07 - Ricki Oldenkamp

40 perc olvasás

Amikor saját biznisz indítása mellett döntöttem az Egyesült Államokan, azt éreztem, hogy bármilyen írásos anyag jön is ki tőlem és érhető el az Univerzum bármely részén, annak annyira tökéletesnek kell lennie angolul, amennyire csak lehet. Mivel az angol nem az anyanyelvem, tudtam, mindegy mennyi időt fektettem anno a nyelvtanba, vagy az élő nyelv elsajátításába, sosem leszek annyira perfekt, mint bárki, aki itt született. Úgyhogy megszületett a döntés: szükségem lesz egy nyelvi ellenőrre.

Na jó, de hogy talájak egyet, egy jót, akivel majd klikkelek, aki megérti majd a koncepciót, a ragaszkodásomat ahhoz, hogy megtartom a saját egyéniségem és a néha fura stílust, amit használok? Nem ismerek senkit az Államokban, nemhogy egy rakás nyelvi lektort, akik közt válogathatok. Úgy határoztam, megkeresek egy ismertebb írót és megkérem őt – és így is lett. Küldtem egy emailt Jeff Goinsnak, aki nemcsak hogy maga is író, de tanítja is az írást. Ő aztán továbbküldött valakihez, aki továbbküldött valakihez és végül kikötöttem egy leányzónál, egy millenniumi generációsnál, aki Alaszkában él.

Hmmm, Alaszka! Bakancslistám egyik pontja, a hely, ahova 2013-ban ki akartam költözni, annyira tele volt a hócipőm az élettel, a munkámmal az irodatechnikai cégnél, amelyet soha nem vállaltam volna el, ha nem féltem volna attól, hogy elveszítem a bevételem egyedülálló anyaként. Bárki, gondoltam, aki ilyen fiatalon úgy dönt, hogy Alaszkában fog élni, jófej kell, hogy legyen! És ekkor még mit sem sejtettem…

Na és így elkezdtük megbeszélni a részleteket és azt éreztem, ez a csaj nagyon strukturált és szervezett. Ami nekem nagyon kell. Tudatos és magabiztos, erőt és bölcsességet sugároz. Igen rövid időn belül jó kezekben éreztem magam. Volt néhány videós mítingünk és nagyon tetszett, amit láttam és hallottam. Úgyhogy azt mondtam, csináljuk. Ő segít a szövegeimmel a kezdetek óta és bármely angollal kapcsolatos aggodalmat levesz a vállamról, ami nagy megkönnyebbülés.

Nem hagy nyugton, az igaz, és vadul védi a határait. Azzal, hogy nógat az írással, amikor látja, hogy lassan haladok, hogy a saját életének ütemtervét tartani tudja. Ami amúgy tetszik, még akkor is, ha időnként kényelmetlen, amikor mondjuk csak lötyögni akarok munka helyett. Vagy azzal, hogy nem adja meg a telefonszámát, amiről először azt gondoltam, őrület és elfogadhatatlan. Mert ilyet sosem láttam Magyarországon. Bár lehet, hogy ez valami generációs dolog, nem tudom, de elképzelni sem tudtam, hogy aki nekem dolgozik, ne tudjam elérni bármely nap bármely pontjában sürgősség esetén. Bebizonyosodott azonban, hogy kezeli a helyzetet, gyakorlatilag bármikor elérhető bármely nap bármely pontjában emailen keresztül, szupergyorsan reagál. Úgyhogy mostanra megbékéltem azzal, hogy nincs meg a száma és tetszik és tiszteletre méltó az álláspontja. Amióta pedig tudom, ki is ő és hogyan lett szövegszerkesztő, látom a munkaetikáját és az elszántságot, amellyel magánéletét védi, amelyhez hasonlót még sosem láttam, tudom, hogy kötelező Attagirl. Olvassátok el az interjút és lássátok ti is. A rovat büszkén mutatja be Ricki Oldenkampot július hónapban. Olvassátok szeretettel.

Hello, hello, Ricki, milyen izgalmas, ez a beszélgetés teljesen más lesz, mint bármely eddigi! Úgy örülök, hogy üdvözölhetlek az Attagirlök között!
Hello Kami, igen, nagyon örülök, belülről láttam az összes Attagirl-interjút és most az ő cipőjükben járok, menő!

[Az interjút megelőző időszakban Ricki egy szingli kocsitúrára készülődött Subarujával át Alaszkán. Ezt a készülődést rögzítette és megosztotta YouTube-csatornáján (link az interjú alatt) – egy igen informatív és őszinte, transzparens, ugyanakkor vicces és kedves dokumentum-anyagot. Igencsak meglepődtem, amikor kiderült, hogy az interjú maga már a túra alatt készült. Elmondta, hogy a késedelmes posztolás egyfajta biztonsági húzás volt a részéről, amely megintcsak ékes bizonyítéka annak, mennyire tudatos is ő és mennyire tisztában van azzal, amit csinál.]

