09 - Fekete Zsóka
27 perc olvasás
2020, ősz. OK, kint vagyok az USA-ban. Itt élek. Amerikai a férjem. (Úristen, férjnél vagyok!) Van egy házunk, saját házunk, szép nagy, aminél már csak az udvar nagyobb. Tologatós fűnyíróval – ekkor még csak olyanunk van – öt órán át tart, míg rendbeteszem, akkora. Szuper. De boldogak lesznek majd a kutyák, amikor már ők is kint lesznek velünk. És akkor most…?
Dolgozni nem dolgozhatok. Ez jelenlegi státuszom szabálya. Vezetni ugyan vezethetnék, de egyelőre nincs mit, a Silveradóval a férjem jár dolgozni. Így aztán maximum online shoppingolhatnék, ha akarnék, és meg is teszem, amikor szükséges, a vásárfiát pedig ő hozza haza. A ház kitakarítva, többféle étel elkészítve. A gyerek iskolában. Gyalogoltam is már. Kerthez túl késő az idén. És amúgy is. Magyar nyelvet akarok hallani. Lássuk, mi van a tévében.
Képernyőre tudom varázsolni a nagy hazai csatornák műsorát, lelkes rajongója vagyok a Konyhafőnöknek, Sárközi Ákos a kedvencem. Még a férjem is nézi. Esti program, amikor műsoron van, ő pedig épp itthon. Addigra már van olyan fáradt, hogy még ha angolul lenne, sem értené, a kajákat viszont szívesen nézi és kérdez, ha valamire kíváncsi. De most valami mást akarok nézni. Valami Magyarországosat.
Így találok kis keresgélés után a Csodás vidék című sorozatra. Leragadok a kanapén. Imádom az ilyesmit, otthon is imádtam, itt viszont éltető. 25 perces epizódok, lezúzom őket, egytől tízig. Nagy kedvenc a kecskés pár, helyesek, fiatalok, lelkesek. Én is akarok kecskét, is, szeretnék Szabadosékkal beszélni, megtanulni a kecskesajtkészítést és a kecsketartás részleteit. Fel is hívom Andort, aki elmondja, hogy azóta csak sajtkészítést oktatnak, ők maguk nem kecskéznek már, mi több, a párja épp Spanyolországban van hosszabb távra tanulmányúton.
Na de a mangalicás csajszi. Na ő. Ő nálam mindent visz. Csak ámulok és bámulok…
Azóta eltelt négy év és még mindig ott motoszkál az agyamban. Követem a közösségi médián, figyelem, ahol csak tudom. Nagyon tetszik a céltudatossága, az ügyessége, az eredményei. Így aztán, az Attagirl! megálmodójaként, biztos vagyok abban, hogy az egyik hónapot neki szeretném szánni. Ezzel a lendülettel felveszem vele a kapcsolatot, ő pedig igent mond. És én mindennél jobban örülök.
Remélem ti is, miután elolvassátok az ő történetét. Rengeteg tanulás, áldozatos, kemény munka, ez az, amitől ma ő Magyarország mangalica-alakja. Fekete Zsóka. Olvassátok szeretettel.
Hát szia, Zsóka. De örülök neked!
Én szintúgy, Kami. Izgalmas dolog ez a számomra. Köszönöm.
Na, csapjunk is bele. Mesélj nekem arról, ki ez a Zsóka leányzó, honnan indult, mi vezette.
Oké. Mezőgazdaságban dolgozó szülők gyermekeként láttam meg a napvilágot, beleszülettem a gazdálkodásba, a vidéki életmódba, első levegővételemtől kezdve szívtam magamba az életformát. Számomra ez volt a természetes. A nagyszüleim is gazdálkodtak és én rengeteg időt töltöttem velük is. Amióta emlékszem, imádom az állatokat.
A privatizáció kezdetekor a szüleim elindították saját gazdálkodási vállalkozásukat, egy vetőburgonya-vállalkozást, amelyben a munkát apukám irányította, a könyvelést pedig anyukám vitte. Én 9 éves koromban nyulakkal kezdtem foglalkozni és 10 évesen már 120 nyuszi sorsa fölött döntöttem. A tenyésztésből származó keresetemet betettem a bankba, miután tápot és mindenféle ellátmányt beszereztem az üzemeléshez. Aztán jött a baromfi, lett keltetőgépem, azt is elindítottam. 11 éves koromban saját pénzemből vásároltam magamnak mountain bikeot, vagy nyerget. Mert a lovaglás lett a mindenem.
