolog valójában áll. Válunk. A fiúk felnőttek, mi pedig elhidegültünk egymástól. 22 éven át voltunk házasok, és mára világossá vált, hogy a céljaink, valamint a személyes fejlődésről alkotott véleményünk már nem találkozik. Keserédes, mivel egyértelműen új fejezetéhez érkeztem az életemnek. Számomra azonban az ilyenfajta változások egyúttal lehetőségek is, nem pedig gödrök. És erre a mostani helyzetre is igyekszem inkább lehetőségként tekinteni, ami izgalmas.

Chriscilla, sajnálom, hogy ezt kell hallanom, világos, hogy ez nehéz állomás a számodra és értékelem az őszinteséged. Biztos vagyok abban, hogy sok olvasó volt, vagy jelenleg is hasonló helyzetben van. Az, hogy megosztod erről a gondolataidat, igen hasznos, ha engem kérdezel. Köszönöm. Szeretni valakit nem feltétlenül azt jelenti, hogy magunk mellett tartjuk őt minden áron. Néha az elengedés a helyes út. Dicséretes, hogy ezt ti felismertétek. Ez önmagában legalább akkora bátorság, ha nemnagyobb, mint maga az elengedés.
Igen, a hétköznapi munka, kreatívnak lenni nagyon nehéz, miközben belül darabjainkra hullottunk. 22 év nagyon hosszú idő és természetesen rengeteg a szép emlék. De az élet nem áll, nem állhat meg. Muszáj továbbmennünk. Képes vagyok elkülöníteni a dolgokat egymástól, ez sokat segít.

Bszéljünk arról, mik az elvárások egy olyan csúcsprofitól, amilyenné te váltál. Mik a vezérelveid, mik az értékrendszered a munkát illetően?
A legfontosabb, hogy meditálok minden reggel. Inspirációs anyagokat hallgatok, amik segítenek hozzáállásomat, a gondolkodásmódomat bebiztosítani a napra. A munkámban a hozzáállás minden, és az egyetlen olyan dolog, amit befolyásolni tudok bármilyen viszonylatban, legyen az magán- vagy üzleti kapcsolat. Ezért aztán elengedhetetlen számomra a ráhangolódás munka előtt.

Egy másik nagyon fontos tényező a kőkeménymunka-etikám. Hogy következetesen jelen vagyok. Fegyelmezetten. Mottóm, hogy aminek meg kell történnie, hogy a munka elkészüljön, annak mindegy, hogyan, de meg kell történnie. Számomra a munka nem egy 9-től 5-ig tartó elfoglaltság. Sokszor pedig a saját pénzemmel egészítem ki az ügyfél keretét, ha az nem elég az én elképzelésemhez. Minden követ megmozgatni, ez a hozzáállásom a projektjeimhez. Aztán a megfelelő kommunikáció, külső, a munkatársaim tisztelete szintén elengedhetetlen tényezők. És a végtelen türelem. Az alkalmazkodóképesség. Döntő fontosságúak ebben a munkában. Számos alkalommal öt-hat ember mondja el egyszerre az elképzelését. Mindenkiét figyelembe veszem, és az én gondolataimra érkező visszajelzéseket is. Olykor rengeteg az instrukció és nincs semmi szabadságom a kivitelezésben, és olyankor úgy kell teljesítenem a feladatot. Fizetett szolgáltató vagyok. Az ügyfél kívánsága az első. A kudarc pedig nem opció. Igen cél-orientált vagyok.

Van az ez az elvem, amit jól az eszembe véstem. Ha valamire nincs ráhatásom, amiatt nem aggódom. Segít, hogy arra összpontosíthassak, ami valóban fontos, amely az én munkámban, ahol annyi meg annyi ötlet kering az ember fejében, amelyeket valahogy rendszerezni kell, létfontosságú.

Az új ügyfeleimmel, valamint a termék(ek)kel kapcsolatosan, akikkel/amikkel dolgozom, alapos kutatást végzek. A termék megismerése kötelező számomra. Ami húsok esetében trükkös…

Mert…?
Mert vegán vagyok. [Itt hangosan felnevetek.] Hála a pajzsmirigy-alulműködésemnek, amivel csaknem 20 évvel ezelőtt diagnosztizáltak, az életstílusomat az első riadalom után mintegy két hét alatt megreformáltam és ma igen kímélő étrendet folyatok. Nem fogyasztok rizst, tésztát, kenyeret, tejtermékeket, tojást és cukrot. Imádom a forró teákat, gyümölcsöket és zöldségeket nyersen és grillezve is, és hála az utazós életemnek és az évek alatt kialakult rutinomnak, az ételeim sosem unalmasak. Semmitől sem érzem magam megfosztva.

