11 - Noveczki Katalin
30 perc olvasás
Fél éve, hogy el kellett őt engednem. Azóta sem találom magam, minden kicsit… más. Nehezebb. Üresebb. Míg megvolt sem volt könnyű, különösen az első év. De most, hogy már nincs, csak a fotóit nézegetem és emlékezem. A rossz is megjavult mostanra, minden egyes percem vele érték volt. Masszív tanulás. És most, hogy már nincs, fáj. Iszonyatosan fáj.
Kétféle ember létezik a világon. Az, akinek van magyar vizslája, és az, akinek nincs. Akinek van, az tudja, hogy a vizsla nem kutya, hanem Vizsla. Akinek nincs, annak is érdemes ezt tudnia. Anélkül, hogy tudományos részletekbe próbálnék bocsátkozni, míg a kutya egy 3 éves gyermek értelmi szintjével rendelkezik, a vizsla, azt tartják, egy 5 évesével. Annak minden előnyével és hátrányával. Rendkívül kötődő, már-már szinte beszél hozzánk, annyira szeretné kifejezni szeretetét. Bújik, az orrával veri fel a kezünket a számítógép billentyűzetéről, majd trükkösen a tenyerünk alá dugja a fejét, mintha tulajdonképp eleve meg akartuk volna őt simogatni. Kíváncsisága határtalan, mozgásigénye kielégíthetetlen(nek érzékelhető, ezért futótársnak például kifejezetten alkalmas, hosszabb távokra is). Konyhanyelvre lefordítva a vizslával foglalkozni kell. Ó, elfoglalja ő magát, ha mi nem érünk rá, afelől ne legyen kétségünk. Csak nem biztos, hogy havonta szeretnénk mondjuk új kanapét vásárolni vizsla-szabadfoglalkozás céljából. Vagy mondjuk… új tévét.
Diccső Marcipán Magor “Marcika” @Szi-Benedek Photography
Igen, én vizslás vagyok. Fajtamentéstől örökbefogadott, az eredeti gazdája általi elhanyagoltságából adódóan minden felvehető rossz szokást felvett Gyömbérem, aki természetesen velem költözött az Egyesült Államokba, kemény menet volt az első pár évben. Talán a lobotómia volt az egyetlen dolog, amivel nem próbálkoztam nála (vagy magamnál) szitivizslává változtatása céljából – és igen, vennem kellett új tévét. És akkor jött a tipp. Próbáljam ki ezt.
Kipróbáltam. Kipróbáltam Katika vasárnapi vizslamiséjét. És onnantól jött a hit és vallásosan jártam ki a sződi mezőre vasárnaponként, csak hogy láthassam, hogyan válik az én javíthatatlan védencem lobogó vérű vadászkutyává. Elnéztem ezt a fiús hajú, törékeny nőt, ahogy Aigle csizmájában, full khakizöldben menetelt a fűben és mögötte a kutyák csak lesték minden kívánalmát. Szinte meg sem szólalt, kézjelekkel kommunikált velük, tette a dolgát csendben, szerényen, miközben az ebek áhítattal végezték feladataikat. Elnéztem őt és nem hittem el, hogy ilyen létezik.
Noveczki Katalin a november havi Attagirl. Mesterdiplomás Vadgazda mérnök, kinológus szakmérnök, a Magyarországi Drótszőrű Magyarvizsla Tenyésztők Egyesületének elnöke, a MEOESz Vadászkutya Teljesítménybírói Testületének elönke, Aranykoszorús Vadászkutya Mestervezető, Aranykoszorús Mestertenyésztö, a Csővárberki Kennel rövid- és drótszőrű magyar vizsla tenyészet szíve-lelke. Kutyasuttogó, kutyatisztelő csodalény. Példakép. Elhoztam nektek az ő történetét, Olvassátok szeretettel.
Katika, üdvözöllek itt, az Attagirl-világban. Nagyon örülök, hogy elfogadtad a felkérésemet.
Szia Kami, köszönöm a felkérést, igazán jól esik.
Mesélj kicsit arról, hogyan indultál el efelé a rendkívüli karrier felé, honnan, milyen családból jössz.
