08 - Leigh Coates
42 perc olvasás
Emlékszem életem legelső repülőútjára. 50 perces utazás volt Budapestről Prágába még általános iskolás koromban. Azaz a 80-as években. Emlékezetes kis út, viharba repültünk és a gép 8 métert zuhant. Gyakorlatilag egy kis zöttyenés volt az egész – efféle zötykölődést napi szinten élek meg Iowa útjain. Ott fönt viszont épp elég volt ahhoz, hogy a sztyuardesz megtántorodjon és a levegőbe dobja konyakmeggyel tele tálcáját. Én pedig, leleményes magyar kisgyerekhez illően, a következő perceket azzal töltöttem, hogy minél több bonbont összeszedjek a földről, miközben az emberek kiáltozással voltak elfoglalva üléseik markolászása közepette.
Később aztán fontolgattam, hogy magam is légiutas-kísérő leszek, hogy eljussak a világ jónéhány országába, amely saját költségen lehetetlenség lett volna. Addig-addig fontolgattam ezt, míg végül kiöregedtem, úgyhogy elengedtem az ötletet.
A Covid óta pedig, és az Iowa-Budapest távolság közti extrém hosszú utazásnak köszönhetően ma már gondolni sem akarok menetrend szerinti járaton utazásra. Utoljára 2020. novemberében repültem, és még ha maradt is elintéznivalóm az anyaországomban, egyelőre még nem sikerült magam meggyőznöm arról, hogy repülőre szálljak és hazautazzak. Talán majd egyszer.
A hölgy azonban, akit mindjárt bemutatok, nos, ő a szöges ellentétem. Ő ami időt csak tud, a levegőben tölt. Igaz azonban, hogy saját járműve van ehhez, egy csodaszép, karácsonyfadísz-szerű helikopter, amelyet teljességgel ő ural repülés közben. Csak ő létezik, a kopter, a táj és az időjárás. Még az interjúink időpontjait is – ez mekkora – az időjárás határozta meg. Minél esősebb volt az előrejelzés, annál nagyobb volt az esély a hosszadalmas hívásokra.
Szuperhős ő, igazi unikum, aki imádja a légijárműveket és olyan életet él, amelyet magának teremtett, tele izgalommal és kalanddal – egy kis szőke energia-, béke- és örömbomba, aki él-hal a repüléstért, a természetért és párjáért, tettestárásért, Mikeért.
Ismerjétek meg Leigh Coates-ot, augusztus hónap Attagirl-jét, kóstoljatok bele a szabadságba, ahogyan ő értelmezi azt. Ígérem, mire végigolvassátok az interjút, magatok is érzitek majd az adrenalint és a vágyat arra, hogy rákeressetek a neten legalább pár dologra, amiről itt mesél. Olvassátok szeretettel.
Hello Leigh. Üdvözöllek, mint Attagirlt, örülök, hogy itt vagy.
Köszönöm, Kami, enyém az öröm. Mivel kezdjünk?
Hát, az Attagirlöket általában arra kérem, meséljenek először a gyerekkorukról, a körülményeikről, amely véleményem szerint igen nagy hatással van, így vagy úgy, az irányra, amelyet veszünk, miközben belekóstolunk az önálló döntéshozatalba. Úgyhogy mesélj nekem arról, milyen voltál kislánykorodban.
OK, nos, a történet igazából a szüleimmel kezdődik. Az anyukámat adoptálták és szerető, de igen szegény, mélyen vallásos családban nevelkedett, ahol a motto az volt, hogy az Úr majd megsegít. Alternatív oktatás után kutatva, amely dübörgött a 60-as években, Mexikóba küldték őt egy bentlakásos iskolába, amikor 14 éves volt. Míg az iskolát vezetők szándéka a legjobb volt, az élet ott rendkívül szigorú volt, sokkal inkább emlékeztetett szektára, vagy kommunára, mint iskolára.
Az apukám, aki egy tehetősebb családból származott, ugyanebben az iskolában landolt 18 évesen, miután engedély nélküli eltávra ment a vietnámi háborúban. Az ifjú Beth és Bob azonnal vonzódni kezdtek egymáshoz és mivel az intézmény szigorúan ellenzett bármiféle házasságon kívüli kapcsolatot: randizást, csókolózást, vagy akár kézfogást, úgy döntöttek, azon fiatalon összeházasodnak. Én nem sokkal ezután születtem, az iskolának ugyanis a fogamzásgátlással kapcsolatban is szigorúak voltak a nézetei. Az anyukám egyébként lázadó volt, egyszer elmesélte, hogy amint ez a tudomására jutott, azonnal becsempészett fogamzásgátlót magának és a többi lánynak. Mindenesetre látható, hogy inkább kommuna volt ez, és én ennek lettem a terméke. Az élet primitív táborszerű volt Ensenada külterületén, amikor születtem.
Oh wow! Nem egy hétköznapi történet.
Egyáltalán nem. Ebben a kommunában magadnak kellett rájönnöd, hogy kell élni, rá voltál kényszerítve az önellátásra: a földből éltél, kecskét fejték, vizet gyűjtöttél, és a többi – megtanultál túlélni. Táborozó cigányélet volt, és az iskola gyakran költözött. Leginkbb Baha mentén, de Belize-be is, ahol a kisöcsém született, Guatemalába, és még a Cortez-tengeren is laktunk egy vontatóhajón.
Hát így kezdődött, a szüleimmel, akik két gyerek szülei lettek, miközben még maguk sem teljesen nőttek fel, szigorú kommunában, ahol maguktól próbáltak rájönni, hogyan kell élni, miközben állandó költözésben voltak.
Úgy tűnik korai életed során nemigen tudtak mély gyökereid nőni.
Így van. 3 éves koromban a szüleim úgy határoztak, visszaköltöznek az Államokba. Az öcsém vízfejjel született és megfelelőbb orvosi ellátásra volt szüksége, úgyhogy Maryland-ben telepedtünk le, ahol az anyukám szülei éltek. Megintcsak alternatív életformába csöppentünk, a közösség az Élet Iskolája nevet viselte. Emlékszem, anyukámmal jógaórákra jártunk és mogyoróvajat készítettünk a közösségi malomban. Apukám itt kitanulta az arborista [fákkal, bokrokkal dolgozó szakember] mesterséget, miközben a közösség egyik tagja oldalán dolgozott, egy csodálatos emberrel, Bill Annekerrel, akinek egy hálózaton kívüli, jurtaféle otthona volt egy beltéri babzsákhintával és szupermély, puha szőnyeggel. A kezén megálltam, akrobatikus jógastílusban, és megtanított szaltózni és cigánykerekezni. A felesége, Margret, olvasott nekünk és meleg levessel kínált. Fantasztikus emberek, csodaszép emlékek. A szüleimnek azonban jobb orvosi ellátást kellett találnia az öcsém számára, így aztán anyagi okokból Dél-Kaliforniába költöztünk, ahol az apukám szülei éltek. 5 éves voltam ekkor.
