10 - Paula Hoskinson

23 perc olvasás

Ismerem őt már jónéhány éve, munka révén. Mindig is csodáltam az erejét, a szépéget, amellyel bármit, amivel dolga akadt, kezelt. A bölcsességet és az anyáskodást, amivel engem kezelt. Tőle tanultam a kifejezést, és mindig emlékezni fogok rá: “fluff”, amire próbált tanítani, amikor csak elvesztettem a türelmem és a férjemtől, a gyár bikájától tanult cifrákat puffogtattam az irodámban – és higgyétek el, abban az irodában napjában többször és napi szinten veszítettem el a türelmem…  Akkor ő csak betáncolt az irodába, vörös hajával és farmeringében, és a napom máris jobbra fordult. Vagy télen a kis rózsaszín kötött fejpántjában, ujjatlan kesztyűjében, bélelt munkásszerkójában, amikor beugrott, hogy felvegyen, avagy ledobjon egy dokumentumot. A mondat, hogy „nem megy, sírt ások”, amikor csak programot ajánlottak neki, úgy hangzott az ő szájából, mint máséból a „nem megy, vásárolni megyek”. Nem hétköznapi a nő.

És igen kemény fából faragták. Akkoriban vagy fát vágott, vagy sírt ásott, amellett, hogy a poros kis iowai város tanácstagja volt. Az adoptált városáé – igazi csatatéré, és nemcsak tanácsülési estéken. Valódi pionír nő ő, aki keményen dolgozott, mellette odaadó feleség volt házasságában, amelyet a helyiek gyakran a szájukra vettek, miközben szenvedélyeire is talált időt. Nem az a fajta, aki a könnyebb utat választaná; nyíltan kimondja, amit gondol, sokkal inkább az a fajta, aki áll elébe a kihívásoknak és mindent meg tesz azért, hogy a legjobb megoldást találja meg azokra. Engem mindig is vonzottak az ilyen emberek, és próbáltam a közelükben lenni, így aztán nem meglepő, hogy két évvel azután, hogy azt az irodát otthagytam, még mindig barátok vagyunk. Az élete „semmi különös” lehet bárki más, mint saját maga számára, de én mindig is bátornak találtam az útját és remek példának arra, hogy az életünk boldog lehet, ha a szívünket követjük, így aztán hamar megszületett a döntés, hogy a 2024-es Attagirl!-sorozatomban helyet adok neki, és már januárban lebeszéltem azt vele.

Valódi, hús-vér nő ő, a „szomszédlány”, aki szívében tökéletes iránytűvel érti az életet, és aki merte az ösztöneit követni, így ma kislánykori álmát éli. Na jó, nem pont azt az álmot, még mindig Iowában él, de ha jobban belegondolunk, majdhogynem. Ismerjétek meg történetét, a nőt, akire, mióta ismerem, mentoromként gondolok. Paula Hoskinsont, az kis vöröst, a büszkét, az őszintén szólót, aki bármibe vágjon is, teljes gőzzel teszi. Olvassátok szeretettel.

Helló Paula, nagy örömmel üdvözöllek itt, október hónap Attagirljeként!
Helló Kami, ki gondolta volna, hogy így találkozunk! Jó, amit csinálsz, ez az Attagirl!, és büszke vagyok, hogy lehetőséget kaptam a részévé válni.

Enyém a megtiszteltetés, Paula. Abszolút idevaló a történeted, be kell, hogy mutassalak az olvasóknak.
Köszönöm. Na, hogy kezdjük?