Hú, hát megmondom őszintén, tök átlagos családból származom. A XIII. kerületben, a Gogol utcában kezdődött az életem, a nagyszüleimnél laktunk, majd amikor kiscsoportos ovis voltam, Pesterzsébetre költöztünk, emeletes házba. Ennek ellenére sok időt töltöttünk a bátyámmal a nagyszülőknél, különösen a szüneteket, ők vigyáztak ránk, míg a szüleink dolgoztak.
Jellemző felállás akkoriban, tiszta sor. Milyen volt az élet Pesterzsébeten, emlékszel rá?
Egy idő után anyukám itt már nem dolgozott, ő volt az, aki szeretett volna kutyát, így lett egy magyar vizslánk. Sajnos azonban szívbeteg volt, így visszavittük a tenyésztőhöz, miután már a gatyánk is ráment a kezeléseire. A következő kutyánk pedig Gerda lett, egy német juhász. Vele már én is sokat foglalkoztam, őrző-védő tanfolyamra vittem és nagyon élveztem, jó volt látni, milyen gyorsan fejlődik és mennyire szeret tanulni, dolgozni. Majd megérkezett Linda, az újabb magyar vizsla.
Emeletes házat mondtál, igaz? Két nagytestű, mozgásigényes kutya egy kis lakásban? (Nem mintha én nem ilyen körülmények közt éltem volna, a magyar és drótos német vizslámmal angyalföldi ötödik emeleten, mielőtt Amerikába érkeztem…)
Simán. Elmondom, hogy amennyiben a kutya megkapja azt a gyakorlást, mentálisat és fizikait, amelyre fajtájánál fogva szüksége van, a lakás pihenőhelyként szolgál az életében. Mi mindkét kutyát rendszeresen vittük kutyaiskolába, ahol le lettek fárasztva, így semmilyen problémát nem jelentett, hogy emeletes házban laktunk. Lindának pedig nemsokára találtunk egy vadászkutya-iskolát Gödölő mellett, Babatpusztán, Pomázi Ágoston vezetésével, ahol méginkább ki tudott teljesedni.
Mennyi időd maradt az iskolára?
Maradt azért, és szerettem is tanulni. Jól ment a suli. Arra viszont, hogy mi legyek, ha nagy leszek, ötletem sem volt. Végül kémia tagozaton kötöttem ki középiskolában és nem bántam. Alattam járók matek korrepetálásával szereztem némi zsebpénzt. Nyaranta pedig a nagymamám mellett dolgoztam gyógyszertári alapanyagokkal. Érettségi után a Műegyetemre mentem vegyészmérnöki karra, de mindösszesen két évet töltöttem ott, nem az én világom volt a vizsgázás, így végül vegyésztechnikus lettem.
Nahát, ezt nem is sejtettem!
Hát, erről még nem beszéltünk. De ez is én vagyok. Dolgoztam vegyésztechnikusként, mikrobiológusként, de még mindig csak sodródtam igazából. Érettségi előtt a család Csővárra költözött, ahol anyukám komolyabban tudott a kutyákkal foglalkozni. Ő nem igazán látta értelmét annak, hogy én egyetemre járok, ez is része volt annak, hogy végül idő előtt elengedtem a dolgot. A Vodafone-hoz kerültem, ez indította el telefon-viszonteladói karrierem, végül a Pannon GSM-nél kötöttem ki és nyolc évet töltöttem a telefonos világban. Nem igazából voltam önmagam abban a közegben, de jól fizetett, és akkoriban csak ez számított. Próbáltam megvetni a lábam.
És a kutyák mindeközben…?
Voltak, voltak. Visszatérve időben, a korábban említett Lindával nagyon szép eredményeket értünk el, többszörös versenygyőztes volt. 1994-ben pedig megérkezett első drótos vizslánk, Manó. Őt már teljesen én képeztem ki. Csúzli kutyánk, aki pedig már a mi tenyészetünkből származott, 2001-ben Európakupát nyert.
Csővárberki Csúzli
Apukám közben megbetegedett, anyukámnak muszáj volt elmennie dolgozni. Aztán egyszercsak… elment és nem jött többé haza. Ketten maradtunk az apukámmal, a bátyám már régesrég elköltözött és a saját életét élte. Hirtelen rám maradt apukám gondozása, a csővári ház fenntartása, a kutyák ellátása. Bár már 25 éves voltam, akkor nőttem fel, méghozzá igen gyorsan…
Nagy változás ez, mentálisan, érzelmileg egészen biztosan. Mennyire viselt meg?