Nem kis költözés, Keleti partról nyugati partra.
Igazából csak a repülőútra emlékszem. Ablak mellett ültem, és számat tátva bámultam a csodaszép, pufi, fehér felhőket. Elvarázsolt és elültethette bennem a felhők és repülés iránti szerelmem magját.
Na mindegy, Kaliforniavolt az első hely, ahol érzékeltem a valódi életet és tapasztaltam annak kihívásait. Nem La La Landen éltünk többé, az alternatív közösségek birodalmában. A kínlódás valódi volt, és a szüleim ekkor határozták el, hogy elválnak. Anyukám a szomszédba költözött, egy pici alagsori lakásba, apukám pedig maradt a kicsi bérelt házban. Eleinte ez nem volt nagy dolog a kis 5 éves gyermekfejemnek, minden nap csak átmentem az úton és a suliban voltam, suli után pedig vagy anyukámhoz, vagy apukámhoz mentem… nem igazán számított, mivel egymás mellett laktak és az iskolával szemben. Ezidőben, fontos tudni, az anyukámnak semmiféle való világi tapasztalata nem volt. 14 éves korától Mexikóban élt, sosem volt munkája, még csak autót sem vezetett soha, nem volt mentora, barátja vagy családja a közelben, aki segíthetett volna neki tanácsokkal vagy irányítással. Így nekünk a legjobbat akarva és azt gondolva, mind közel élünk majd egymáshoz, átengedte az én és az öcsém teljes jogi gondviselését az apukámnak. Azzal nem számolt, hogy apukám belebotlik gimnazista szerelmébe, feleségül veszi és mindannyiunkat Új Mexikóba, Santa Fébe költöztet majd. Vigasztalhatatlan volt.
Oh, neee!
És én is. Nagyon hiányzott, viszont az új családomnak is akartam esélyt adni. Lett egy új mostohaanyukám, és egy mostohanővérem is, aki velem egykorú volt és akivel együtt kezdtük az iskolát az új helyen. Ez az új család jól indult. Nem volt tévénk, együtt vacsoráztunk minden este és kártyáztunk és társasoztunk, vagy valami más, kreatív játékot játszottunk, például kincskeresést. Minden jól ment, de nem túl sokáig… hamarosan feszültség költözött a szüleim kapcsolatába és sok lett a veszekedés. Feladták tévémentes szabályukat és a vacsorájukat a tévé előtt fogyasztották, míg mi, gyerekek egyedül ettünk az étkezőben. Volt néhány igen szigorú szabály, például ha nem fogadtunk szót, vacsora nélkül mentünk aludni.
Micsoda??
Igen, biztosan a szándék vezérelte és a legjobb akarattal próbálta ezt a mozaikcsaládot navigálni, de a mostohaanyukámnak voltak igen érdekes módszerei a fegyelmezésre. Az alvásidő este 7 volt, és ha nem fürödtünk, vagy takarítottuk ki a szobánkat, és mostuk/szárítottuk meg a hajunkat délután 5-ig, vacsora nélkül kellett ágyba mennünk. A mostohatesómmal száraz kutyaeledelt csempésztünk az emeletes ágyunkba, mivel gyakran kellett lefeküdnünk éhesen. Az egyik durvább fegyelmezés, amire emlékszem, az volt, amikor nem mehettünk iskolába az egyik nap, és minden egyes étkezésre édességet kellett ennünk, amíg ki nem hánytuk. Ez volt a büntetés azért, amiért korábban édességet fogadtunk el egy osztálytársunktól…
Annyira sajnálom, Leigh.
Áhh, egyik család sem tökéletes, és őszintén, ezek csak azok, amikre nagyhirtelen most emlékszem. Voltak jó idők is. Horgásztunk, sátoroztunk, utazgattunk és meglátogattuk a nagyszülőke: volt ott sok-sok szeretet és tanulás és épülés is.
De az tény, hogy a nyarakért éltem, amikor meglátogattam az anyukámat Dél-Kaliforniában. Annyira büszke vagyok rá, ahogy képesvolt összeszedni magát és erőt találni, hogy újjrafelfedezze magát, miután mindent elveszített, amit ismert, előbb a válás, aztán a gyerekei. Összerakott egy feltupírozott életrajzot és szerzett egy titkárnői állást a JPL-nél [Jet Propulsion Labs], egy nagyon menő, modern cégnél, amely a NASA-val állt szerződésben. Ő volt az első titkárnő, akinek irodai számítógépe volt! Nagy dolog volt ez a 70-es években. Társaságra is talált az újhullámos diszkótáncon keresztül.
A nyarak vele varázslatosak voltak. Minden egyes fillért, amit csak tudott, félretett, hogy repülőjegyet vehessen nekünk és megadhassa a szünetet nekünk, és megannyi módját kitalálta annak, hogyan szórakozhatnánk minimális büdzsén. Imádtam a konyhában játszani vele, sütögetni, lenyalni a kanalakat, feltakarítani a romokat, még a padlósúrolás is szuper kis móka volt, Vizet és mosószert spricceltük a földre és kezünk-lábunk alatt szivacsokkal négykézláb suvickoltunk… hahaha, ki tudta, hogy a házimunka ennyire szórakoztató is lehet?! Megtanított kenyeret sütni és varrni, elmentünk görkorizni, diszkótáncolni, és még lovagolni is, ami a kedvencem volt! Varázslatos idők voltak azok a nyarak
Aztán irány vissza Santa Fébe, az iskolába, mialatt ameddig csak tudtam, ezekbe az emlékekbe kapaszkodtam.
Santa Fe érdekes volt, mint általános iskolás és alsóbb osztályos gimis gyereknek. A jellemzően hispán közösségben én voltam a kicsi fehér lány; szégyellős, csendes, bátortalan. Meg ugyan sosem vertek a többiek, de tartottam attól, hogy ez még bekövetke A nyarak anyával tartották bennem a lelket.
El tudom képzelni.
Mindig is szerettem volna anyukámmal lakni, de olyasféle tündérmesének tűnt, amely sosem válhat valósággá. Aztán amikor az anyukám megismerte a mostohaapukámat 1986-ban – egy szuperkedves férfit, aki igen találékony volt és készen állt a gondviselési csatára. Az életem drasztikusan megváltozott, Egyikünk számára sem volt könnyű, de nyertünk, én pedig összepakoltam és Dél-Kaliforniába költöztem.