És akkor hogy oldod meg a húskészítmények dekorálását? Elárulod egyáltalán az ügyfeleknek, akik húsokkal való munkára kérnek fel, hogy vegán vagy?
Persze, és sosem volt ebből probléma. Akut szaglásom van és már csak az illatok alapján is képes vagyok megállapítani, milyenek és mik illenek hozzájuk dekoráció szempontjából. Mániám az autenticitás, számomra nagyon fontos, hogy megértsem a terméket, az elképzelést, a stratégiát, mindent.

Menő! És mi vár még rád? Merre tartasz onnan, ahol most vagy?
Nagy álmom, hogy nemzetközileg is elismertté váljak, például Olaszországba nagyon szeretnék eljutni a munkámmal. Lassú az út, de úgy érzem, ráléptem. Egy izraeli rendezvényszervező már felvette velem a kapcsolatot a koktélok dekorálásához az egyik rendezvényén. Elindultam!

Nahát, izgalmas! Na de, rengeteg stressz, ez az amit magam előtt látok az életeddel kapcsolatban – nem felttlen rossz fajta stressz, de mindenképp sokmindent kell feldolgoznod és teljesítened. El tudom képzelni, amilhyen hiperaktívnak, vagy szuperfáradtnak érzed magad egy hosszú nap során. Hogyan lazítasz, hogy eresztesz le?
Futok.

Ó'! Ezt örömmel hallom! Mondj erről többet.
A gimiben futottam és imádtam. Felnőttként viszont 16 évvel ezelőtt kezdtem, hogy fittebb legyek. Erős-fit. A napi adagom 8 mérföld [majdnem 13 km] és nem is igen hívnám ezt futásnak, inkább amolyan lassú, békés örömkocogásnak. Az elmúlt pár évben mondjuk platón vagyok, úgyhogy szúlyzós edzéssel egészítem ki. Nemigen járok konditerembe, otthon súlyzózom, vannak saját súlyaim, 15 fontosokkal [majdnem 7 kg] tornázok. Ezeket be tudom dobni a kocsimba is, a futócuccommal együtt, így mindegy, merre járok, gond nélkül tudok edzeni.

A hit egy másik olyan dolog, amely sokat jelent és segít az agyamat kikapcsolni. Nem a szervezett vallásra gondolok itt, nem járok vasárnaponként templomba, nem. Gyerekkoromban jártam, de ahogy egyre idősebb lettem, elszakadtam a vallás ilyen formájától. Inkább egyfajta mély, személyes Istennel való kapcsolatra gondolok. Reggelente elmondom az imáimat és hálát adok például. És amikor csak úgy érzem, nincs máshová forduljak, az imádkozás segít elengednem mindazt, amire nincs ráhatásom. Segít összhangba kerülnöm a napommal. Például ha elindulok munkába reggel és észreveszem, hogy otthon hagytam a telefonom, nem kezdek el pánikolni, vagy káromkodni, vagy kiakadni. Csak visszafordulok és arra gondolok, semmi sem történik véletlenül. Lehet, hogy azzal, hogy otthon hagytam a telefonom, egy balesetet kerülök el az úton.

Annyi meg annyi dolog történt veled az életedben, sokmindenen keresztül mentél, jó és rossz dolgokon és nagyon szeretem azt a nyugodt, okos kifejezésmódot, ahogy minderről beszélsz. Tele élettel és érettséggel. A szabadságot, ahogy azt teszed, amit szeretsz, ahogy úgy élsz, ahogy élni szeretsz. A szabadságot, ahogy tudod, merre tartasz, így képes vagy megfelelően kezelni a nehéz eseményeket. Tele ambícióval, célokkal, sosem feladva. Attagirl! [Szép munka!] Ha át kellene adnod élettapasztalatod esszenciáját azoknak, akik még most kezdik útjukat a saját, önazonos életük felé, mi lenne az?
Mindig lépj ki a komfortzónából. A komfortzóna gyönyörű hely, csak épp ott semmi nem terem. Lépj ki, nyúlj ki. Nagy bátorság kell hozzá, de annyira megéri. Mindannyian tudjuk, hogy ér véget az élet – mit veszíthetünk…?

Köszönöm, Chriscilla. Tökéletes zárószavak, magam is vallom őket. Csodaklassz élmény volt veled beszélgetni, köszönöm a velem töltött idődet. Minden perce kincs volt.
Köszönöm, Kami, a lehetőséget. Büszkén vagyok az Attagirl!-világ része.

Ha többet szeretnétek megtudni Chriscilláról, klikk a linkekre.

LinkedIn
Instagram
Website Salt Paper Studio + Productions
Website Daniel Ray Photography