Megmondom őszintén, nemigen volt időm a sebeimet nyalogatni. Nyilván amikor az embert faképnél hagyja az anyukája, kialakulhat benne a „nem vagy elég jó” mentalitás. Ha nincsenek a kötelezettségeim, ha van időm azon agyalni, hogy mit csináltam rosszul, biztos, hogy engem is legyűrt volna ez a fajta gondolkodás. Én viszont próbáltam világos fejjel nézni a dolgokat, egyrészt nyilván ismertem már anyukámat és ez a lépése, ha úgy vesszük, nem volt váratlan. Nem rólam szólt, nem engem, vagy akár apukámat minősítette. Az is igaz viszont, hogy időm sem volt agyalni. Dolgoztam látástól vakulásig. Reggel a kutyákkal kezdtem, folytattam apukámmal, utána irány az állomás, Budapestre vonatozás - persze, hogy nem volt autóm akkoriban –, munkahely, ott lehúztam 12 órát, ennek fejében nem kellett minden nap bemenne. 15 napot dolgoztam egy hónapban, az viszont napi 12 óra volt. Majd irány az állomás, hazavonatozás. Apukámmal eltölteni időt, majd a kutyákkal. 8 éven át a Vodánál, majd jött a Reiffeisen Bank…
Kemény, Katika. Nem lehetett egyszerű.
Nem volt az, de az embert erős fából faragták, amit az élet rárak, azt azért többnyire kibírja. Én is kibírtam. Mindeközben persze voltak nálam kiképzendő kutyák, hétvégente kutyasulit tartottam vadászkutyá(so)knak és persze a Csővárberki Kennel is ott volt. Fogalmazzunk úgy, hogy nem unatkoztam és nem gondoltam arra, mennyire rossz nekem. Nem is éltem meg úgy, hogy mennyire rossz nekem. Úgy fogtam fel, ez az életem, és ehhez alkalmazkodtam.
Ahogy hallgatlak, egyre inkább felmerül bennem a kérdés: hogy lettél vadász? Mikor lettél vadász?
Ugye két útja van a vadásszá válásnak. Az egyik, amikor a vadászat érdekel, netán beleszületsz, így amint tudod, megszerzed az engedélyt és mégy. A másik pedig, amikor egyáltalán nem érdekel a vadászat, aztán lesz egy vadászkutyád és rájössz, hogy ha igazán boldoggá akarod tenni, akkor muszáj elindulnod ebbe az irányba. Muszáj több ismeretet szerezned róla és a környezetről, amelyben elemében van. És én az utóbbi útra léptem azzal, hogy vizslázni kezdtem. Tanítgattam, tanítgattam a kutyákat, a gazdáikat, de egy ponton úgy éreztem, szükséges fejlődnöm magamnak is, hiányzott valami. Ráadásul az is bosszantott, tüskét hagyott bennem, hogy nem végeztem el az egyetemet annak idején. Azt már tudtam, hogy ismét tanulni fogok, és az volt a magamnak tett kikötésem, hogy olyan iskolába menjek, ahol a drótszőrű magyar vizslából írhatom a diplomamunkámat. Úgyhogy rövid keresgélés után kikötöttem Gyöngyösön, ahol az életvitelemnek leginkább kedvező feltételeket találtam, és vadgazda mérnöknek diplomáztam. Ezután pedig mentem tovább és Gödöllőn megszereztem a vadgazda mérnök mesterképesítést, emellett kinológus szakmérnöki képesítést is szereztem. Majd, természetesen, egy idő után a vadászengedélyt is kiváltottam és immáron teljesértékű vadászkutyásnak éreztem magam. Rengeteg új ismeretet szereztem, aminek a mai napig nagyon örülök.
Mindeközben a szokásos menetrended volt: apukád, kutyák, utazás, munka és a nap végén ismétlés.
Így van. Nagyon stresszes, nagyon telített időszak volt, de úgy gondolom, megérte.
Tehát ekkor még teszed, amit tenned kell, hogy biztos bevételed legyen, ami elég mindenre, amit fizetned kell, ugyanakkor már a szenvedélyed is szerves része az életednek.