[Leigh hallhatóan könnyekben tör ki, amikor a következőket meséli.] Élénken emlékszem, amikor a mostohaapukám leültetett és azt mondta: bármi lehetsz, ami, aki csak lenni akarsz Még a nevedet is megváltoztathatod. Valószínűleg a vezetéknevemre gondolt, de én teljesen beleéltem magam és úgy döntöttem, hátrahagyom a szégyenlős, félénk, csendes és magányos énemet és életre hívom erős, hatalmas, magabiztos belső énemet. Életre kelt a becenevem, [a Lee-nek hangzó] Leigh. Emily volt a rendes nevem és mindenki csak lerövidítette Emre, Emmára, Emmyre, vagy M&Mre, amelyek mindegyike cuki volt kicsi, félénk és egy kicsit talán túl nőies. Én erős, hatalmas akartam lenni és amikor egyszercsak valaki Leenek hívott egy napon, ami az Emma Lee rövidje, na az tetszett és megragadt. Egy darabig próbálgattam a leírását: Ly, Lei, Lee, mígnem rábukkantam a színésznőre az Elfújta a szélből, [Gone with the Wind], Vivien Leighre, és tessék: Leigh lett az új én! Rövid volt, ütős és erős, épp ahogy akartam, jobban illett az erős, magabiztos fiatal lányhoz, akivé válni készültem.
Ez az új családi egység tele volt szeretettel és lehetőségekkel. Anyukám, a mostohaapukám, az öcsém ls egy új, velem egyidős mostohabáty. 15 éves voltam és úgy éreztem, most nyílik csak ki az ajtó az életre. Kíváncsi voltam és mindent kipróbáltam. Táncórákat vettem, lett egy mountain bikeom, tóba ugráltam a hídról – megannyi új élmény, és imádtam! Az anyagiakat tekintve még mindig szegények voltunk, de mivel a mostohaapukám igen találékony ember volt, egymotoros pilóta lett és egy nap azt mondta: Menjünk, repüljünk egyet!
Miért érzem úgy, hogy ez egy jelentőségteljes momentum…? Mi az, amire felnyílt a szemed?
Szabadság. Wow, totális és teljes SZABADSÁG! Mámorító volt hátrahúzni a szarvkormányt, lassan felemelkedni és lenézni az apró házacskákra, amelyek egyre kisebbre zsugorodtak, és az autóúton dugóban veszteglő autókra, én pedig mindezek fölött lebegtem! csodás volt ez a szabadságérzés! Úgy éreztem, szupererőm van, mint a Szupernőnek. Akkor és ott tudtam, ez én vagyok. Tudtam, hogy ezt kell csinálnom.
Akkor hát ez jó korán el lett neked határozva, nem igaz? Hogy repülni fogsz?
Igen, elkapott a gépszíj, muszáj volt megcsinálnom. Volt minimum három munkám, miközben gimibe jártam, és minden egyes fillért félretettem repülésórákra. Nem volt könnyű és három évembe telt, míg megszereztem az egymotoros pilótaképesítésemet. A Camarillóról és a Van Nuys-ról, az ország egyik legforgalmasabb GA [general aviation - főleg saját vagy bérelt kisrepülőgéppel vagy business jettel utazó utasokat kiszolgáló] repteréről repültem. Santa Fében az apukámat inspirálta a repülési történetem és amikor befejeztem a gimnáziumot, felajánlotta, hogy segít elvégezni a tanfolyamot és belead ugyanannyit, amennyit én gyűjtök onnantól össze a repülésre. Nemrégiben vált el és annak reményében, hogy kapcsolatunk megjavul, visszaköltöztem Santa Fébe és folytattam a tréningemet. Megszereztem a privát ASEL-engedélyemet [egymotoros földi landolású gépre szóló engedély], majd belekezdtem műszerrepülő-képzésembe, de…
Te jó ég, de???
… de tettem egy kis kitérőt. Haha, a Royal Buck étteremben szolgáltam fel, Santa Fében, Új Mexikóban, a hely tulajdonosának pedig volt egy síüzlete is. A munkával ingyenes snowboardbérlet is járt. Megismertem egy jó kis snowboard-oktató csapatot, akik látták, mit összeküzdök a tanulással. És szárnyaik alá vettek.
És én imádtam! Innentől minden egyes nap snowboardoztam és minden egyes filléremet a felvonójegyekre költöttem, mígnem végül kaptam egy munkaajánlatot mint oktató. Na ja, persze, le sem tudok szállni a felvonóról anélkül, hogy el ne essek, de az ingyenes szezonbelépőért simán, hol írjam alá?!
A Santa Féi Ski Basin kiváló hely volt a tanulásra, de nekem több kellett. A Coloradobeli Breckenridge minduntalan visszaköszönt a snowboard-magazinokból, úgyhogy összepakoltam és odavezettem. A posta előtt ácsorogva minden egyes járókelőt megkérdeztem, tudnak-e bérelhető szobáról. A minimum 100-adik ember után egy nő rámnézett és azt mondta, „Éppenségel igen! Van egy bútorozatlan, ablak nélküli kis szobám épp a sífelvonók mellett, kibérelhető a télre.” Elvállaltam egy nevetségesen béna munkát a Peak9 tetején lévő önkiszolgáló étteremben a szezonbelépőmért cserébe, és ingyen happy hour-kajákon tengődtem hamis személyi igazolványt használva. Azt hiszem, 19 lehettem ekkoriban… haha, micsoda idők! Amikor a szezon véget ért, egy jóbarátommal úgy határoztunk, hogy a déli földtekén fogjuk a havat üldözni. Új-Zélandon! Épphogy csak volt annyi pénzem, hogy a repülőjegyet kifizessem, és még 1500 dollárom, amely 3000 kiwi-dollárnak felet meg – pont amennyibe a Queenstown-környéki Coronet Park és a Remarkables szezonbelépői kerültek. Na, azok igen jó idők voltak és csodaklassz, életre szóló barátságokat kötöttem. Két szezont töltöttem Breckenridgeben, 4-et Queenstownban, és a Lake Tahoenál lévő Squaw Valleyben 10 évet. Szponzorjaim lettek, profi snowboardozó lettem, boardercross kategóriában utaztam és versenyeztem. Nagyon, nagyon jó évek voltak.
Oh, menő! De mi lett a repüléssel? Az sem számított már?