Hát, a bevált rutin szerint a gyermekkoroddal, volt-e bármilyen körülmény, amely nem volt átlagos és egy bizonyos irányba, egy bizonyos cél felé terelt? Milyen voltál gyerekként?
Az én családom igazán stabil volt és a tagjai mindig összetartottak, tartanak a mai napig. Három gyerek egyike voltam a 2 évvel idősebb bátyám és a 7 évvel fiatalabb húgom közt. Egy régi farmházban nőttünk fel, Lehigh kisvárosban Iowában, egy földút-zsákutca legvégében. Egy jó nagy házban, aminek a fűtése elég vacak volt, arra emlékszem… Nem volt túl sok pénzünk, de sosem gondoltam szegényként magunkra. Amikor nem ettem, az azért volt, mert nagyon válogatós voltam, és vagyok ma is, haha, de mindig volt elegendő étel az asztalunkon. Nyaralásokra sosem mentünk, az igaz, de mindig olyan jól eltöltöttük az időt a szüleinkkel és a szomszédainkkal. Telente együtt kártyáztunk, társasoztunk. Tényleg jó kis gyerekkorom volt. Persze voltak feladataim, mosogatnom kellett, takarítanom kellett, és amit a legjobban gyűlöltem, fát kellett aprítanom a fűtéshez és őszintén mondom, ez iszonyatos mennyiségű favágást jelentett.

16 évesem pedig dolgozni kezdtem, így járultam hozzá a családi kasszához, legfőképp azzal, hogy megvettem a saját iskolás cuccaimat: ingeket, farmert. Rendben volt ez, és így legalább azd hordhattam, ami tetszett.

Jó kis gyerekkorod volt.
Így is van. Gyerekként megértettük a feladatunkat a családban, és igazából sosem lázadtunk azellen. Így tudtuk egy kicsit segíteni a szüleinket és örömmel tettük, ez igazán kis ár volt mindazért a jóért cserébe, amit mi kaptunk.

Volt bármi is, ami nehézség volt, ami fejfájást okozott gyerekként?
Mondanám, hogy nem, de volt egyvalami, ami, ha visszagondolok, azért nem volt az igazi. A hajam. Vörös. Értsd, vörös-vörös. Nem narancssárga, nem sötétvörös, hanem az a tűzpiros-vörös. Ami miatt sosem tudtam észrevétlen maradni. Ami miatt pedig bármilyen apró csínytevés részese voltam, rólam rögtön tudott mindenki. Rám mindenki emlékezett. Sosem tudtam elvegyülni. Sosem tudtam észrevétlen maradni. Nem mintha rossz gyerek lettem volna, vagy valami, de akkor is. A szülők pedig akkoriban nagyon összetartottak, úgyhogy ha nagynéha csináltam is valamit, mire hazaértem, a szüleim már mindent tudtak és na, annak sosem volt jó vége. Úgyhogy igyekeztem kerülni a bajt, de hát a gyerek az gyerek, ugye…

Haha oké, értem. Na akkor most mesélj nekem arról, miről álmodott ez a kis vörös leányzó, Paula, tinédzserként!
Hajjaj. Először is, imádtam a konyhában szorgoskodni. Akkoriban nem igazán voltak ezek a főzőshowk, mint ma – ma már külön főzőcsatornák vannak, ugye, mindenféle ételekkel. Amikor gyerek voltam, egyetlen ilyen műsor volt a tévében, Julia Child műsora. Úgyhogy miután láttam őt a tévében, azonnal eldöntöttem, hogy saját showm lesz a saját konyhámban. A hallgatóságom/rendezőm/segédem pedig az anyukám volt. Sütöttem valami finomat, nagyon szerettem sütni, és eljátszottam, hogy a saját tévéműsoromban vagyok, és a folyamat minden egyes lépését közvetítettem, milyen jó is volt!

A lovakat is nagyon szerettem, lovagoltam, amennyit csak tudtam, és arról álmodoztam, hogy eljön majd értem a herceg a mindegy milyen színű lovon – csak legyen jómódú lovas farmer Montanában. Ő volt az álomférj. Elképzeltem, ahogy a lovakkal vagyok egész nap, sütök az emberemnek, akinek az asszonyaként egész nap otthon lehetek, anyagi biztonságban, örökké tartó szerelemben. Álmodoztam róla – de persze még barátom sem volt sosem. Nem tartottam magam szépnek, így aztán a fiúkkal való barátkozáshoz szükséges önbizalom is elmaradt.