Úgy, ahogy mondod. Egyre inkább kezdett körvonalazódni, hogy a végleges utam a kutya, csak még nem voltam abban a helyzetben, hogy maximálisan rájuk tudjak fókuszálni. Apukám, aki ugye otthon volt, azért szerencsére tudott ebben-abban segíteni és szívesen is csinálta, volt értelme a napjainak, ez mindenképp pozitív volt. Eleinte az oktatásért nem is mertem pénzt kérni, segítettem, akinek kellett, aztán egyre inkább azt vettem észre, hogy az emberek szívesen fizetnének a segítségért, amit tőlem kapnak, és így indult el a mellékes keresetem. A tenyészetből eleinte nem jött sok pénz, az első almunk nem is a mi nevünkön volt és az eladásban nem voltunk jártasak, illetve a névadótól váruk, hogy majd intézi a dolgokat, ami elég lassacskán haladt. Utána már Csővárberki névre lettek véve a kiskutyák és be is indult az a vonal is.
Na mesélj nekem egy kicsit erről a tenyésztésről. Mit kell tudnunk nekünk, kívülállóknak, hogyan kell elképzelnünk a tenyésztői munkát? Azt is kérdezhetném, hogy készül a jó magyar vizsla.
Haha, jó kérdés! Egészen leegyszerűsítve a tenyésztő célja az, hogy az utódban a fajtára jellemző tulajdonságok a legjobb minőségben jelenjenek meg mind apai, mind anyai ágról. A vizsla esetében ez másod-, harmadgenerációs rokonsági viszonyt minden probléma nélkül lehetővé tesz. Fontos a küllem, de a Csővárberki Kennel még mindig nagyobb hangsúlyt fektet a munkára való készségre és képességre.
Hogy választod ki a tenyészalanyokat?
Bíróként, trénerként, valamint felvezetőként abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy ismerem és munka közben látom a legjelentősebb magyarországi vizslákat, így könnyű a döntés, hogy kit szeretnék bevonni a tenyészetembe. Ami a küllemet illeti, amit én szeretek, az a se nem sötét, se nem világos szín, a szép fejforma, és nálam nagy hangsúlyt kap a szem. Az az igazi szép barna vizslaszem, okos, kifejező – nekem az igen fontos.
Hogyan árazod be a kiskutyákat?
Természetesen a piaci viszonyokat veszem elsősorban figyelembe, valamint a kiskutya minőségét, ha szabad így fogalmaznom. A kiskutyákat szocializálva és oltásokkal ellátva, törzskönyvvel adom át a gazdiknak. A neveket tradicionálisan egy szótárt felütve választom, amelyik betűnél épp jár az alom, azok közt a szavak közt keresgélek a szótárban.
Milyen gyakran születnek kiskutyáid?
Én nem vagyok híve a tömeggyártásnak, szeretem, ha pihennek a kutyáim és amikor kicsik születnek, azok remek minőségűek. Évente egy-két alom az, amiben hiszek és amit a Csővárberki Kenneltől várni lehet.
Ha jól tudom, dolgoztál hivatalosan is tenyésztőként, erről mit lehet tudni?
Igen, így van. A Dunakeszi Rendőrségnél rendőrségi kutyákat tenyésztettem, érdekes volt, egy évvel azután hívtak vissza, hogy beadtam a jelentkezésem. Épp amikor a Reiffeisennél fizetésemelést kaptam a jó munkám jutalmaként. Szerettem a Reiffeisenes csapatot, jó kis összetartó csapat volt, a munka viszont nem az én világom volt. A kutyatenyészés, na az igen, nem gondolkodtam sokáig a váltás előtt. A munkakörnyezet azonban toxikus volt. Semmi sem lehet tökéletes, ugye…
És ez volt a legutolsó munkahelyem. Amikor onnan eljöttem, akkor váltam a magam urává. Voltak már kapcsolataim a sok versenyre járás eredményeképp, a kutyasuli dübörgött, a tenyésztés is jól ment, már több lábon álltam stabilan, így meg mertem lépni ezt a nagy lépést. Hátrahagyhattam „a szükség nagy úr” gondolkodást és abból élhettem végre, amit szenvedéllyel szerettem. Persze, attól függetlenül mindez munka, úgy vélem, minden munka, amiért pénzt fogadok el. És minden munkámba apait-anyait beleadok, a legjobb minőséget igyekszem hozni. De nagyon jó érzés, hogy immáron 7 éve csakis olyan munkát végzek, amit szeretek és ahol én vagyok a saját magam főnöke.