Az élet más fordulatot vett. Teljesen elfeledkeztem a repülésről. Csakis a snowboardozásról szólt immáron.
Sosem akartál hagyományos életet élni, továbbtanulni, rendes munkát vállalni, semmi ilyesmit?
Igazából nem is hiszem, hogy tudtam, mi az, hogy hagyományos. A családomban senki sem tanult tovább, én pedig nem fogtam fel, hogy számomra ez is lehet út, vagy hogy hogyan álljak neki. Fizetni meg aztán végképp nem tudtam volna. Az apukám fanyíró, anyukám titkárnő, a mostohaapukám ezermester.
De igen, amúgy majdnem elindultam azon az úton. Utolsó éves gimnazistaként a legjobb barátnőmmel kitaláltuk, San Diegoba költözünk és a Mesa főiskolára jelentkezünk… valószínűleg a cuki szörfös fiúk után, akik oda jelentkeztek, haha! De aztán jött az a fajta meghatározó pillanat, az egy pillanat, ami az egész életemet megváltoztatta.
Megkérdezhetem, mi volt az?
Figyelmeztetés, jön az én Me Too sztorim! Elmentünk San Diegóba körbejárni az iskolát és szállást keresni. Egy ponton egyedül maradtam az egyik lehetséges szobatársunkkal, és amikor visszautasítottam a közeledését, megpróbált erőszakoskodni. Bár halálra voltam rémülve, ki tudtam szabadulni és lefutottam a tengerpartra. Sikítottam, amikor rámtámadt, a földre dobott és a nyakamat szorítva elkezdte letépni a ruháimat. Szerencsére egy kerékpáros meghallott és kiabálni kezdett és éppen csak hogy el tudtam menekülni. Durva támadás volt és egyértelműen azt eredményezte, hogy tudatosabbá váltam a biztonságomat és környezetemet illetően. Életem legnehezebb időszaka volt a feljelentés és amikor a bíróságon a szánombánom-ártatlan képét kellett látnom. De amikor hallottam a volt szobatársaitól, hány lány jött vissza a vele való sétából ziláltan és mintegy magán kívül, az erőt adott, hogy végigcsináljam a procedúrát.
Jesszusom, sajnálom, hogy ez történt.
Köszönöm, borzalmas élmény volt, de erősebb lettem tőle és általa visszataláltam Új Mexikóba is és apukámat szaván fogtam a kisgéppilótás segítségével kapcsolatosan. És így jött a snowboard. Úgyhogy visszatekintve hálás vagyok. Nem lennék ma az és ott, aki és ahol vagyok enélkül a történet nélkül és ki tudja, hány újabb nőt erőszakolt volna meg ez az ember, ha nem segítek börtönbe juttatni őt.
Na akkor, Lake Tahoe, profi snowboardos, utazgatás.
Iggggen, életem csodaklassz szakasza! Imádtam azt a helyet és az embereket, kint lenni az elemek közt, csiszolgatni sporttudásomat és eljutni olyan lenyűgöző helyekre, mint Japán, Kanada, Új-Zéland, Ausztrália, vagy akár az USA összes állama. Csináltam volna tovább, de lett egy balesetem.
Egy rossz esés?
A snowboardozás során volt rengeteg esésem és sérülésem, de ami a karrieremet bevégezte, az éppenséggel egy autóbaleset volt, egy cserbenhagyásos. Egy versenyről utaztunk haza Tahoe-ba és az Applle Valley-ben parkoltunk. Kivettem a csomagtartóból a pénztárcámat, és egy ittas/drogos sofőr belémtolatott, odaszegezett a mi járművünknek, a két kocsi közé szorultam. El sem hittem, mi történik és mindössze annyit tehettem, hogy sikítoztam és ütöttem a kocsit a kezemmel, hátha abbahagyja a tolatást. Csak az egyik lábamat kapta el, emlékszem, próbáltam minél jobban feszíteni az izmom, hogy a térdem védeni próbáljam. A nő végül rájött, hogy valamit elütött, és előrement. Ki is szállt, és horrorra vált, „mit tettem??” kifejezésű arccal nézte, ahogy a földre rogyok, aztán az utasa ráordított, hogy szálljon vissza és elhajtottak. Egy szemtanú próbálta üldözni őket, de az utas fegyvert fogott rá, úgyhogy feladta. Eljött a kórházba, hogy ezt elmondhassa – milyen kedves ember. A szívás az volt, hogy rendszámtáblájuk az nem volt, egy leharcolt Chevy Chevette-t vezettek, ami már nem közlekedhetett volna, de itt voltak ők, és szálltak vele, magasan, mint a papírsárkány. A rendőrség is eljött a kórházba és elmondta, hogy a parkoló kamerái nem működtek. Cserbenhagyásos gázolás – és az elkövetőket sosem találták meg. Újabb sorsfordító pillanat – egy ipszilon életem útján.
Nahát, Leigh, őszintén szólva a szerencse nem tűnik jó barátodnak!
Ez itt tényleg kemény volt. Három törött csont és két szakadt szalag és a csontokkal egy hónapot kellett várnom a gyógyulásig, mielőtt az első ACL [térdszalag]-műtét megtörténhetett. Hazaköltöztem az anyukámhoz és mostohaapukámhoz rehabilitálódni és gyógyulni. Úgy éreztem, elsiklanak mellettem az álmaim és nagyon elesett voltam. Emlékszem, egyszer bebotorkáltam a mankóimon egy gyógyszertárba és igencsak sajnáltam magam, amikor megláttam ezt a velem egykorú lányt, aki szintén mankózott, viszont térdtől lefelé nem volt lába. Szíven ütött, a lélegzetem is elakadt, pofoncsapásként ért és rájöttem, nem vagyok szerencsétlen, igazából igencsak szerencsés vagyok! Traumatikus baleset ért és jól vagyok! Megvannak a végtagjaim, vannak emberek, akik szeretnek, akik gondoskodnak rólam. Volt egy csodálatos karrierem, és még mindig egy teljes, egészséges élet áll előttem tele lehetőségekkel. Abban a pillanatban igazán hálát éreztem. Nem vesztes vagyok, hanem győztes.
Furcsa az élet, ugye? Egy jelentéktelennek látszó pillanat képes 180 fokos fordulattal megváltoztatni az ember gondolkodását!
Nagyon igaz! Ez volt az én fontos, jelentéktelennek látszó, mégis beható pillanatom az életemben. Irány vissza a Lake Tahoehoz! Snowboardozgattam még szórakozásképp egy pár éven át, aztán volt még egy műtétem, de a térdem már nem lett olyan, mint volt. Fájt is. Tudtam, hogy sosem fogok tudni már úgy snowboardozni, mint azelőtt. Úgyhogy az olimpiai álmaimtól végső búcsút vettem.