Hah, fogadok, hogy nagy Yellowstone-rajongó vagy!
Haha, igencsak kedvelem azt a sorozatot! Várom, hogy kijöjjön az új évad.

Még néhány hét, azt hiszem. November közepe, valahogy így. De most inkább beszéljünk a gimnázium utáni éveidről. Minek készültél?
Teljesen őszintén mondom, semmi különösnek nem készültem. Olyan jövőt próbáltam teremteni, amelyből a legtöbbet hozhatok ki mindazzal, amire a tapasztalatom és a képességeim elegendőek.  Elkezdtem üzleti főiskolára járni, de csak egyetlen évet tudtam megfinanszírozni magamnak, azután meg kellett hoznom a nehéz döntést, hogy abbahagyjam a tanulást. Miután megpályáztam rengeteg irodai állást, abban a reményben, hogy a munkaidő és a juttatások egy ilyen irodai környezetben megfelelőek lesznek, a kórházban vállaltam munkát a radiológián. Részidős asszisztensként a röntgenjelentéseket kellett begépelnem az orvosok számára.

Jól dolgoztam. És idővel teljes munkaidőssé válhattam, mint betegfelvételi asszisztens. Na itt volt egy vezető, egy hölgy, aki a szárnyai alá vett. Meglátta bennem a lehetőséget, mint vezető, és küldetésének tekintette hogy tanítson, nagyobb feladatokra felkészítsen. Bármire, amire egy vezetőnek csak szüksége lehet. Az üzlet lényegére, arra, hogy hogyan viselkedjek, hogy hogyan válhatok jó menedzserré. Végül a betegfelvételi osztály vezetője lettem.

Na, látod, ez önmagában igazi Attagirl-sztori nekem. Igaz, hogy sosem tervezted, hogy kórházi karriert építesz, nemhogy a betegfelvételi osztály vezetőjévé nődd ki magad, de megragadtad az alkalmat, amelyet az élet dobott eléd, és a legtöbbet hoztad ki belőle. Ez az egyik dolog, amelyet próbálok megmutatni más nőknek. Nem feltétlenül oda kerülünk, ahova képzeltük magunkat korábban, de bárhova is kerüljünk, hozzuk ki a legtöbbet a lehetőségből. Tanuljunk meg mindent, amit csak lehet, mert sosem tudhatjuk, mikor tudjuk azt a tudást a jövőben felhasználni. Na mondd, mi történt azután.
Nos, az igazsághoz tartozik, hogy ekkoriban már férjnél voltam.

Oké – ez miért fontos a történetben? Sokunk férjnél volt már a húszas éveiben.
Ez igaz. Én is egyike voltam ezeknek a nőknek. A húszas éveikben férjnél lévőknek, miközben karriert próbáltam építeni. De a házasságom nagyon boldogtalan volt.

Mondanál erről esetleg pár mondatot? Jómagam nem vagyok egy nagy párkapcsolat-szakértő, hogy őszinte legyek, világéletemben az ajtón tartottam a szemem, fél lábbal kint, minden egyes kapcsolatomban. Azt viszont tudom, hogy egy nő életében a stabil kapcsolat nagyon fontos. Vagyis nem, másképp fogalmaznék. Ha úgy döntünk, párkapcsolatban szeretnénk élni, akkor amennyiben az csak elvesz és nem ad hozzá az életünkhöz, azt nagyon rosszul tudjuk megélni. Én egészen biztosan. (Ezért voltam vélhetően mindig is fél lábbal kint, készen a menekülésre…) Szóval, ha nem bánod, elmondanád nekem, mi volt nálatok a probléma?
Szívesen. A férjem valamennyivel idősebb volt, mint én. A kapcsolat összesen tíz éven át tartott. 5 évig jártunk együtt és újabb 5 éven át voltunk házasok. A férjem leginkább csak… magára figyelt. Csak ő számított. Az én akaratom sosem volt fontos. Az én szükségleteim sosem voltak fontosak. Idővel aztán az is világossá vált, hogy az első naptól kezdve megcsalt. Tíz éven át. Én még így is próbáltam jó feleség lenni. De aztán…