Készen a Subaru-útra át Alaszkán

Beszéljünk először a fiatalkori életedről. Hogyan nőttél föl, mi határozta meg a gyerekkorodat?
Nagyon érzékeny és kíváncsi kisgyerek voltam, eléggé vidéki kis helyen nőttem fel, ami azt jelentette, hogy nem volt túl sok minden, amit csinálni lehetett. Úgyhogy sokat olvastam és odakint játszottam. Egyértelműen itt kezdődött a természet iránti elragadtatásom és imádatom.

Miket olvastál?
Kiskoromban megszállottja voltam a The Boxcar Children [„Vagongyerekek”]-könyveknek – ez egy olyan sorozat, ami árva gyerekekről szól, akik egy vagonban éltek az erdőben, és az ő mindenféle kalandjaikról. De a mindennapi tennivalóikról is, a vagon rendben tartásáról. Úgyhogy az öcsémmel sokszor játszottunk ilyesmit a kis erdőnkben a házunk mellett, ahova vittünk ki tányérokat, meg bőröndöket, és úgy tettünk, mintha ott élnénk. Sok időt töltöttünk odakint, így elszórakoztatva magunkat.

Azt mondod sokszor voltatok magatok, hogyhogy?
A szüleimnek saját cégük volt az építőiparban és gyakorlatilag állandóan dolgoztak. Az apukám intézte az operációt, anyukám meg otthon könyvelt és amikor dolgozott, mintha ott sem lett volna, békén kellett, hogy hagyjuk. De ez jó menekülési lehetőség is volt.

Menekülési lehetőség?
Igen, mert amikor a szüleid közösen viszik az üzletet… sok volt a stressz. Emlékszem, a pénz mindig probléma volt a családunkban. Szerintem ez volt a legfőbb oka a válásuknak is, amely, igen, bekövetkezett. A cég sikeres volt, de amikor a saját céged irányírtod és nincs tervezett cél, azt érzed, mégtöbb kell és tudnál mégtöbbet dolgozni, amivel aztán mégtöbbet keresel és sosincs vége. Kicsi voltam még és nem tudom a részleteket, de az biztos, hogy úgy érződött, sosem tudják abbahagyni a munkát. Sosem érezték azt, hogy ami van, elég.

Hogyan alakult gyermekkorod a válás után?
A történések alatt az öcsémnek és nekem méginkább magunkról kellett gondoskodnunk. A bátyám 11, a nővérem 9 évvel idősebbek voltak nálam és addigra már a saját utukat járták. Mi az öcsémmel az anyukánkkal maradtunk és egy az iskolához közelebbi házba költöztünk. Onnan gyalog tudtunk menni a suliba és haza, sportolni és haza, így mégtöbb felelősséget vállaltunk magunkra.

A sportolásban merültem el, de még mindig imádtam olvasni. Kedvenceim Jane Goodall könyvei voltak, mert ő a maga idejében egyedülálló volt, azzal, hogy a dzsungelben élt és csimpánzokat tanulmányozott, olyan dolgokat csinált, amikről az emberek nemigen hitték, hogy nők meg tudják (vagy nőknek kellene) csinálni. Azt gondoltam, lenyűgöző, ahogy maga mögött merte hagyni a társadalmi elvárásokat és ezt a teljesen másfajta életet élte. Csodáltam őt, amiért maga határozta meg saját útját. A könyveit olvasva  gondoltam, oké, én sem fogok ebben a michigani kisvárosban maradni örökké. A városkában, ahol mindösszesen két közlekedési lámpa volt, amikor felnőttem. Láttam magam a jövőben, az életem, amely várt rám ha maradok, a szokásos kisvárosi drámát, fiatalon férjnél, családosan. Teljesen őszintén mondom, bestresszelt. Nem láttam a kalandot. A meglepetést. Unalmas, családos élet. Az anyaság pedig nem vonzott. Nem akartam előre tudni, hogyan zajlik majd a következő 60 plusz évem.

Hogyan alakultak a dolgok ezekkel az érzésekkel?
Nagy szerencsém volt, hogy megismerhettem a bátyám barátnőjét, aki ugyanabból a városkából kötött végül ki Alaszkában. A bátyám hozta őt haza, ahol nyitott egy kis könyvesboltot és gimiben ebben a boltban dolgoztam. Őszintén hiszem, hogy ő volt az, aki új jövőt indított nekem. Általa mindenféle világkalandor nők könyveihez hozzájutottam. [Egyébként ő a mai napig segíti az embereket bátran élni, podcastjével, az  In Kinshippel („Rokonságban”), link az interjú alatt.]

Az első könyv, amit tőle kaptam, emlékszem, Rita Golden Tales of a Female Nomad-ja [„Egy nomád nő meséi”] volt. A szerző utazgatott szerte a világban, amikor egy egyedülálló, 30-as, 40-es éveiben járó nőtől ez nem volt megszokott, egyedül meglátogatott különböző távoli kultúrákat, amelyekben élt is. Engem teljességgel lenyűgözött, hogy ezt meg merte lépni.