Gondolom komoly újratervezésre volt szükséged.
Igen, csak azt nem tudtam, milyen irányba. Mígnem aztán egy barátnőm aki Hawaiira költözött, meg nem említette, hogy kellene neki egy szobatárs. Boom! Még sosem voltam a Nagy Szigeten, de azonnal tudtam, hogy az a hely kell most nekem, úgyhogy már pakoltam is össze és a Csendes-óceánon túlra költöztem.
Óóóóh, Hawaii egyike az én bakancslista-tételeimnek!
Varázslatos hely, imádnád! Beköltöztem ebbe a csodaszép Kona-partra néző csodaszép házba, ahol a naplementék lenyűgözőek voltak, a meleg trópusi szellő lágyan fújdogált és a plumériafüzérek illata lengedezett… tiszta Hawaiis álomvilág. Egyik este átjöttek jópáran lakásavató buliba. A szobatársam egyik barátjával beszélgettem, ezzel a szuperlaza sráccal, tele tetkóval és kis kecskeszakállal, és azt mondta, hogy helikopterpilóta. Mondom, wow! Én is pilóta voltam, megvan az ASEL-em, de egy évtizede nem repültem. Végül aztán beismerte, hogy még csak tanul helikopterpilótának. Én már mióta nem gondoltam a repülésre. Az agyamban az a hajó már elúszott. Abban a pillanatban viszont, ott és akkor, visszagyúlt a láng. A srác elmondta, hogy az iskola épp ott, Kona szigetén van, a reptéren. “Felveszel egy 50 ezres kölcsönt, a saját tempód szerint tanulsz, de úgy egy évig tart, míg megszerzed mind az 5 vizsgád, köztük az oktatóit, azután az iskola oktatóként alkalmaz és addig tanítasz, amíg el nem éred az 1000 órát. Utána pedig olyan munkát vállalsz, amilyet csak szeretnél, mivel a vietnámi pilóták visszavonulóban vannak és van egy csomó munkalehetőség.” És én megintcsak azt kérdeztem: hol írjam alá?!
Nagyon úgy hangzik, hogy tudatos tervezés helyett az összes lehetőségből, ami csak jön veled szemben, kihozod, amit lehet.
Igen, az az ember voltam, és vagyok ma is, aki a jelenben él és nem aggódik a jövő miatt, mert az mindig kiforrja magát. Így viszont szabad maradok, először is mentes az elkötelezettségektől, másodszor pedig azt választhatom, amit csak szeretnék ahelyett, amit kellene. Ez is, csakúgy mint az állandó helyváltoztatásom, feltehetően a korai, folyamatosan költözős éveimnek köszönhetőek, igazad lehet, amikor azt mondod, a korai éveink körülményei nagy hatással vannak arra, kivé válunk felnőttként. Ha visszagondolok, el kell hogy ismerjem, annyira gyakran utaztam, változtattam lakhelyet, és teszem azt ma is, hogy az már szokatlannak tűnhet. Nem szeretem magam lekötni ígéretekkel vagy elköteleződéssel, jobban szeretem azt a fajta rugalmasságot, amely lehetővé teszi számomra, hogy önmagam lehessek, anélkül, hogy megszegném kötelezettségeimet, vagy megbántanék másokat.
Szabadnak hangzik a dolog, de muszáj megkérdeznem: nem gondolod, hogy ezek az ad-hoc döntések, amiket hozol, felelőtlennek mutatnak kissé?
Haha, jó kérdés. Vannak, akik bizonyára így látják, de nagyon szerencsés vagyok, amiért mindig is ezt a fajta szabad-mint-a-madár életet élhettem. Körbestoppoltam Új-Zélandot és egyéb utazásos, megtervezetlen élményeim is voltak. Egyértelműen sérülékeny helyzetbe hoztam magam nem egyszer. De ezt a fajta kockázatot vállalva Megannyi élménynek engedtem teret, amiért rettentően hálás vagyok. Igen, ahogy meséltem az előbb, volt néhány rossz élményem is, az erőszakkísérlet, vagy a cserbenhagyásos gázolás, és tuti, hogy számos egyéb kisebb dolog is történt még, amik már eszembe sem jutnak, de összességében az 51 évnyi vadcigány-életem egyetlen darabkáját sem csinálnám ma másképp. Ezek az élmények azok, amelyek miatt ma az vagyok, aki.
És most ugye itt van Hawaii: vadonatúj környezet, és az új ötlet, hogy beiratkozol a repülős iskolába Konán.
Igen, amikor ez a srác – Tetkóssrác – elmesélte, hogyan működik a helikoptersuli és a képzés, annyira izgalmas volt, hogy odahívtam a barátnőmet és elmeséltem neki is és szó szerint másnap mindketten besétáltunk az iskolába.
Az alkalmat megragadva!
Mint mindig. Akkoriban a Four Seasonsben dolgoztam, a fine dining éttermében szolgáltam fel és elég jól kerestem, úgyhogy folyamatosan fizettem az iskolát. Nem szeretem a hitelt, szeretek adósságmentes lenni, a hitel pedig mindig is szabadsággyilkosnak tűnt: De az iskolát gyorsabban végeztem, mint amit meg tudtam engedni magamnak anyagilag, úgyhogy végül megadtam magam és felvettem 30. Az oktatás pont úgy zajlott, ahogy Tetkóssrác mesélte. 13 hónapomba telt letennem az 5 vizsgámat és 8 hónapon át instruktorként dolgoztam az 1000 óra megszerzéséért. Azután jött az első igazi Part 135 [nem-menetrend szerinti légi utasszállítókat működtető társaságok számára tanúsítvány] szállítómunka és tartott 3 hónapon át, amíg a szükséges turbinatapasztalatomat meg nem szereztem, ahhoz, hogy olyan munkát találjak, ami eleget fizet ahhoz, hogy a banki kölcsönöm visszafizessem és vegyek egy lakást. A lakáshitelt 5 év alatt visszafizettem. Megintcsak mondom, nem szeretem a hitelt, De ahogy idősebb lettem, és egy kicsit jobban megismertem, hogyan működik a rendszer, vállalkozóként a hitel igencsak jó tud lenni. Csak jól kell fizetni a kamatlábakat és megtalálni a megfelelő befektetéseket és adóleírásokat.
És nem te vagy az első Attagirl, aki ezt mondja…
Tudom!
Miféle munkákat lehet vállalni helikopterpilótaként? És melyek fizetnek a legjobban?