De aztán…?
Aztán apukám meghalt. Apukám meghalt és ez felnyitotta a szemem a tényre, hogy az élet rövid. Nemcsak, hogy rövid, de sosem tudhatjuk, mikor ér véget. A küzdelme a rákkal megérttette velem, hogy a házasságom jobb sosem lesz és amikor meghalt, eldöntöttem, hogy elválok. 27 éves voltam. 10 évemet adtam a férjemnek és a dolgok rosszabbak voltak, mint valaha. Láttam az anyukám szemvillanásait, a nagymamáméit, tudtam, hogy tudják. És amikor az apukám végül meghalt, küldetésemmé vált hogy kikerüljek ebből a reménytelen helyzetből. Úgy éreztem, egyedül lenni sokkal kevésbé lenne rossz, mint egy férfihez láncolva lenni egy méltatlan házasságban. Úgyhogy elindítottam a válást és visszaköltöztem anyukám házába.

Értem, Paula. Megértem, tényleg. No, akkor, a létra legmagasabb fokán, ceruzaszoknyásan, magassarkúban, miközben kifújóban a lángja a kapcsolatodnak a férfival, akit 10 éven át ismersz intimen. Hogyan tovább innen?
Hát, nem annyira innen, inkább mindeközben. Volt egy lovam. Bértartási lehetőséget kerestem hozzá. Hallottam erről az emberről, akinél tökéletes feltételek voltak bértartásra, úgyhogy megkerestem őt. Először nemet mondott, de aztán visszahívott azzal, hogy meggondolta magát és használhatnám a birtokát a lovacskám részére. Mentem, amilyen gyakran csak tudtam, lovagoltam, elláttam Horizon-t – ez volt a neve – és néha találkoztam bértartómmal is a birtokon. Favágó és sírásó biznisze volt, sikeres volt és népszerű a környéken. Hosszú kapcsolatban egy hölggyel, aki vele élt. Én mindezt tiszteletben tartottam és a határokat olyan egyértelműre húztam, amennyire csak határokat meg lehet húzni.

Miért érzem úgy, hogy mindezen jó élesen meghúzott határok ellenére fontossá vált ez az ember a számodra?
Haha, mert jók az antennáid…? A ló kapcsán barátok lettünk, ez tény. Ő adott neki otthont, én pedig gyakran megfordultam a birtokon. De amikor a válásomról meghoztam a döntést, elmondtam neki, azzal együtt, hogy az unokatestvéremhez átviszem Horizon-t, aki időkőzben szintén felajánlotta a bértartást, ezzel megelőzve mindenféle kellemetlenséget és pletykát. Ő azonban azt mondta, nem, nem kell emiatt elköltöztetnem a lovam. Úgyhogy Horizon maradt. És a dolgok kezdtek lassan megváltozni. Egyre több dolgot kezdtünk egymással megosztani, remek, mély beszélgetéseink kerekedtek. Elkezdett egymásra felnyílni a szemünk. Női-férfi szemmel kezdtük látni egymást barát-szem helyett. Nemsokára véget vetett a kapcsolatának az élettársával, az a kapcsolat már semmit se tartogatott a számukra régóta, még mielőtt mi beszélgetni kezdtünk volna. Azonban ahogy a helyzet változott, úgy ő is meghozta a döntést, hogy pontot tesz életének azon szakaszára.