Ez a termelőgazdálkodó életmód azért nem volt gyerekjáték. Iskolaidőben is fél 6-kor keltem, első dolgom az állatok ellátása volt, aztán 7-kor reggeli és fél 8-kor indulás a suliba. Majd délután irány haza, ismét az állatok ellátása – etetés, takarítás, minden, ami ide tartozik – de persze közben jártam szakkörökre is: zongoráztam, rajzszakkörös voltam, illetve ott volt még a sport, a kosárlabda és a kézilabda. Minden egyes hétköznap.
Duracell-nyuszi, gondolom, sosem unatkoztál.
De nem ám, és szerettem mindent, amit csináltam. A nyulat, a baromfit, a tanulást, a művészetet, a sportot – de a lovaglás volt az igazi szerelem. A nagypapám által tudtam sokat lovagolni, nyaranta mindig náluk lógtam, amikor csak tehettem, természetközelben, lóközelben. Ott voltam igazán elememben. De ugye nyáron is állandó volt a munka – amiből pedig jött a pénz. Gyerekként rengeteget kapáltam, gyomláltam, amit csak kellett a krumpliföldön csinálni, csináltam. Idővel biozöldség-termelővé váltunk, a krumpli maradt konvencionális.
Volt-e ekkor már bármiféle elképzelésed arról, mi leszel, ha nagy leszel? Általában kétféle gyermek nő fel ilyen kemény mezőgazdasági háttérben: az, aki nagyvárosról álmodik és kapát az életben többé látni nem akar, és az, aki másképp, föld és állatok nélkül, el sem tudja képzelni az életét. Te melyik típusú gyermek voltál, mit gondolsz?
Mindenképp az első. Számomra az isten az állatorvos volt, az én világomban az állatorvost nagy becsben tartották a gazdálkodók. Ők voltak az én példaképeim, kisgyerekként állatorvosként láttam felnőtt önmagam. És el is indultam ezen az úton.
Hogyan?
Mezőgazdasági szakra jártam, pluszban még Lótenyésztés szakra is jelentkeztem Pallagra, a Mezőgazdasági Szakközépiskolába. Itt ingyen lovagoltam, cserébe lóápolást, istállótakarítást, díjugrató versenyekre pályaépítést vállaltam. És minderre igen büszke voltam. Emellett pedig részt vettem minden tanulmányi versenyen, amin csak tudtam. Egy pályázatomat, amit Kincsemről és a lóversenyről írtam 16 évesen, különdíjjal jutalmazták, egy másik munkámmal pedig, amelyet a biogazdálkodásról adtam be, megnyertem a pályázatot. Számomra felfoghatatlan volt, hogy én voltam a legjobb, én csak a lókedvelő, állatorvosnak tanulni vágyó pici lánynak tartottam és éreztem magam, úristen, hogy lehet, hogy mégis engem választottak?
Elképesztő, mennyi mindenhez volt türelmed és energiád.
És ez még nem minden. Volt még egy nagy projektem. 15 évesen apukám hazahozott nekem egy német juhászkutyát. A baromfitenyészetemhez már pont csak az hiányzott. Rosszcsont kutya volt, nagyon neveletlen. Annyi kárt okozott, hogy a szülők már azt tervezték, hogy túladnak rajta, de én azt mondtam, maradjon, én majd foglalkozom vele. És így is lett. Elvittem kutyaiskolába, rengeteg időt töltöttem a nevelésével, amely munka gyümölcsöző lett. Igen értelmes, intelligens kutya a német juhász, gyorsan tanult és örömmel. És aztán ellopták…
Ohh, ezt a folytatást nem vártam. Sajnálom.