Egy másik, számomra igencsak meghatározó könyv (és ezt a könyvet biztos, hogy sokan ismerik is), persze, hogy az Ízek, imák, szerelmek. Szerettem Elizabeth Gilbertet, amiért annyira nyílt és őszinte volt a könyvben saját széthullásával kapcsolatban. Nem volt magabiztos. Mindenféle félelmekkel küzdött, miközben próbálta összeszedni magát és úgy éreztem, igen felüdítő olyan valakit olvasni, aki kozmetikázás nélkül beszél élete összevisszaságáról, nem szépen elkendőzött verzióban amely végül azt sugallja, minden mennyire remek… mert nekem biztosan semmi nem volt remek. Sok félelemmel, kétséggel, önmarcangolással küzdöttem.

Mesélj erről egy kicsit.
Nos, röviden összefoglalva, kiszámíthatatlan volt a gyerekkorom. A szüleimnek nem volt fogalma arról, hogyan bánjanak egy igen érzékeny gyerekkel. A következetesség hiánya miatt nehéz volt azt éreznem, hogy számíthatok bármire, és ettől nem éreztem magam biztonságban. Úgy éreztem, állandóan éberen kell vigyáznom magamra, mivel úgy tűnt, senki más nem tudta, hogy vigyázzon rám. Emiatt aztán nehezebb volt számomra másokkal kapcsolatot teremteni, mivel nem akartam kényelmetlenül és veszélyben érezni magam mellettük. Egyedül végezhető projektekbe vetettem magam, önálló sportokba, pálya- és terepfutásba, és a fantázia éltetett, hogy majd szabadon megkreálom saját életem, amelyet saját szabályaim szerint élhetek.

Nehéz volt számomra összeegyeztetni érzékeny természetemet a vággyal, hogy növekedjek, tapasztaljak és teljesítsek. Mindkettő bennem él, és az utóbbi arra kényszerít, hogy kilépjek kényelmi zónámból és találjak módot félelmeim kezelésére. Ehhez megtanultam néhány módszert. Gyakran van szükségem énidőre, hogy újratöltődhessek és ne érezzem azt, hogy egyből kell reagálnom. És hogy ne kelljen azt éreznem, hogy folyamatosan „ott legyek” az emberek számára. Ez a fajta tér lehetővé teszi számomra, hogy kiiktassam mindazt, ami a félelmeimet okozhatja (a félelmet attól, hogy nem tudom, hogy fog végződni egy élmény, a félelmet attól, hogy mások előtt hülyén viselkedek, az elbukástól való félelmet). Tudom magam buzdítani, hogy a félelem nem fog megvédeni, csakis azt fogom érezni általa, hogy kihagytam élményeket miatta, amikre vágytam. Jó sokszor beszélem rá így magam dolgokra. Számomra a változás nehéz, de az új élményekkel érkező életérzést szeretem. Minden egyes alkalommal nehéz a dolgom, de minden egyes alkalommal kényszerítem magam, hogy megoldjam a nehéz feladatot, és az életem annyira sokkal jobb így.

Most is megélem a félelmet mindegyik nagy kalandom előtt, amelyet tervezek. Minden egyes alkalommal eljön a pillanat, amikor úgy érzem, ez túl sok, és megkérdőjelezem, hogy egyáltalán akarom-e ezt. De legyőzöm.

Lehet, hogy ez a félelem, amely igazolja, miért ne higgyek, miért ne bízzak, mindig életem része lesz. De mostanra gazdag vagyok élményekben, amelyek megmutatják a csodálatos végeredményét annak, amikor hiszek, amikor bízom. Mostmár felidézem a „győzelmeket” és arra is emlékszem, hogy miközben a dolgok rosszra fordulnak (és kifejezetten tudnak, és néha igen gyakran), eddig még mindig tapasztaltabban jöttem ki azokból az élményekből és készen arra, hogy legközelebb jobb legyek. Egy idő után, amikor ezek a félelemmel teli érzések elfogtak, időről időre az egyes kalandjaim során, kezdtem rájönni, hogy ez inkább egyfajta ciklus, amin átmegyek. Ma már szeretem megosztani ezeket a történéseket másokkal, akik hasonló félelmekkel küzdenek, már nyíltan beszélek róluk, mert kicsit elveszi az élét a félelmemnek, ha látom, hogy mások is „elvéreznek”, de végigcsinálják, nem adják fel, hanem mennek a következő kaland után. Ez vezetett oda, hogy létrehoztam YouTube-csatornám, hogy megosszam a rosszat és a jót az új projektemmel, ezzel az alaszkai kocsitúrával kapcsolatban. A vágyammal, hogy kipróbáljam ezt a nomádabb életmódot, mely során a Subarumban próbálok élni és dolgozni.

Őrült nő!
Haha… jaja, sokaknak őrület az, hogy hátrahagyják házuk komfortját hosszas autókázás kedvéért, de annyi hely van Alaszkában, amit még nem láttam és egy pár éve már itt élek. Most tervezem, hogy elhagyom, de előtte még meg akarom látogatni számos csodaszép helyét. Ezzel az úttal a bátyám emlékének is adózom, aki 2022 végén váratlanul elhunyt. Rájöttem, hogy ha már csak 10 évem lenne hátra (ha akkor halnék meg, amikor ő), akkor még nagyon sok dolgot kell megtennem, látnom és megélnem!