Annyiféle munkalehetőség / küldetés létezik a helikopterágazatban. A fizetés a tapasztalattól függ. Tipikusan hogy mennyire letisztult a specialitása valakinek, és a tapasztalata abban a specialitásban, fogja meghatározni a fizetést. Én túrarepüléseket tartottam Hawaiiban a karrierem legelején, amely akkor remek tanulási lehetőség volt, de nem igazán kielégítő a számomra. Onnan indultam és jutottam el addig, hogy Alaszka távoli területeire és a niche-em a precíziós teheremelés lett, leginkább bányászati területen. A legtöbb kiküldetésem a semmi közepére vitt, ahol férfitáborból indítottam a napjaimat, keménypadlós „luxus” sátorból, ahol dízelkályhám volt, táborséf, melléképületek és strukturált zuhanyzási rend. A munka pedig fúrók, üzemanyag-tartályok, alomfa, vagy bármiféle egyéb anyag mozgatása volt, amelyre csak szükség volt a projekt során. Ez a fajta munka Alaszka egészén átvitt és geológusokkal, biológusokkal, archeológusokkal, gleccsertudósokkal dolgoztam együtt, vagy éppen rádió/jelismétlő állomásokkal, ahová üzemanyagot, vagy napelemet szállítottam, tornyokat, avagy antennákat. Rengeteget tanultam, a képességeim fejlődtek, kiismertem az üzemanyag-logisztikát, az időjárátst: az eső, a fagy, a köd, a felhők nekem a móka. Kihívást jelentő, beteljesítő munka.
Volt egy rövidke, tíznapos munkám Valdez városkában, Alaszkában, ahol megismertem a páromat. Igazi alaszkai, az egész életét itt töltötte, vadászott, horgászott, hajózott és repült – az összes menőpasis dolgot űzte. Elvittem egy helikopterköre, ő pedig elvitt engem egy kis repülésre a Super Cub bozótgépével. Egymás másodpilótái vagyunk az életben azóta is… immáron 15 éve.
A távolsági munkákat nehezen viselte a kapcsolatunk, így 2010-ben egy partnerünkkel együtt úgy döntöttünk, saját céget alapítunk. Vettünk egy helikoptert, és új otthon-bázisomról kezdtem dolgozni, Valdezben, ahol végül legyökereztem. 10 éven át építettük a bizniszt, míg végül öt helikopterünk, egy hangárunk, üzemanyag-állomásunk és egy ajándékboltunk működött. Majd 2020-ban eljött a tökéletes alkalom és egyhangúlag úgy döntöttünk, készpénzzé tesszük a bizniszt és inkább élezzük munkánk gyümölcsét.
Korán visszavonultunk, élvezzük az életet, azt csináljuk, amit igazán szeretünk… és igen, egy helikoptert megtartottunk magunknak, hogy bejárhassuk és felfedezhessük Alaszka hegyeit. Vettünk egy vadiúj Bell 505 Jet Ranger X helikoptert is, amelyet mi csak CandyCaneCopternek nevezünk, szuperklassz piros-fehér láthatósági festése alapján. Könnyedén kiszúrható és elképesztő, mennyien kiszúrnak bennünket, amikor repülünk. Észak-Amerika egészén használjuk, Montreáltól a Dominikai Köztársaságig, és persze Alaszkában. Újfajta verzióját űzzük a vidékrepülőzésnek [barnstorming], mivel nem a gép szárnya alatt alszunk valamelyik farmer udvarán, hanem barátoknál, vagy hotelben szállunk meg, és ingyen reptetjük az érdeklődőket. Mindezt pedig megörökítem a közösségi médiámon, leginkább Instagramon és Facebookon, és sztorikban naponta. Az emberek megkeresnek, amikor meglátják, hogy épp a környékükön tartózkodunk, és igyekszünk mindenkivel találkozni. Szinte naponta kapjuk a képeket a repüléseinkről #ispythecandycanehelicopter játékunk közben.
Ú, ez nagyon jól hangzik, ide is el kell jönnötök, hozzánk Iowába, hatalmas az udvarunk, itt megpihenhet a kis CandyCane Bébitek, miközben grillezünk valami jó kis steaket, ti pedig alhattok nálunk! Akár a városkánkat is bevonhatnánk egy napra, biztos vagyok benne, hogy örülnének a lakosok!
Látod, pontosan érted, hogy működik a dolog! Remek lenne meglátogatni benneteket, Beleteszlek a Foreflightomba [navigtion app], az emlékeztet, ki mindenki van a környéken, ahol épp repülünk. Ígéretet azonban nem teszek, tízezer változója létezik egy-egy ilyen útnak, sosem kötelezem el magam. Amint azonban egy cím bekerül az appba, mint lehetséges megálló, eljön majd a napja… talán még az idén, talán tíz év múlva, de eljön.
Megértettem! Bármikor érkeztek, szívesen látunk, tényleg. Most azonban, kisasszony, idehallgass. A helikopter-vezetés eszméletlen figyelmet és fegyelmet kívánhat meg, és bátorságot, amikor a nem várt bekövetkezik (szél, vagy csapadék, vagy madár, vagy bárakármi). Azt értem, hogy ez egy életforma, de abban is biztos vagyok, hogy egy ilyen veszélyes életformához szükséges egyfajta levezetés. Legalábbis gondolom én. Ha így van, mi az, amivel a stresszt, ami felgyűlik, levezeted?
Nem is csak a repülés maga, az a könnyebbik rész. De amikor terepen vagy, mindenféle táborokban, minden mindig változik, a munkatársak, a környezet – ha az ember nem vigyáz, ezek tudnak azért problémát okozni. És igen, van módszerem arra, hogy ezt elkerüljem.
Figyelek!
Minden alkalommal. Amikor új szállásra kerültem, először is megkerestem a nekem szánt sátrat és azt otthonossá tettem. Volt egy álomtáblám [vision board], amit mindenhova magammal vittem, és egy táskányi kényetetőm, például vanília illatú gyertya, vagy egy kis doboznyi boldogság-idézet, Yogi Tea, és természetesen a jógaszőnyegem. A táborélet kemény tud lenni és az ön-törődés gyakran elsikkad. Nekem fontos volt, hogy kiegyensúlyozott maradjak, egy kis appot használtam ehhez, a Yoga Downloadsot aminek voltak rövid, 20 perces kis jóga flow-k, amelyek gyorsan átkalauzoltak egy-egy rövid gyakorlatsorozaton. Néhány táborban még ilyen 20 perces gyakorlásra is alig volt idő, de sokszor volt legalább azért némi időm kint terepen a helikopterrel, miközben ügyfelekre vártam. Kerestem egy sziklát, vagy valami füves részt, és gyorsan elvégeztem a gyakorlatokat.