Rossz volt, nagyon hiányzott, de nem volt mit tenni. Az élet ment tovább. Iskola, a szokásos egyéb elfoglaltságokkal, nyaranta pedig mégtöbb munka. Reggelente baromfitelepen, tehenészetben, lovardában, meg akartam mutatni, hogy egyedül is mennyire tudom vinni. Délben pedig főztem otthon, mert azt is nagyon szerettem. A család együtt ebédelt, ami után picit aludtam, és utána irány a krumpliásás a földekre. Harmadik osztályig ugye állatorvosi pályára készültem, akkor viszont, a verseny megnyerése elindított bennem valamit. A középiskola után Budapestre jelentkeztem élelmiszermérnöknek tanulni az egyetemen. Közben megpályáztam egy farmgyakornoki lehetőséget, amit, közel zéró, de a lovasnyelvben jártas angol nyelvtudással elnyertem. Így egyetem előtt egy évre Angliába kerültem egy top-versenyistállóba.
Izgalmasan hangzik, mennyország annak, aki imádja a lovakat!
Hihetetlen volt, a professzionalizmus, amit ott láttam, egyre csak azon tűnődtem, hogy kerültem én, pont én, oda. A lovaglás nagyon kemény volt, indiai profi kollegákkal. Napi 12 óra és én voltam az egyedüli nő. Egy héten egyszer lehetett hazatelefonálni, és én nagyon élveztem a szabadságot, az önállóságot. És mivel munka volt, még pénzt is kaptam érte, nem is keveset. Viszont a rengeteg emelés, cipekedés, lovaglás eredménye egy igen krónikus hátfájás kialakulása lett, ami miatt ennél az istállónál nem tudtam maradni. Átmentem egy másik helyre egy magyar lány mellé, ami sokkal lazább volt, és ahol fel tudtam épülni. Fél évet töltöttem itt, aztán elkezdtem itthon az egyetemet, de nyaranta visszamentem. Felpörgetve kicsit a történetet, eltöltöttem némi időt Erasmusszal Hollandiában, végül élelmiszermérnöki és élelmiszeripari szakfordítói diplomákkal zártam felsőoktatásbeli tanulmányaimat.
És itt akadtam el.
Nem tudtad, hogyan tovább? Elvégeztél két jó szakot és fogalmad sem volt, merre tovább?
Ahogy mondod. Ugye ott volt a nyomás, hogy menjek haza és álljak be a szüleim vállalkozásába. Krumpli, zöldség, kapa, piac. Ezt bármikor megtehettem, egyelőre szét akartam nézni. A világban is. Jó volt az iskolapad maradtam volna még fejleszteni magam. Úgyhogy farmgyakornoki programok után néztem és így kötöttem végül ki Dániában, a Népfőiskolának az ökofarmján. Ígéretes főzőprogramot hirdetett.
Mert ugye Zsóka főzni is szeret.
Így bizony. Na, ez egy teljesen elvarázsolt világ volt, főiskolára, vagy bármilyen oktatási intézményre aligha emlékeztetett. Volt ott mindenféle művészet: festészet, kerámia, zene. Igen szabad iskola volt, amely a teljes önállóságra nevelt. És aztán jöttek a lovak, amik engem mindig megtalálnak: két ló érkezett az iskola hatalmaz kertjébe, amiket etetni, gondozni és betereplovagolni kellett. Hát mit ne mondjak, örömmel vettem részt a munkában. Öt hónapot töltöttem ebben a mesevilágban. Hazaérkezve azonban még mindig nem akaródzott főállásban visszamerülnöm a gazdálkodó életbe, így nekikezdtem lovaskultúra-oktatói képzésemnek a Testnevelési Egyetemen. Nappal a Diageo-nál dolgoztam, hétvégenként pedig persze besegítettem a családi vállalkozásba. Ami mindeközben kibővült egy régóta áhított helyi tájházzal, ahol oktatásokat, bemutatókat, egyéb rendezvényeket tartottunk. Jó sokat utaztam akkoriban. A bázisom Budapest volt és rendszeresen vágtáztam haza Hajdúböszörménybe. Ami viszont szokatlan volt, az a hétköznapi menetrend. Kezdve azzal, hogy nem kellett korán kelni. Nem voltak megetetendő állatok, kitakarítandó ólak és istállók. Micsoda újdonság! Álmélkodtam 26 évesen.
Új élet, hm?