Félelmek és tudatos önfegyelem azok kiiktatására. Mi egyéb jellemezte még korai éveidet, amelyek szerinted meghatározták azt az embert, aki ma vagy?
Van itt egyvalami, és nem igazán tudom, mi volt a katalizátora. De emlékszem, kiskoromban féltem elaludni éjjel, mert nem voltam benne biztos, hogy másnap felébredek. A felismerés, hogy ha van bármi is, amit szeretnék az életben megtenni, jobb, ha nekilátok, mert nem tudhatjuk, mennyi van még hátra; ez egy olyan tényező, amely egész életem során hajt. Még akkor is, ha tartok némely dolgoktól, amiket véghez akarok vinni, még akkor is, ha előjönnek a félelmek, tudom, hogy nem leszek örökké, hogy megtehessem őket. Úgyhogy jobb, ha túlteszem magam az aggodalmon és belevágok.

Mik ezek a dolgok? Van bakancslistád?
Remek a kérdés, mert nem igazán van listám. Nincs listám, amit kipipálgatok. A lehetőségek mindig a legjobbkor érkeznek az életembe, olyankor elkap az izgatottság, a megszállottság és fejest ugrok azokba.

Egy nap meg kell, hogy írd a saját kalandkönyvedet, egy olyat, amelyet gyerekként imádtál olvasni!
Egy nap szerintem megírom a könyvemet. Rengeteg sztorim van. De még nem járok ott. Vannak még kalandok, amik arra várnak, hogy bekerülhessenek abba a könyvbe. Úgy érzem a legjobb kalandjaim egy része még előttem áll.

Ámen! Én személy szerint alig várom, hogy megjelenjen. De térjünk vissza a fiatal lányhoz, aki habzsolja valódi nők kalandkönyveit. Mi következik?
Az egyike a legfontosabb aspektusoknak, amelyek saját utam irányba fordítottak, az a tény volt, hogy rettegtem az adósságtól. Számomra az adósság annyit jelentett, hogy nincs választási lehetőség, és arra kényszerít, hogy olyan munkákat vállalj és olyan helyeken ragadj, amit és ahol nem akarsz. Amikor elkezdtem továbbtanulási lehetőségek után járni, annyit biztosan tudtam, hogy nem akarok masszív diákhitel-tartozást. Úgyhogy úgy döntöttem, belépek a seregbe, hogy ki tudjam fizetni az iskolámat.

A seregbe!
Igen. 17 évesen voltam utolsóéves a gimnáziumban, úgyhogy rá kellet, hogy vegyem a szüleimet, hogy beírassanak, mivel 18 éves kor alatt szülői hozzájárulás szükséges. Ők pedig beírattak. Nem felvételiztem semelyik intézménybe, mivel a sereghez csatlakoztam, de visszaigazoltattam velük, hogy nyár végén mehetek kiképzőtáborba, akkor, amikor a barátaim a továbbtanulást kezdik. A mindenféle papírmunka és tesztek után végül azzal álltak elő, hogy a kiképzőtáborba indulásom júniusban lesz… a 18. születésnapom utáni napon. Átvágtak, és azon tűnődtem, ha a sereg így átvág valakit, milyen egyéb trükköket tartogathat még. Nagyon zavart az ügy, de a saját kezeimbe vettem a dolgokat és tömérdek kutatómunka után rájöttem, hogy ha nem szállok fel a kiképzőtáboros buszra, amely a hivatalos elköteleződésemnek számítana feléjük, akkor nem kötelezhetnek rá. Úgyhogy nem lett végül sereg.

Ó, jaj. Gondolom jó csalódott lehettél.
Nagyon. Rossz érzés volt. Nem éreztem helyesnek szembeszállni ezzel a hatalommal. Mindig kerültem a bajt. Mindig jókislány akartam lenni, az emberek kedvében járni, de ezúttal tényleg ki kellett állnom magamért, életemben először, és megmondani nekik, hogy “Hazudtatok nekem és nem csinálom.”

Mivel jobb lehetőség nem akadt, elkezdtem dolgozni egy színvonalas étteremben a legközelebbi nagyvárosban, és sok pénzt kerestem. 18 évesen azonban, miközben a 30-as éveikben járó emberekkel dolgoztam együtt, ismét láttam magam előtt a jövőt, ha ott maradok. Idétlen időkig [Groundhog Day] kettő – keresni egy rakás pénzt és este a bárban elinni, ismételni.