Elmondhatjuk akkor, hogy mindkettőtök életében az, hogy megismertétek egymást, segített abban, hogy kiszálljatok a már amúgy is befejezésre ítéltetett kapcsolataitokból, segített világosan látni? Azért kérdezem, mert nem titok, hogy ez egy olyan helyzet, amellyel számos, a végét járó házasság találkozik, amikor a fél, amely végül ki szeretne szállni, rengeteg kritikát kap, a csaló megbélyegzést akár, még ha valódi megcsalás nem is történt. Az elhagyott fél vizsgálata pedig elmarad, aki sokszor valójában kicsit tett annak érdekében, hogy a házasság megmeneküljön, a panaszkodás kivételével, vagy hogy a kiszálló féltől várta a változást. Így aztán ő az elárult, a megbántott, amikor az kiszáll.
Mondhatjuk, hogy az, hogy megismertük egymást, hatással volt mindkettőnk kapcsolatára, igen. A legtisztább szándékkal, nem egymás miatt hagytuk el a párjainkat. De az élet történik, az érzelmek történnek, és amikor egy párkapcsolat nem erős eléggé és rések keletkeznek rajta, azokat a réseket megtölthetik a legártatlanabb szándékú új szereplők.

Szépen fogalmaztál, Paula.
Köszönöm. Habár sosem állt szándékomban éket verni egy párkapcsolatba, én magam is kifelé kecmeregtem a saját borzasztó házasságomból, mégis én voltam a családszétverő, az aranyásó. Keith, aki azóta is a férjem, igen sikeres volt a bizniszeivel. Én pedig, a kis vörös, feleannyi idős, mint ő – akkoriban konkrétan -, voltam maga a gonosz. Nehéz volt. A korkülönbség miatt a családom is aggódott. A családomban azonban elfogadjuk egymást döntéseit, még ha nem is értünk azokkal egyet. És amikor azok a döntések végül valóban nem bizonyulnak jónak, ott vagyunk egymásnak, támogatjuk egymást…

Kemény helyzet lehet egy ilyen egy kisvárosban. Mi segített túllenni rajta?
Először is, Keith nagyon támogató volt. Engem sosem bántottak igazán a pletykák, vagy az azokat terjesztők, inkább azt mondanám, megütöttek ezek a dolgok. Megbántani csak azok tudnak, akikkel törődök, szerencsére azonban ők is törődnek velem, így nem akarnak bántani szándékosan. Keithet inkább fel tudták bosszantani bizonyos dolgok. Szóval ez volt. Emellett mindkettőnk családja kedves volt velünk és segítőkész. A nehéz időkben, amikor gyógyulásra van szükséged, semmi sem tudja felülmúlni a családot. Mindezek tetejébe pedig rengeteget dolgoztunk, állandóan. Folyamatosan úton voltunk. Vagy valakinek a fáját döntöttük ki, vagy valakinek a sírját ástuk. A felkészülés, az utazás, a munka maga gyorsan és könnyen elterelte a gondolatainkat ezekről a buta kis kellemetlenségekről.

Jól sült el a döntés, hogy a nálad kétszer annyi idős Keithtel kezdj új életet?
Igen, mondhatni, haha. Azóta is férj-feleség vagyunk. A válásom igen gyorsan lezajlott, mivel anyagilag semmit nem vártam az exemtől. Az esküvőnk Keithtel szintén gyorsan történt. Van ez a bölcs mondása, hogy egy házasságban a fejlődés elkerülhetetlen. Vagy együtt fejlődtök, vagy külön-külön, elfelé egymástól. Mi 32 éve fejlődünk együtt, és ez már csak így marad.

Na mondd, mi az, ami megragadott Keithben?
Lol, jaj. Hát, először is természetesen igen jóképűnek találtam. De okosnak is. Bölcsnek. És nyugodt természete volt, ami remekül kiegészítette az én tüzes temperamentumomat. És nagyon vicces is volt, jaj istenem, annyira jó a humorérzéke. Na meg aztán a lószeretete. Amikor összeházasodtunk, lett néhány hidegvérű lovunk és egy kocsink is, amit húzhattak. Az egyik születésnapomra pedig Keith meglepett egy pár miniszamárral. Voltak quarter lovaink is. Imádta az állatokat és én is és ez egy igen fontos kapcsolódási pont volt kettőnk között.

Szóval meglett a jómódú lovas farmered, nem igaz?
Haha, mondhatni. Igaz, Iowában, de nem bánom, őszintén szólva.