Úgy tűnt, de mégsem. Még 2010-ben beneveztem a Fiatal Gazda pályázatra, amelyben az állattenyésztést is bejelöltem, azzal az elgondolással, hogy a feldolgozott zöldséghulladék képezhetné az állatok táplálékát. 2012-ben jött egy szuper lehetőség, a Mangalicatenyésztők Országos Egyesületétől. Fiatal gazda pályázathoz egy 10 (koca) plusz 1 (kan) darabos állomány beszerzését tervezték a szüleim, nekem, persze, az egyesület pedig egy 20 kocás állományt kínált Vas megyében visszavonulás miatt megvételre. Anyukám jelentkezett a hírrel. Na, akkor irány haza. A véletlen szerencse hozta úgy, hogy pont akkoriban meg tudtak vásárolni egy állattartó telephelyet is némi felszereléssel. Mentünk, hoztuk a kocákat haza az új telephelyre – és egy hét múlva lefialt mind. Hirtelen a nulláról mintegy 50 fős állomány állt előttünk és mi csak néztünk, hogy ajjjajjj, mibe vágtunk bele.
Azt mondják az okosak, semmi olyan kihívás nem kerül elénk, amelyet ne lennék képesek megoldani…
Akkoriban azért ezt nehéz volt elhinni, de a történetem ugye mégiscsak ezt igazolja. Ez az új felállás mentálisan azért jóval több volt annál, hogy péntek este irány hazavezetni Pestről, hétfőn hajnalban pedig vissza Pestre. Ott volt az újdonság, a lelkesedés, a kétség, ezt nem lehetett úgy csinálni, hogy Pestről dirigálom. Néhány hónap után így búcsút mondtam a fővárosnak, a munkahelyemnek, és végleg visszatelepedtem szülővárosomba. Nem a szüleim vállalkozásába segítettem be, hanem a sajátomat kezdtem megalapozni, mint fiatal gazda, de az ő segítségük elengedhetetlen volt abban, hogy ez be tudjon indulni. Kezdve anyukám pályázatírásaival, amik megnyerésével bővíteni tudtuk a telephelyet, a nagypapám hozzáértésén át, aki szaktudására alapozva alakítottuk azt tovább, az apukám növénytermesztési ismeretével, aminek segítségével az állatokat etettük, a nagymamám receptúráival és piacozási gyakorlatával bezárólag. Közös munka volt ez, igazi családi buli. Nagyon ígéretesnek nézett ki.
A mai helyzetet tekintve bejött. Mesélj kicsit a mai életedről.
Nem meglepő módon ugyanolyan elfoglalt, mint ahogy mindig gyerekkoromtól kezdve. Jelenleg 250-300 állattal dolgozom. Nevelés, ellátás-rendben tartás, tenyésztés, feldolgozás, értékesítés – ezek mind az én feladataim, de legalábbis a zökkenőmentes folyamat biztosítása, mert nyilván egyszerre nem lehetek ott mindenhol. A korán kelés ma is az életem szerves része, az a pár pesti hónap volt fura, amikor nem kellett.
A piacon történő eladás mellett felkéréseket kapok fesztiválokra, kiállításokra, mindenféle rendezvényekre, ahol megjelenhetek a termékeinkkel és amelyek nem ritkán mindenféle termékdíjakkal kerülnek jutalmazásra. Ezek azok a visszaigazolások, amelyek megértetik velem, hogy amit csinálok, az jó és valóban minőségi. Hogy igény van rá és a vevők hálásak, amiért ezt az igényt kielégítem. Az ember hajlamos csak robotiasan megélni a mindennapjait, teszi a dolgát, és akkor jön egy felkérés, vagy egy jelölés, majd a díj vagy pályázat elnyerése és akkor kapok észbe, hogy ja, egyébként értéket képvisel, ami a szenvedélyem, nem mellesleg a legnagyobb elismeréseket megszerezve. Ilyenkor megáll a kezemben a bárd egy pár másodpercre és megtelik a szívem melegséggel, csordulásig. Megérte a rengeteg gyerekkori tapasztalat, a koránkelések, a vég nélküli munka, a tanulás később, a világban körültekintés – a Mangalicafarmba beleöntve mindazt a tudást és szeretetet, amit bennem van, a végeredmény valami olyan, amelyet szeretnek az emberek. Mi másért érdemes, ha nem ezért?