Úgyhogy beiratkoztam a helyi főiskolára, mert oda bármikor lehet jelentkezni. Amikor közeledett a diplomaidőszak, el kellett döntenem, mit akarok csinálni. Az angollal akartam kezdeni valamit, mivel nyilvánvalóan mindig is nagyon szerettem olvasni, meg az irodalmat, és írni is. De a diplomához kellett egy tudományos tantárgy is. Középiskolában a matematika tanárom szerint katasztrófa voltam, úgyhogy azt hittem, nem leszek képes elvégezni egy ilyen képzést (ezeket az analitikusabb tantárgyakat). A lehető legkönnyebbet választottam, egy 10 napos, egész napos, ottalvós kurzust. Gyakorlatilag a kutatási területen laktunk és bákákat fogdostunk tavakban és erdőkben és, mondom, várjunk csak, ez egy munka!? Visszacsengtek a Jane Goodallos álmaim, én is dolgozhatnék a tudományban, ahogyan Jane dolgozott! És az életem egészen új fejezete indult el.

Bevetettem íráskészségemet a kurzus végén szükséges jelentésem során, a professor pedig el volt ájulva, hogy úgy írtam meg a kutatásom összefoglalását, mintha valódi tudományos szakcikk lenne. Ő buzdított, hogy tanuljak biológiát. A dolgok gyorsan alakultak és megkaptam első ösztöndíjamat közegyetemi diákként a páfrányok és hangyák szimbiózisa témájában Dél-Amerikába. Kaland- és utazási vágyam egy egészen izgalmas és váratlan módon kezdtek materializálódni!

A következő kutatásom a Duke Egyetemen keresztül valósult meg, a lemurokról.  Az egész egy egyszerű emaillel kezdődött, amelyet a Duke egy neves tudósának küldtem (szerencsére eszembe se jutott, hogy vakmerőség ismeretlenül kapcsolatba lépni egy neves professzorral diákként). Ő pedig egyik diákján keresztül válaszolt nekem! A lemurok észlelése projekt olyan jól sikerült, hogy lehetőségem nyílt egy svájci egyetemen keresztül orangután mama-bébi párokat tanulmányozni. Elrepülhettem Borneóba és 4 hónapon át dolgozhattam az emberszabásúakkal miközben még mindig csak diák voltam. Végre eljött az én igazi Jane Goodall-pillanatom.

Ricki, ez az életút annyira menő, gratulálok! Oké, folytasd. Teljesen lenyűgöznek a dolgaid – és az egész egy kis emaillel kezdődött annak a híres professzornak…
Igen, épp ez az. Ezeken az apró tetteken keresztül olyan sokat tanultam – amikor csak annyit kell tenned, hogy kérsz valamit. Megkéred az embereket, hogy segítsenek, kéred az Univerzumot. Tényleg nem őrültség kérni, mert a legrosszabb, ami történhet az, hogy az illető nemet mond. De legalább megpróbáltuk. Az emberek számára olyan nehéz kérni azt, amit szeretnének. Én próbálok mindenkit arra ösztönözni, hogy először is merjenek valami nagyot akarni, valamit, amire vágynak, és aztán… kérjenek. Nézzék meg az én példámat. Megérte? Abszolút.

Amikor éhezzük az élményt, nem hagyunk egy követ sem megmozgatatlanul, azért különösképp nem, mert félünk. Azt hiszem, sokan attól félnek, hogy bolondnak nézik őket, amiért kérnek. És épp ez az, ha ezt a félelmet átalakítjuk, elfogadjuk annak, ami – a mértéke annak, hogy mennyire akarjuk azt a dolgot, amit, ha félünk, sosem kapunk meg – és eldöntjük, hogy megtesszük a lépéseket. Még ha csak apró lépéseket is. Akkor annyi varázslatos lehetőségünk adódik majd.

Most, hogy ezt tudom, számomra sokkal egyszerűbb kérni. Bárcsak tudtam volna ezt fiatalabb koromban. Néha amikor másokkal beszélgetek, akik azt mondják, bárcsak meg tudnák csinálni, amit én megcsinálok, mindig azt felelem, “Meg tudod.” Ők meg, hogy “De mit gondol majd a családom?” Vagy “Á, én sosem tudnám.” Mindig azt mondom: Legyen elég a megfelelési kényszerből, legyen elég abból, hogy úgy élsz, ahogy másoknak tetszik. Annyival boldogabbak lehetnénk, ha mindenki csak a saját dolgával törődne. Olyanoknak beszélni a vágyainkról, akik azt szeretnék, hogy olyanok legyünk, mint ők, nem egyszerű, értem én, ők nem akarnak bennünket elveszíteni. De ha a szívünk akar valamit, szerintem fontos az itt rendelkezésünkre álló időt arra használni, hogy legalább megpróbáljuk elérni azt a vágyat, máskülönben jön a mi lett volna, ha. Szerintem az, hogy az Attagirlök történetei elérhetőek az emberek számára, lehetőséget ad nekik, hogy álmodni merjenek és kiiktassák ezt a félelmet.

Ámen, megintcsak! Na ezután hogy alakultak a dolgaid?
Teljesen őszinte leszek, a dzsungelből hazatérve előjöttek a kétségeim afelől, hogy Jane Goodall-féle jövőt akarok magamnak. A dzsungelbeli munka 4 hónapon át egy kutatóállomáson, amely hajóval órákra van, majd újabb órákra további autózással bent az őserdő mélyén, se telefon, se internet, azaz zéró kapcsolat a szereteiddel, nekem nagyon nehéz volt. Nagyon magányos élmény. Szóval úgy döntöttem, nem ez lesz az általános gyakorlat karrierem során. Míg örülök, hogy kipróbálhattam, ez a kő nem maradt megmozgatatlan, tudtam, hogy már nem ez az, amit életem végéig csinálni akarok. Betöltöttem a 24. életévemet és már csak azt kellett kitalálnom, mi más lenne az, amivel foglalkozni szeretnék.