És úgy tűnik, értékelik a munkámat, mivel 2008-ban megválasztottak a Magyarországi Drótszőrű Magyarvizsla Tenyésztők Egyesülete elnökének és azóta is minden alkalommal újraválasztanak. Nagy megtiszteltetés ez, úgy érzem, visszajelzés mindarra, amit a fajtáért tettem és teszek.
Megválasztottak a MEOESZ Teljesítménybírói Testület elnökének is, számomra ez is nagy dolog. A rengeteg munka, a rengeteg energia, az idő, amit a civil élet, az összes nehézség mellett megtaláltam és a fajtára, a kutyára fordítottam, megtérülni látszik és ettől igencsak boldog vagyok.
Mennyire férfivilág ez a kutyázós világ, mennyire tud egy nő érvényesülni?
Szerintem egyáltalán nem férfivilág! A vadászat, maga a sport, az talán igen. De a nők, talán épp ezért, nagyobb tiszteletet kapnak, amikor ugyanúgy mennek hóban-fagyban-sárban-esőben-szélben, mint férfitársaik, és ugyanazt a teljesítményt nyújtják a vadászaton. Ami viszont a tenyésztést és a versenyzést illeti, az teljesen koedukált, a nők fontos szerepeket töltenek be és sikereket érnek el. Véleményem szerint a nők hangszínében vannak olyan árnyalatok, amiket a kutya megérez, meg tud különböztetni, így a nők képesek hanggal simogatni, jutalmazni, avagy éppen büntetni, amely a kutya tanításánál létfontosságú.
Katika, csakúgy, mint a többi Attagirlnél, a te életpályád sem egyszerű, célba érésed jelentős útkeresés előzte meg, sok stressz, kész helyzetek, nehéz döntések. Most végre ott vagy, ahol lenned kell, azt csinálod, amit szeretsz, képes vagy másoknak adni, példát mutatni. A napjaid nyilván most sem könnyűek, a fizikai igénybevétel jelentős, ha csak azt nézem, hogy nagyjából reggeltől estig a szabad levegőn vagy, időjárástól, vagy naptól függetlenül, hétvégéket és ünnepeket is beleértve. Mi az, ami átsegít a nehézségeken, hogyan gyűjtesz erőt, energiát napi szinten?
Mindig nagyon várom a nap végét. Egy-egy verseny után hazatérni Vácra, ahol Lacival, a párommal élünk immáron hat éve. Próbálom úgy felfogni, hogy habár az otthonom is részben, Csővár a munkahelyem és a 20 km-es ingázás így gondolkodva nem tűnik megerőltetőnek. Tehát amikor egy versenyről, vagy az egyikotthon- munkahelyemről, a csővári házból, hazatérek a nap végén a váci kis másikotthonomba, annál semmi sem jobb.
Szeretem a sorozatokat, a minap fejeztem be ezredjére, ezalkalmmal Lacival néztem, az Utolsó befutókat Gary Oldmannel [Slow Horses], nagyon szeretem. Vannak aztán kedvenc telefonos játékaim, logikai játékok, amik teljesen ki tudnak kapcsolni, amikor zsibolyog az agyam. És nagyon szeretek, habár nem vagyok valami nagy ász egyelőre, sütni-főzni. Rosszul érint, amikor annyira elfoglalt vagyok, hogy nem vagyok képes beiktatni a főzést Lacinak és az apukámnak. Olyankor kénytelenek kifőzdéből enni valamit, és hangosan hiányolják a főztömet, ami rossz érzés, én szeretnék nekik főzni, de sajnos nem mindig jön össze. És amikor jut rá időm és azt mondják, „Jó volt!”, akkor tudom, hogy megérte.