Végül minden a helyére került a fejedben és a szívedben.
Igen. Is – meg nem is. Mindig kutatok-keresek, még nem állapodtam meg véglegesen, mindig ötletelek, a jövőn tűnődöm. Nem tervezek gyökeres, szerves változást, de változásokat, változtatásokat, azokat mindig. Ez gondolom másnál is az üzlet velejárója, az ember folyamatosan azon agyal, hogyan lehetne mégjobb, hogyan szolgálhatna ki mégtöbbeket, hogyan adhatna még újat. Velem sincs ez másként.
Megosztasz erről pár konkrétumot?
Nagy projekten dolgozom most, egyelőre nem tudok róla beszélni, babonából, de az üzleti titok miatt sem. Ha – amikor bejön, jó lesz, ennyit ígérhetek. Na jó, annyit elárulok, hogy nagy álmom új prémium minőségű termékek készítése, és azokat szeretném külföldi piacra is kivinni. Ezen dolgozom most, izgalmas, érdekes kihívás.
Kívánom őszintén, hogy elérd! Ez sem kerül gondolom kevesebb stresszbe, nyilván, egy új projekt mindig rengeteg figyelmet kíván. Olyan sokat megtudhattunk az őrületes energiádról, a non-stop aktivitásodról, mennyire lehet ezt ép ésszel, illetve ép testtel bírni?
Jó stressz ez, de stressz. Oda kell figyelni, nincs mese. Főleg most érzem ezt. Fiatalon az ember csak megy és csinálja. Ha alapvetően egészséges és erős, nehéz őt legyőzni. Persze, ha 50 kilós bálákat mozgat a szuperlovardában, mint én Angliában, akkor utoléri a hátfájás, a lovaglás pedig amúgy is veszélyes tud lenni. Én is estem olyat, hogy azt hittem, nem kelek fel többé. Kórházi hónapok után azonban mégis felkeltem és visszaültem arra a lóhátra. Ezt ma már nem tudnám vállalni, bár meg kell, hogy mondjam, épp le vagyok sérülve, miután malachússal teli ládákat emeltem egy alkalommal, úgy egy fél éve, és megroppant a csípőm, aminek eredményeképp a lábam nem az igazi. A nyarat igyekeztem végigpihenni, gyógytornázni, és javult is sokat, de még mindig nem az igazi. És ez persze aggaszt. Felettem is eljár az idő, nem lehet már nem odafigyelni és óvatosabban létezni.
Ezalatt a kényszerszünet alatt sokat gondolkodtam. Először jutott eszembe, hogy mi van, ha nem fogom tudni csinálni. A szüleim is idősek már, ők már nem tudnak segíteni túl sokat. A nagyszüleim már nem élnek, ami önmagában is nagy fájdalom, de gyakorlatilag egyedül maradtam az üzletre, annak minden fizikai és mentális kihívásával (persze, van egy mini csapatom, akik besegítenek, amikor szükséges). Mi lesz, ha velem történik valami.
Akkor ez a nagy félelmed?
Mondhatjuk. Egészség nélkül semmi nincs. Ezt be kell látnunk. Mindenkinek, bármit is csináljon az életben. Az egészség a kályha, amitől minden indul. Törekednünk kell arra, hogy minden áron megőrizzük. Nekem is.
Mennyire megterhelőek a felkérések?
Megterhelőek, fizikailag. Az utazások, a termékek kiállítása, szimpla piacozás esetében is. Talpon lenni reggeltől estig, napokig, nem egyszerű, esténként kuka vagyok. 2014 óta igencsak hangsúlyossá vált ez a vonala a munkámnak. Viszont a másik serpenyőjében a mérlegnek ott van az, hogy rengeteg emberrel találkozok, személyesen tudok a vevőimmel érintkezni, ami igen kedves a számomra. Látni az örömet az arcukon, amikor behunyt szemmel élvezik a kis falatkák ízeit, na, az mindent visz.
Mi az, az egészség mellett, ami nehéz ebben a világban? A te világodban?