És, mi más?
Továbbra is szerettem volna kutatni és azt terveztem, hogy átnyergelek természeti erőforrás-gazdálkodásra az Államokban, így nem kell fél éven át utazgatnom a világ más pontjaira munkaügyben. Arra jöttem rá, hogy az utazás megmaradhat élvezetnek. Még nem igazán tudtam, merre induljak tovább, amikor a Camino de Santiago zarándoklat lehetősége Spanyolországban az utamba került. Azonnal tudtam, hogy mennem kell. Így aztán egyszál magamban Spanyolországba röppentem két hónapra és a leginépszerűbb Camino-útvonalat jártam végig, a Francia Utat.

A Camino életem egyik legmágikusabb élménye volt, mert jónéhány problémába ütköztem az út során, amikor is totális idegenekre kellett támaszkodnom, amely nyilvánvalóan rémálom valakinek, aki parákkal küszködik. De annyi törődést kaptam ezektől az idegenektől és annyiféle módon, hogy az szívmelengető volt. Komolyan éreztem a törődést. A tény, hogy olyanok, akik nem is ismertek, mindent megtettek, hogy segíthessenek, méghozzá ennyire, még úgy is, hogy nem beszéltük egymás nyelvét, csodálatos volt. Újabb bizonyíték arra, hogy ha elszánod magad a kalandra és legyőződ a félelmed, elképzelhetetlen élményekben lehet részed.

Milyen igaz!
Van egy dal, amit nagyon szeretek. Egy michigani együttesé, a The Crane Wivesé, és van egy sora, ami úgy hangzik, a félelmeid nem tartanak biztonságban. És ez nagyon igaz. Van egy sor egyéb dolog, amelyet megtehetünk a biztonságunkért. A félelmünk foglyának lenni nem ezek egyike. És ezt az emlékeztetőt imádom.

Szóval akkor Camino – pipa. Gondolom a sztorid itt nem ért véget…
Kaptam egy kutatási asszisztensi lehetőséget a mesterképzésemhez a Georgia Egyetemtől. Ez egy elég nagy lépés volt, és igencsak kultúrsokk… az emberek azt hitték, kanadai vagyok az akcentusom miatt… érdekes élmény volt. Az egyik legnehezebb dolog az életemben. És amikor befejeztem a masszív tézisemet, végeztem Déllel és úgy döntöttem, elvezetek Alaszkába az öcsémhez, aki már öt éve ott élt. Még nem voltam nála Alaszkában és néhány munkát is megpályáztam Északnyugaton a Csendes-óceánnál és Alaszkában is. Gondoltam szétnézek, ha kapnék ott állást, egyáltalán oda akarnék-e költözni.

Volt egy interjúm az út szélén parkolva Montanában. Az erdészetnek kellett volna dolgozni vadőrként, a világ egyik legnépszerűbb lazachorgász-területén. A folyókat kellett bejárnom és a horgászokkal beszélnem és meggyőződni arról, hogy a megfelelő felszerelést használják, a megfelelő halra horgásznak és a megfelelő szezonban, valamint arról is megbizonyosodni, hogy nem teszik ki magukat medvetámadásnak, mivel a medvék szintén a folyókon halásztak…

Elvállaltam a munkát és gyakorlatilag egész nap csak gyalogoltam és emberekkel beszéltem és elég egyedülálló élmény volt nőként… a férfiak gyakran nem feltétlenül fogadják el a mondanivalódat a természeti erőforrásokkal kapcsolatban. Ezt a fajta önbizalmat tehát gyakorolhattam, mivel tudtam, miről beszélek és megvolt a jogosultságom azokról beszélni. A partnerem egy férfi volt - kettesben dolgoztunk a folyókon és a társam ugyan lehetett volna nő is, de ez a férfi jutott mellém, aki viszont hagyta, hogy kezembe vegyem az irányítást ezügyben és magabiztossá váljak a kemény társalgások során. Ez korábban nehezemre esett volna. Remek tapasztalat volt. De csak egy nyáron át tartott a munka.

Ne már. És ezután a nyári munka után?
Vissza Michiganbe egy teljes munkaidős munka kedvéért a Michigan Állam Vadbetegség Laboratóriumban. Egy munka, amit nagyon akartam, és amely során bármely olyan elhullt vadállaton dolgoztunk, amit behoztak az állam egész területéről, hogy kiderítsük elhullásuk okát. Két éven át voltam itt, miközben mindvégig ki akartam kerülni terepre. Meghallgattak egy biológus pozícióra végül. A munkát másnak adták, és azt mondták, nyilvánvaló a lexikális tudásom, de hiányzik a terepgyakorlatom. Úgyhogy elmentem, hogy megszerezzem ezt a terepgyakorlatot.