Jóga! Amikor a házifeladatom végeztem veled kapcsolatosan, emlékszem, rengeteg jógás referenciát találtam!
Haha, nem vagyok meglepve. Régebben egy csomó jógás dolgot megosztottam a közösségi médiámon. A jóga elengedhetetlen az életemben. Gondolom Marylandben kezdődött, amikor anyukámmal mentem jógaórákra az USÁ-ba költözésünk után. Onnantól kezdve ahol csak kikötöttem, utánajártam a helyi jógalehetőségeknek. Hawaii-ban nagy megtiszteltetésemre Norman Allennel volt lehetőségem gyakorolni, halála előtt. Ha felvett jógatanulónak, ingyen lehetett vele gyakorolni – akkor kellett csak fizetni, amikor kihagytunk egy órát. Amikor pedig elkezdtem sokat repülni a munka miatt, odakint gyakoroltam, vagy a leszállón – így született a HeliYoga-mozgalmam. Vártam az utasaimat, néha órákig, így elkezdtem magammal vinni a jógaszőnyegemet, vagy legalább a jógatappancsomat, ezeket a kis csúszásmentes zoknikat és kesztyűket, bármely felületre alkalmasak és tapadnak. Elkezdtem részt venni kihívásokon az Instagramon, majd elkezdem én indítani őket. Volt egy éves kézenállás-kihívásom, amelyben napi feladatokat adtam a kézenállás fejlesztésére, mint végcélra, épült. Rendkívüli kis társaság verődött így össze, elmondhatatlanul szerencsésnek érzem magam, amiért annyi jógással megismerkedtem szerte a világban. Szuperjó kis csapat lettünk, és sokukkal a mai napig tartom a kapcsolatot. A jóga erőt ad, és teljesen ellazítja a testem és az elmém, nagyon fontos része az életemnek.
Bármi egyéb, ami segített, vagy segít lazítani?
Igen, van még. Hiszek a kis napi rutinokban. Minden egyes nap, leginkább zuhanyzás közben, szánok egy rövidke időt arra, hogy mindent leállítsak és csak magamra figyeljek. Veszek egy mély levegőt, becsukom a szemem. Átölelem magam, kezeim a vállaimon, lehajtom a fejemé adok magamnak egy nagy ölelést. Először akkor csináltam ezt, amikor lett egy új munkám, amelyről úgy éreztem, meghaladja tudásomat és meg voltam ijedve. Aznap reggel buzdítóbeszédet tartottam magamnak a tükörben, azt mondtam: „Megcsinálod!” és adtam magamnak egy nagy ölelést – és működött. Azóta is csinálom minden egyes nap és ma is működik. Egy másik napi szokásom a Nahli, egy hastisztító gyakorlat, megérintem a lábujjamat minden egyes nap, majd álló kutya pózban vagyok a fal mellett. Mondanám, hogy van egy napi meditációs gyakorlatom, de újabban hanyagolom azt egy kicsit. Már csak az, hogy beszélek róla is emlékeztető arra, hogy visszatérjek rá, még ha csak 3 percre is a nap folyamán, egy mély meditáció mindent meg tud változtatni. Seretek olvasni is, az mindig remek menedék.
Miket olvasol?
Gyerekként rengeteget olvastam. Nem ritkán 2-3 könyvet egyetlen nap alatt. Egy nap alatt! Imádtam a Nancy Drew-könyveket, haha. Kis detektív vagyok magam is, ahogy a párom viccesen hív, Leigh Five-O. Az egy másik jó kis sztori, egyszer kifigyeltem egy rablót, aki épp a szomszédomhoz tört be Hawaii-n, és segítettem a letartóztatásában. Kiderült, hogy már rég keresték mindenféle bűntények miatt, és én voltam az, aki meglátta őt és követtem, míg a rendőrök oda nem értek.
Egyébként meg ahogy egyre idősebb lettem, elkezdtek érdekelni a filozófiaibb könyvek, mint az A békés harcos útja, a Mennyei prófécia, Az alkimista, a Siddhartha, és a számomra minden idők legsorsfordítóbb olvasmánya, az Illúziók Illusions, egy vonakodó Messiás kalandjai Richard Bachtól. Richard Bach maga is pilóta volt, aki vidékrepültetett át Amerikán. Az Illúziók épp arról szólt, ahogyan csinálta, de arra is tanított, hogy igazából minden csak illúzió, és a saját tudatunk perspektívájából jön létre. Mindenki a saját realitásában él. Fiatalon, befolyásolható korban olvasva ezt lehet az oka annak, amiért ma ezt csinálom.
Jóga, olvasás – bármi más esetleg?
Kislányként, még Santa Fében, a legnagyobb vigaszom a kiscicám volt. Vad kis macska volt, amit egy farmházban fogtam be és amit a szüleim engedtek megtartani. Az ágyam lábánál aludt velem este az iskolaév alatt, majd amikor én Kaliforniában voltam a nyárra, eltűnt. Aztán amikor ősszel visszatértem, ő is előkerült. Rendületlen ragaszkodása és társasága igazán segített erősnek maradnom azokban a nehéz időkben.
Az élet otthon kemény volt, de az iskolában is. Jól tanultam, de kissé félszeg voltam mindenképp sosem éreztem, hogy beilleszkedek. Még amikor anyukámhoz és mostohaapukámhoz költöztem is Dél-Kaliforniába, akkor is a fura kívülálló voltam, különösképp azért, mert habár igen szegények voltunk, mégis újgazdag részen éltünk. Mindenki a legújabb divatmárkákat viselte és menő kocsival járt. Én meg voltam a szegény kis falusi paraszt a nagy csilivili városban, haha De életem ezen pontján már gyűjtöttem az erőt és a bátorságot és főleg inkább a szenvedélyeimre fókuszáltam, a táncra – imádtam táncolni és az összes tanfolyamra beiratkoztam, amit csak megengedhettem magamnak, modern táncra, balettre, jazzre. Szerettem túrázni, mountain bikeozni, ó és vitorlázni! A mostohaapukámmal rengeteget vitorláztunk egy kis kétszemélyes, Narancsdzsúsznak nevezett, narancssárgára festett vitorláson… hmm, lehet, hogy ezért festettem a flottám összes helikopterét narancssárgára…. ez most jutott eszembe, haha. Mindenesetre igen, fiús lány voltam és imádtam mindent, amit odakint lehetett művelni.