Megmondom egészen őszintén, a párkapcsolatoknak nem kedvez az életmódom. Nehéz egy olyan nőhöz alkalmazkodni, aki a saját, fizikai munkára alapozó vállalkozását viszi, márpedig az állattartás és -tenyésztés ilyen. Non-stop felelősség és elfoglaltság – valaki vagy el tudja ezt fogadni, vagy a kapcsolat nem lesz tartós.
Ami még le tudja rombolni a hangulatomat az az, amikor jön egy probléma, amire nem találok megoldást. Persze végül mindig jön az, de amíg nem, addig kis időre valahogy elengedem magam, elszomorodom, néha picit bepánikolok, persze, hogy én is be tudok pánikolni. Aztán egy szép napon jön a megvilágosodás, ami magával hozza a megoldást. Ám amíg az el nem jön, addig bizony tudnak lenni rossz napjaim. Erre a dologra egyébként nálam nincs más gyógyír, egy forró fürdő ezen nemigen tud segíteni. Csak a megoldás.
Hogyan lazítasz egy nehéz nap után... azaz…. bármely nap után, a te esetedben?
Megmondom őszintén, eddig nemigen tulajdonítottam nagy jelentőséget a lazításnak, igazából 38 éve nincs megállás, egy évben maximum, ha 2 hetet pihentem. Korábban ugye említettem az egészség fontosságát és hát ehhez a mentális lazítás elengedhetetlen. Én is élek vele mostanság, ami segít az a bringázás, kint a természetben nyomom a kis terepbringámmal; nem kímélem ugyan magam, de remekül tudok utána pihenni. Olvasni is nagyon szeretek, a kényszerpihenőm alatt előkerültek a könyvek, szívesen olvasok önismereti, pszichológiai témájú könyveket. Télen pedig mindig fordítok időt szaunázásra. Testileg, lelkileg kicserél, újrahúz. Imádom.
Tedd még sokáig, hogy minél tovább élvezhessük Hungaricum-termékeidet, amelyek, mondjuk el, magas zsírtartalmukkal, válasszuk bármelyiket is, maximálisan kielégtik a ketogén étrend követelményeit. Mit kell a mangalicáról tudni?
Pontosan, a ketogén étrend remek kiegészítője a mangalica. Egy 160 kilós vágóállat összetétele nagyjából 40 kg hús, 30-60 kg zsír, a többi csont, amely szintén remekül felhasználható például alapléhez, amely jó kis zsíros, kollagéndús főzőalap, avagy táplálékkiegészítő. A tudomány jelen állása szerint a zsír nem az ellenség, nem az alakul át testzsírrá, hanem a test által nem feldolgozott szénhidrátfelesleg. A mangalicazsír pedig magas omega3 sírsavtartalommal rendelkezik, amely a legjobb fajta zsír, amit a testünk csak felhasználhat.
Ketogénesek, mangalicára fel! Illetve bárki, aki főzéshez egészséges fajta zsírt keres. Vagy pedig ultrafinom disznótoros termékeket. Zsóka, hogyan tudnád sommázni mindazt, amit 38 izgalmas-mozgalmas évedben megéltél, mivel tudnád buzdítani mindazokat, akik nem tudják eldönteni, merre induljanak, csak azt érzik, hogy valamerre kellene, mert ahol most vannak, nem a helyük?
Mindenképp hallgassunk a szívünkre. Adjunk esélyt mindannak, ami érdekel. Derítsük ki, mi a valódi szenvedélyünk – ez már fél siker. Keressünk rá módot, hogyan fordíthatnánk azt a megélhetésünkké. Kitartással, szorgalommal és hivatással bármit képesek vagyunk létrehozni, csak higgyünk magunkban.
Köszönöm, Zsóka, a remek beszélgetést. Tiszta szívemből kívánom a legjobbakat és hogy az álmaid valóra váljanak. De valóra váltod majd őket, tudom, mint ahogy eddig is.
Köszönöm, Kami. Jó volt itt lenni, mesélni. Kicsit nosztalgiázni és a magam számára is összeszedni ezeket a dolgokat, amikre egyébként csak igen ritkán gondolok vissza az örök nagy rohanásban. Jó volt Attagirlként nálad megpihenni! Köszönöm mégegyszer.