És hát a vadászat. Az, ahogy a kutyámmal összhangban dolgozok a természetben. Ahogy szavak nélkül értjük egymást, ahogy együtt lélegzünk, együtt ver a szívünk, miközben egy célért haladunk. Ezt csak azt érti valósínűleg, akinek magának is része van ebben. Vagy például amikor olyan emberek vesznek körül, akiknek fontos annyira a kutya, hogy életmódot változtatnak miatta és mondjuk vadásznak állnak. Akiknek az, amit adni tudok, teljes váltást jelent, szemléletváltást, gondolkodásváltást. Ezt a folyamatot végignézve olyan büszkeség és boldogság tud eltölteni, amely miatt érzem, hogy megéri korán kelni minden nap, megéri odakint töltenem a hétvégéimet, megéri minden időjárási viszontagság vagy fizikai kényelmetlenség. Ilyenkor úgy érzem, jobbá válik kicsit a világ.
Van-e bármi, amit szerettél volna elérni, de még nem sikerült?
Egy időben nagyon szerettem volna ledoktorálni, de a vadgazdamérnöki mesterképzés egyszerre a kinológiai tanulmányaimmal nagyon sok volt, az a két év kőkemény volt és rájöttem, hogy az áldozat, amit hozni kellene a doktori címért, nem érné meg, nem adna annyit. Úgyhogy ezt elengedtem. Zavart annak idején, hogy nem tartottam ki a vegyészmérnöki karon, mostmár van két diplomám, ezzel a tanulásnak már búcsút tudtam mondani.
Ami nagy vágyam még, nem égető, de ha lenne bakancslistám, ez lenne rajta az egyetlen tétel, az egy amerikai körutazás. Egyszer majd – de egyelőre még van sok teendőm. Majd amikor már nem lesznek ennyire sűrűek a napjaim és jobban belefér az időbe…
Hogyan foglalnád ma össze, ki az a Noveczki Katalin?
Megtanultam nagyon értékelni, amit elértem, amim van. Igazán tudok örülni az apró sikereknek is, és nagyon vigyázok mindarra, amit megteremtettem, Lacival és az apukámmal megteremtettünk. Minden feladatomat maximális odaadással, szívvel-lélekkel végzem, és bár pénzt kapok értük és ezért munkaként szerepelnek az életemben, a szenvedélyeim is egyben. Nincs annál boldogabb élet, mint amikor ezeket el tudod mondani. Nem vágyok nagy dolgokra, sosem kergettem elérhetetlen álmokat, elmondhatom, hogy igen egyszerű életet élek, amelyben nem nehéz észrevenni és értékelni mindazt, ami jó. Boldog vagyok, a helyemen vagyok, a természet szerves része az életemnek és hiszem, hogy ennek önmagában gyógyító ereje van. Állatokkal foglalkozom, akik megnyugtatnak, kiszámíthatóak és ha jól csinálom a dolgomat, szuperül teljesítenek. Azt gondolom, amit ma kutyás körökben el lehet érni, azt elértem. Vannak Európa- és világbajnok kutyáim, a tenyészetem örömet okoz, boldoggá tesz, amikor más kutyákban meglátom a saját kutyáimat. Semmit nem változtatnék azon, aki most vagyok.
Katika, nagyon köszönöm ezt a pár órát, amit eltölthettem veled. Nagyon értékes volt a számomra. Én tudom, hogy személy szerint nagyon sokat köszönhetek neked, és megtiszteltetés, hogy belekukkanthattam egy pár éven át mindabba, amiről itt most beszélgettünk. Örülök, hogy most az olvasóknak is lehetőségük nyílt (egy kicsit jobban) megismerni téged, és hiszem, hogy a történetedben sokak magukra ismernek valamilyen szinten.
Ha igazad van, akkor már megérte. Köszönöm, hogy részese lehetek az Attagirl!-mozgalomnak és kívánom, hogy minél többen felismerjék, mi az igazi vágyuk, és merjenek belevágni és elhinni magukról, hogy képesek azt megvalósítani. Ha nekem sikerült, nekik is fog, ebben biztos vagyok!
Ha szeretnétek többet megtudni Katikáról, klikk a linkekre.
LinkedIn
Facebook
Kennel Contact
Film 01
Film 02
Fél éve, hogy el kellett Gyömbér vizslámat engednem. Csak az emlékek maradtak, és az értékes kapcsolatok általa. Mint amilyen Katika is. Köszönöm, kiskutyám.
Gyömbér @Szi-Benedek Photography