Vállaltam egy terepmunkát egy nonprofit természetmegőrző szervezetnél, amely 800 angol holdnyi területet fedett le és diákoknak oktatott a természeti erőforrás-gazdálkodási technikákat. Itt megint belefutottam abba a problémába, hogy ígértek egy dolgot, a fizetéssel és juttatásokkal kapcsolatban, majd az egy éves évfordulóm után ezeket nem tartották tiszteletben.

Ezen a ponton elkezdtem számot vetni. Azon gondolkoztam, hogy mindent megtettem, ami szükséges volt, jó jegyeim voltak, rengeteg kutatás a hátam mögött, egyéb tapasztalatok (mint például 2-es kategóriás szabadtéri tűzoltói), már kellett volna találnom egy jó munkát, amely anyagi biztonságot nyújt, de nem ez volt a helyzet. És folyton csak belefutottam a ténybe, hogy ahogyan a természeti erőforrás-területen a dolgok álltak, ezt soha el sem fogom érni és sosem fogok tudni visszavonulni.

Szemfelnyitó volt ráébredni, hogy muszáj lesz magamnak kitalálnom valamit és nem mástól várni e biztonságot.

Szóval így jött létre a saját bizniszed?
Így indult. Belevetettem magam a kutatásba, hogyan tudnám ezt megtenni. Próbáltan kitalálni, mit tudnék kezdeni a képességeimmel. Az összes korábbi munkámhoz volt szükség valamiféle írásra, gyakran tudományos cikkek publikálására. Azt tehát tudtam, hogy van tehetségem az íráshoz. Találtam egy kurzust, amely szövegírást oktatott, egy másfajta írási technikát, mint amelyet én gyakoroltam korábban.

Rájöttem, hogy tudnék olyan bizniszeket támogatni, amelyekben személyesen hittem. Úgy éreztem, ezt tudnám csinálni, mert annyi más egyedölálló helyi üzlet működött (abban a világban, amelyet a hipermarketek homogenizálnak), amelyeket támogatni szerettem volna. Még a természetmegőrző szervezetnél dolgoztam ugyan, de elvégeztem a kurzust. Majd megkerestem a barátokat és a családot, mindenkit, akinek kis üzlete volt, és ingyen projekteket végeztem nekik. Ahogy bővítettem a portfoliómat, pitchelni kezdtem a tevékenységem és a közösségemben mégtöbb üzletet szereztem. Majd elkezdtek beindulni az ajánlások és ma már a munkám nagy része, 4 év után, ilyen nagyszerű ajánlásokból érkezik.

Én is így ismertelek meg!
Igen! És annyira örülök, hogy megismertük egymást, nagyon szeretek veled dolgozni.

A cégemet ugye a természetmegőrző szervezetes munkámmal párhuzamosan indítottam, de egy idő után döntést kellett hoznom és a döntésem az volt, hogy a saját főnököm leszek. A legelején alig tudtam eleget keresni a számláim befizetéséhez, de sosem kellett a családomhoz fordulnom anyagi támogatásért.

Oké, Michiganben indítottad a cégedet, de hogy kerültél vissza Alaszkába?
Egy idő után rájöttem, hogy a szövegírói tevékenységem bárhol végezhetem. Közben kaptam egy részmunkaidős lehetőséget megintcsak a természeti erőforrás-gazdálkodási területen, amelyet ugyan nem akartam elfogadni, de mindenki azt gondolta, bolond lennék visszautasítani egy 3 hónapos projektet, amely során baba-karibukat nevelgethetek. Úgyhogy belementen. Azt nem akartam, hogy a cégem lássa kárát a dolognak, így megegyeztünk, hogy a délelőttöket megtartom az ügyfeleimnek, de a délutánjaim a karibu borjakéi, és így kezdtem ismét Alaszkában dolgozni.

Nem azért szakítottam annak idején a természeti erőforrás-gazdálkodási területtel, mert nem szerettem és ez a szakítás mindig is fájt. Ez pedig egy csodaszép módja volt annak, hogy e két érdeklődésemet együttesen űzhessem azon a nyáron. Addigra lett néhány barátom is Alaszkában és kezdtem látni, hogy tudnék ott gyökeret ereszteni, tehát elhatároztam, hogy maradok a télre. És ez két éve volt.

És most elhagyod…
Igen, őszintén szólva a telek Alaszkában túl sötétek nekem. Elviselem a hideget és a havat, de a sötétség mentálisan megdolgoztat. Ahol élek, a legsötétebb időszak során (a téli napforduló után) a nap 10:30 körül kel fel délelőtt és az nem is rendes napfény, csak amolyan félhomály, és csak 3:30-ig van fent. Rövid-rövid téli napok. Látom magam ide visszalátogatni majd gyakran az elkövetkező években. De a szívem most másfele húz.