Mi akartál lenni felnőttként gyerekkorodban?
Gyerekként sosem volt igazán tiszta képem arról, mi leszek, ha nagy leszek, kivéve a minden gyerek álma színésznő, énekesnő, táncosnő, stb. fantáziákat. Arra viszont emlékszem, amikor egy családi utazás során megláttam ezt a menő külsejű női kamionsofőrt egy benzinkúton. Olyan erős és magabiztos volt, és azt a hatalmas, vadul kinéző kamiont vezette teljesen egyedül, és azért kapta a fizetését, hogy átutazzon az országon. Igen, egy kis ideig kamionsofőr akartam lenni, különösen, mivel akkoriban ment a TV-reklám a Debbie Dootson Kamionos Iskoláról. De azt az álmot sosem követtem… szerencsére, meg aztán a repülés láza igen korán elkapott.
Mi mindent csinálsz ma, amikor éppen nem repülsz?
Hát, rengeteget repülök, haha! Az otthonom, Valdez, egyike a világ legcsodálatosabb repülési körülményeivel rendelkező helyeinek. Imádom körbetáncolni a hegycsúcsokat, a leheletvékony ködrétegeket, az acélkék jégmezőket. És az, hogy mindet megoszthatom másokkal, mindent visz… látni, amit megélnek, néha könnyeket csal a szemembe. Annyira szürreális és, őszintén, sosem lesz unalmas. Ahogy vezetek a reptérre reggelente és kinézek a hegyekre, a szívem röpdösni kezd, a látvány megszédít. Teljességgel lenyűgöző. Felrepülök egy egytetőre és ott elvégzem a jógagyakorlataimat, vagy túrázgatok a hegygerincen, vagy piknikezek a vízesésnél, vagy az óriási jéghegyek közt sétálgatok. Az aIaszkai nyár csodálatos, de igen rövid és gyorsan elröppen és én minden egyes pillanatát igyekszem magamba szívni. E három hónap alatt, júniusban, júliusban és augusztusban nem szeretek máshol lenni. Igyekszem megosztani a csodát a közösségi médiámon, de az meg sem közelíti a valóságot.
Úgy tűnik, igen egészséges az életmód, amit folytatsz, azzal a rengeteg jógával és gyaloglással. Ezt tudatosan alakítod így? Említetted az ön-törődés fontosságát korábban.
Amikor Alaszkában vagyunk, igencsak könnyű egészségesen étkezni. Mi étkezési célból horgászunk, rákászunk és vadászunk és magunk készítjük az ételeinket az otthonunkban, magunk füstöljük és tartósítjuk a lazacunkat is. Ahol lakunk, nem igazán vannak jó éttermek, úgyhogy főzünk otthon minden este. A jóga és a túrázás fitten tart és amikor utazunk, vagy máshol telelünk, konditerembe járunk és próbálunk minden nap eljutni. Igen, igyekszünk egészségesen élni és az orvostól távol maradni.
És eljött az idő, amikor, sajnos, le kell zárnunk ezt a beszélgetést. De mielőtt ezt megtennénk, mondj még pár szót arról, mi az, amiben hiszel; az értékrendedről, az álmaidról és céljaidról a visszavonulásod éveire. Mi más maradt még a nő számára, aki láthatóan mindent elért?
A nyugdíjas évek jók. Van egy bakancslistánk, sokmindent áthúztunk már rajta az idei nyáron. Aprónak tűnő dolgok, de hatalmas élmények, mint például Alaszka északi lejtőire repülés, ahol megnéztük a jegesmedvéket a Jeges-tenger jegén, vagy a karibukat, és a pézsmatulkokat – wow, fenséges teremtmények! Meg akartuk nézni a rozmárgyülekezést is az Aleut-szigeteken, a tengerparti bóklászás is fantasztikus volt ott. Gyűjtjük az élményeket.
Ami a hitemet illeti, nem vagyok kimondottan vallásos, de spirituális mindenképp. Rendszeresen meditálok, hogy összhangban maradjak az Univerzum energiájával. Hiszek abban, hogy eredendően minden létező jó, és igyekszem továbbadni az örömet és boldogságot és mindig támogató és felemelő lenni és segíteni, hogy a világ jobb lehessen. Csak legyünk jók, tegyünk jót, ne ártsunk másoknak, szerintem ez igazán egyszerű.
Hát, Leigh, elérkeztünk ahhoz a ponthoz, amikor arra kérlek, oszd meg életbölcsességedet az olvasókkal, akik hasznukra fordíthatják azt – a saját tapasztalatodból eredő tanácsaidat.
Az, hogy megértsük, mi vagyunk saját tapasztalataink megteremtői, létfontosságú. Mindegy, mi történik az életünkben, hogy hogyan reagálunk arra, az a mi döntésünk. Amint ezt megértjük válunk igazán szabaddá. Két embernek lehet ugyanaz a tapasztalata, de érzékelhetik azt két teljesen külön módon. Egyikük érezheti magát tőle vesztesnek, gondolhatja úgy, hogy mások tettek vele valamit, míg a másik dönthet úgy, hogy hálát ad a történtekért és a lehetőségért, amiért amiatt meglátott egy másik utat, amit a történtek nélkül nem láthatott volna meg. Ahogy a dolgokat értelmezzük, az maga a realitás. Mi döntünk: vesztesek leszünk, vagy győztesek?
Úgy örülök, hogy rádtaláltam, Leigh, alig várom, hogy személyesen is találkozhassunk, amikor majd az appod kiköpi a megfelelő időpontot arra. Remek életet alkottál magadnak, azáltal, hogy egy abszolút nem-konvencionális, nem-standard utat választottál, amelyet főleg opportunista döntések szegélyeztek, zsigeri megérzéseken alapuló bátor döntések. Lenyűgöző, ha engem kérdezel. Remek példa az olvasóknak arra, hogy lássák, ha az ösztöneinkre hallgatunk, kerülhetünk ugyan nem várt helyzetekbe, de végül, kivétel nélkül, elnyerjük az igazi szabadságot. Köszönöm, amiért megosztottál jót és rosszat, és őszinte képet rajzoltál az útról, amely oda vezetett téged, ahol ma vagy. A boldog, szabad, rugalmas életedhez.
Nagyon köszönöm, hogy itt lehettem, Kami. Kitüntetve és hálásnak érzem magam, amiért minderről beszélhettem, és remélem lesz legalább egyvalaki, akit inspirál a történetem és kezébe veszi saját sorsát, megkockáztatva az ismertet az ismeretlenért.
Ha többet szeretnétek megtudni Leighről, klikk a linkekre.