Ok – azután mi következett?
Magam mögött hagytam a kórházi munkámat és csatlakoztam Keithhez a vállalkozásaiban. Az adminisztrációt átvettem, de nem csak azt. Megragadtam én a láncfűrészt is és segítettem a vágásban. Felpattantam a markolóra, ha kellett, is és sírokat ástam. Mindent és bármit elvégeztem, amit el kellett végezni, mindkét bizniszben. Férfimódra dolgoztam. Hogy kemény volt-e? Nagyon. A tél volt a legnehezebb, a sírokhoz előbb a talajt kellett felolvasztani, csak aztán lehetett ásni. Az a felszerelés pedig igen nehéz volt, tiszta macera. Télen a favágást nem is hajtottuk, azt főleg inkább a tavaszi-nyári-őszi szezonokban vállaltuk. Kemény, kemény meló. Rengeteg áldozattal. Családi eseményeken például nemigen tudtunk részt venni a hétvégeken, amikor temetés volt. Mondjuk esküvőkön. A munka volt az első. De egy csapat voltunk, a legjobb csapat, szemvillanásokból értettük egymást. Együtt bármit meg tudtunk oldani.

Miért a múlt idő…?
Mert tavaly hivatalosan is letettük a lantot. Egy éve már csak boldog nyugdíjasok vagyunk.

Haha oké, na és akkor hogy telt az elmúlt év?
Időmilliomosok vagyunk! És nem, nem vagyunk összenőve. Az “élni és élni hagyni” elvben hiszünk, a személyes szabadságban. Keith szeret a farmon időt tölteni, ahol kitakarította a tárolót, megjavította a kerítéseket, kivágott némi fát – egyszer favágó, mindig favágó. Próbálja a legelőt tisztán tartani. Bérbe adjuk a területet és szereti azt gondozgatni a bérlő marhafarmerek számára. Én eközben a csodaszép fekete lakóbuszommal megyek kempingezni, vagy a húgommal, vagy egyedül. Keith nem csatlakozik, nem az a kempingező fajta fickó. Még mindig nagyon szeretek sütni, egy csomó sütit sütök, sokféle célból. Különösen télen. Jönnek a megrendelések barátoktól, szervezetektől, rendezvényekre. Ez az igazi hobbim, imádom látni ahogy az embereknek ízlik, amit készítek. És varrogatok is. Nagy steppelő [quilting] vagyok. Egy időben minden hétvégén úton voltam, bemutatókra, Iowa egészében kisvárosok hívtak meg, hogy bemutassam a ruháimat a családtagjaimon, mint modelleken. A ruhák a Viktoriánus kor jegyeit viselték és történetüket én meséltem el a közönségnek mikrofonnal a kezemben, miközben az anyukám és az unokatestvéreim le-föl masíroztak a pódiumon a jobb láthatóság kedvéért. Jó móka volt – amíg egy idő után már inkább kötelezettségnek érződött. Amikor már kellett csinálnom, nem találtam többé benne annyi örömet, úgyhogy lassanként elengedtem…

Milyen érdekes lehetett, de el tudom képzelni, mennyire sok munkával járt. Megtervezni, megvarrni a ruhákat, aztán maga az utazás… Maradt még bármi a bakancslistádon?
Maradt! Elhatároztam, hogy minden évben tanulok valami újat. Így aztán már voltam jógázni, elvégeztem egy sztepptánc-tanfolyamot – igen, tudom, viccesen hangzik az ilyesmi Iowában, de ez van, ezt akartam, úgyhogy megcsináltam! Jó lenne venni egy régi pickupot és feljavítani és vezetgetni. Nagyon szeretnék egy önvédelmi tanfolyamot is elvégezni. Nem lenne okos dolog nem észrevenni, mennyire veszélyessé vált az élet és egy olyan nő számára, aki sok időt tölt egyedül, miközben mindenfelé jár, ez a legkevesebb, amit tehet magáért. Csokikészítő tanfolyamra is szeretnék jelentkezni.