Most akkor mesélj az értékrendedről, mik a legfontosabb alappillérei e nomád lány életének?
Hiszek abban, hogy meglépjük az ijesztőt. Ha a szívünk szeretne valamit és annak elérése aggodalommal tölt el, szerintem a tőlünk telhető legtöbbet meg kell tenni, hogy mégis megpróbáljuk. Ha dolgoznunk kell azon, hogy legyőzzük a félelmet, vagy ha titokan kell tartanunk, hogy ne halljuk mások lehúzó véleményét, vagy ha egy bátorságtrénert kell megfizetnünk ahhoz, segítsen a mikrolépések megtervezésében azért, hogy az megtörténhessen – ebben az élet nevű dologban egy dobásunk van és én nem szeretnék semmit sem megbánni vagy nem megpróbálni valamit, amire a szívem vágyik.

Hiszek a kedvességben is. Még mindig tanulom, hogy magamhoz is olyan kedves legyek, mint másokhoz. Nagyon együtt tudok érezni másokkal, mindannyiunknak megvan a múltbéli traumája, és mindannyian a biztonság keresésének lencséjén keresztül tekintünk a világra. Emiatt képes vagyok meglátni, emberek miért hoznak meg bizonyos döntéseket és miért cselekszenek bizonyos módon. PróbáIok gyengéd lenni másokkal, hogy megnyílhassanak és felfedhessék sebezhetőségüket. Hogy az lehessek nekik, aki nekem sosem volt gyerekként.

És az egészség. A fizikális, mentális és spirituális értelemben vett egészség mind fontos tényezők az életemben. Végeredményben mindegyik döntésem egészségem e három pillérének megtámogatására vezethető vissza. Próbálom lecsökkenteni az anyagi javaimat, hogy utazhassak és legyen alkalmam fizikai kalandokra (például a legmagasabb közép-amerikai vulkán megmászására múlt télen) és bárhol, ahol találok lehetőséget, jógaórát is veszek. Tudom, hogy ha ezen pillérek bármelyikét is elhanyagolom, az életem többi része sínyli meg. És folyamatosan próbálom magam visszahelyezni a középpontba a jelenlegi rohanó világban amely azt diktálja, többet kell dolgoznunk, több pénzt kell keresnünk, többet kell költenünk. Régesrég rájöttem, én nem tudnék úgy élni. Míg az életem nem követi a legújabb trendeket, élményekben és emlékekben gazdag és azokat bárhova magammal vihetem.

Csodaszép gondolkodásmód! Most pedig, ahogy az már bevett szokás az Attagirlökkel, megkérlek, hogy ossz meg bármely életbölcsességedet, amelyről úgy érzed, bárki számára segítő lehet, aki egyelőre csak vágyik arra, hogy vele is jó dolgok történjenek, de még nem meri megtenni a lépéseket annak érdekében. Mik lennének azok?
Javaslom, hogy lépjen túl a társadalmi elvárásokon, amelyek az életét befolyásolják. És legyen teljesen őszinte, mi az, ami az ő szívét boldoggá tenné és mi az, amit igazából csinálni akar. Nem egyszerű aztán elindulni afelé a dolog felé. De az a dolog még ha ellenkezik is a társadalmi elvárásokkal, megéri. Mert végeredményben egyetlen életünk van és nincs fogalmunk arról, meddig tart és meddig élhetjük azt örömteljesen, a sérülések és betegségek bármikor utolérhetnek. Örülni az élményeknek, amelyeket megszerzünk és megosztani azokat valakivel, akit szeretünk – számomra ez az elképzelhető legjobb élet. Lehetőségünk van megteremteni azt magunknak, mindegy, mik a körülményeink. Még ha a legrövidebb kis időt szakítjuk is erre magunknak. Ha ki tudunk lépni abból, amit mások várnak el tőlünk, az életben betöltött szerepünkből, és ezt a vágyat tiszta örömmel valósítjuk meg, akkor sikeresek leszünk. Nekem ezt jelenti a sikeres élet.

Hát, Ricki, lenyűgöző. Köszönöm, hogy megosztottad mindezt velem, velünk. A korábbi (és jövőbeni) Attagirlökhöz hasonlóan nyilvánvalóan megtaláltad a boldogságod, amely véleményem szerint az igazi jutalom mindazok számára, akik merték megtenni ezeket az első ijesztő lépéseket. Őszintén hálás vagyok, amiért rád bukkantam. Most pedig elkezdheted a munkát a saját Attagirl-sztoridon, hogy időben kitehessem az oldalra!
Haha, jól van, vicces lesz ebben a formában olvasni magamról és a saját darabomon dolgozni. Úgy örülök a lehetőségnek, Kami, és remélem, hogy tudok némi erőt adni mindazoknak, akik hasonló cipőben járnak, mint amilyenben én jártam történetem bármely részében. Mert az erő, ami abból ered, hogy rájövünk, mi döntünk és olyanná tehetjük az életünket, amilyenné csak szeretnénk, az a dolog, amelyet mindenkinek kívánom, hogy megtapasztalja.

Ha többet szeretnétek megtudni Rickiről, klikk a linkekre.

LinkedIn
Instagram
Website
Feral Girl Freedom
YouTube Channel
The Crane Wife - Keep You Safe
In Kinship Podcast