Oh, majd mondd, mikor tervezed azt, én is szeretnék menni! Milyen régóta szeretném már én is kipróbálni! Biztosan van ilyesmi Des Moinesban, utánanézek.
Igen, mindenképp, menjünk együtt!

És itt van még ez a tanácstagság…
Itt-itt, jár némi kötelezettséggel és néha már nem is tudom, miért csinálom egyáltalán. Az emberek igen gonoszak tudnak lenni és amikor tanácstag vagy, te vagy a célpontja a kritikájuknak. Szomorú dolog ez, de hát ez van. Azt hiszem, ez így természetes, mindig kell valaki, akit lehet hibáztatni. De na. Van még egy évem, addig is a lehető legjobban végzem a dolgom, hogy hozzátegyek a városkámhoz – és aztán vége.

No és a reggeli sétáim. Egy óra minden reggel, időjárástól függetlenül…

Azokra emlékszem!
Igen, még m is gyalogolok. Ez az én kis egészségprogramom, nem sok, de semmiképp nem mulasztanám el semelyik reggel.

Azért volt néhány kemény menet az életedben. Amikor ki kellett magad szolgáltatni, amikor bátorságot kellett gyűjtened, hogy tovább lépj. Mindannyiunknak vannak ilyen kemény menetei az életben, és meg kell találnunk a módját azok kiegyensúlyozására. Neked mi az, ami működik, hogyan próbálod ezeket a nehéz helyzeteket megoldani?
Kommunikátor vagyok. Magamnak teszek szívességet, amikor megpróbálom a darabkákat a helyükre illeszteni és a helyzetet összefoglalni, így a probléma gyökerének, ezáltal a legjobb megoldásnak a megtalálása is egyszerűbb. Úgyhogy nekem a magamból kibeszélés az, ami sokat segít. Nagyon szerencsés és hálás vagyok, amiért az anyukám és a családom olyan, amilyen, amikor csak szükségem van megbeszélni velük bármit, meghallgatnak. A főnököm a kórházban, aki a szárnyai alá vett, a mondhatni a mentorom, hasonlóan jó hallgatóság volt. Ebből a munkakapcsolatból csodaszép barátság alakult és bármit meg tudtunk beszélni. Sajnos néhány évvel ezelőtt meghalt, hatalmas veszteség e remek ember elvesztése. Ezeknek az embereknek a tanácsaira mindig számíthattam, számíthatok.

Paula, e beszélgetés végén mi lenne a tanácsod mindazoknak, akik épp mélyen vannak és tudják, hogy kemény döntést kell hozniuk, talán magával a döntéssel is tisztában vannak már, de még nem képesek megtenni a nagy lépést?
A mottóm az, hogy az életet nem útmutatóval együtt kapjuk. Tapasztalnunk szükséges. Úgyhogy merjünk tapasztalni. Menjünk s fektessünk be abba a tanulásba, vállaljuk el azt a munkát, indítsuk el azt a vállalkozást, harcoljunk azért a férfiért és élezzük a szeretetet, amit együtt teremtünk meg vele. Látogassuk meg a szüleinket és kérjünk elnézést mindazoktól, akiket valaha megbántottunk. Az élet rövid és ahhoz meg végképp, hogy boldogtalanul éljük. Menjünk, találjuk meg a boldogságot és ragadjuk meg azt, tartsuk meg és viseljük gondját. A boldogság a legvégső cél és nem garantált, hogy elég hosszú lesz az életünk ahhoz, hogy kiélvezzük. Úgyhogy minél hamarabb találjuk meg, annál jobb. Hozzuk ki belőle a legtöbbet.

Köszönöm, Paula, a csodaklassz beszélgetést. Hogy megosztottad velünk életednek ezeket a részleteit és a gondolatokat, amiket magadnak szűrtél le abból.
Köszönöm a felkérést, Kami, jó móka volt. Tetszik az Attagirl!, nagyon tudok a tevékenységgel azonosulni és büszke vagyok, amiért a részévé válhattam.

Paulának nincsenek megosztandó linkjei, ha szeretnél többet megtudni róla, kérlek jelezd nekem.