03 - Rácz Gabriella

25 perc olvasás

Ülök itt gép előtt és azon gondolkozom, hogyan mutassam be őt. Mit írjak a bevezetőbe. Annyi minden kavarog a fejemben vele kapcsolatban – ismerem őt gyerekkorom óta. Még Debrecenből. Akkoriban lovakat rajzoltunk együtt. A napközis órákat az udvaron töltöttük bakugrással és röplabda-adogatással; folyamatosan mozogtunk, futottunk, gumiztunk, ami jött. Mindig úgy felnéztem rá. Okos volt, matekból penge – persze, könnyű neki, mondhatnánk, az apukája matematikus. Az enyém fizikus volt, mégis nehezen ment a fizika és a matek is. Ma már tudom, a különbség ott volt, hogy engem egyik sem érdekelt. Ő szerette a matekot és időt szánt a gyakorlásra. Sok-sok időt sok-sok gyakorlásra. Különleges metszésű arca, amely arc egyébként semmit sem változott mostanra, elárulom, eltekintve a bölcsességgel járó néhány apró szarkalábtól; okos, szürkészöld szeme, tökéletes fogsora, sportos, magas alakja és egyfajta uralkodói, de semmiképp sem lekezelő tartása, modora kiemelte őt közülünk, számomra mindenképp. Mindig éreztem, hogy ő más. Gyerekként még azt gondoltam, hogy a sikert a fontosságban mérik; nem tudtam még, hogy a tévében, politikában, sztársportolóként vagy valamelyik vállalat vezetőjeként fogom-e őt viszontlátni; csak azt tudtam, ez a lány viszi majd valamire.

Amit nem láttunk előre, én biztosan nem, de akkoriban még ő maga sem, az a szabadságvágy, ami felnőtt életében áttört mindenen, amit addig ismert. Amely akkor kezdődött, amikor gondolkodása elhagyta a jól megszokott és elvárt medret és önálló életre kelt. Amikor kezdett átlátni a tanult valóságon és felismerte a valódi realitást, mely aztán újabb és újabb, a tanult valóságban elképzelhetetlen helyzetekbe hozta, de amely által megismerte valódi önmagát. Ekkor indult igazi élete: önazonos, teljes, egyéniségével maximális egyensúlyban álló, szabad élete.

Márciusi beszélgetőpartnerem Rácz Gabriella, hétköznapi hős, abszolút szelf-méd, egész nő; a lovak, a szabad élet szerelmese. Áltsulis osztálytársam, egyik számomra legértékesebb, legautentikusabb és az egyetlen életenát-barátnőm. Háromszor három órás Viber-beszélgetésünket hosszú, tavaszi lovas-farmernapjai végén hősiesen állta, melyek summázását itt most megtaláljátok. Olvassátok szeretettel.

Hát szia, Gabi. Na, hogy vagy?
Jól, köszi. Főzünk.

Hogy mit csinálsz? [Hitetlenkedek. Rácz Gabi nem főz. Rácz Gabi kicsomagol és melegít.]
Főzünk! Makrélát sütünk. [És kacag, miközben kimondja megint. Kirobbanó, szívből jövő nevetés ez, tipikus Gabi-nevetés. Abban a pillanatban már jön is a kép a halról, amit párjával épp készítenek. Csodaszép, citromos-fűszervajas makréla. Kéri, hogy adjak még neki egy kis időt, míg elkészül a vacsi és megeszik.]

Na, most?
Na, itt.

Finom volt?
Finom.

Készen állsz?
Készen, csapjunk bele.

Oké. Elsőként mesélj arról, mi nyújtotta ennek az első-nyolcadik B-s iskolás leányzónak a hátteret a sikerhez, a remek teljesítményhez tanulásban, sportban - bármiben, amibe belevágtál.
Egyke gyerek voltam, így a szüleim figyelme nem oszlott meg, volt idejük rám, nekem meg magamra. Apukám matematikus, nagyon sokat foglalkozott velem, tőle vettem át azt a logikus gondolkozást, amely egész életemen át elkísért és a mai napig létezésem alapja. Rengeteget beszélgettünk, kártyáztunk, matekoztunk és belémivódott az igény a dolgok, a történések megértésére. Anyukámtól pedig, a hatalmas állatszeretet mellett, azt a fajta rendkívüli gyakorlatias gondolkodást tanultam el, amellyel ő megközelítette a problémákat, ahogyan mindig két lábbal a földön járva és mindig talpon maradva oldotta meg a helyzeteket.

A teljesítményem a szüleim szigorának is volt az eredménye, a négyes nálunk nem volt elfogadható jegy. Ebből pedig az a fajta maximalizmusom származik, amely magasra teszi a lécet, bármit is csináljak. Ugyanakkor egyfajta gátlás kialakulása is megindult bennem, amely a biztonságos „helyemen” tartott és nem engedett szárnyalni. Túlzott önkontrollt eredményezett és új helyzetekben elkezdtem megkérdőjelezni saját képességeimet.

Hát, Gabi, bennem ez sosem fogalmazódott meg, hogy nem vagy magabiztos. Túlzott önbizalmat sem érzékeltem tőled soha, de hogy ilyen belső küzdelmeid lennének, fel sem merült bennem.
Igazából nem ismertem én sem fel tudatosan. Egyszerűen csak kételkedés nélkül elfogadtam a szüleim iránymutatásait. Ha kitűnőnek kell lennem, kitűnő leszek. Ha nem kell ötletekkel előállnom, mert azok valahol mindig hibára futnak, akkor nem ötletelek. Hoztam, amit vártak, jó gyerek voltam, nem ellenkeztem és maximálisan bíztam abban, hogy mindig a legjobbat akarják nekem.

Abba a gimibe mentem, amit ők választottak nekem és az ő iránymutatásuk alapján döntöttem a közgáz mellett felsőoktatás céljából, maximálisan egyetértve velük abban, hogy számomra sokkal inkább egy a logikán alapuló pálya megfelelőbb, mint egy tantárgypáros tanári vonal. Kétség nem fért hozzá, hogy igazuk van. Az áltsuliban még magabiztos voltam és nyugodt. Aztán a külső körülmények, a szülői szigor eredményeképp elindult az önkételkedés. A gimiben már éreztem, hogy valami nem oké. A tanulás már nem kötött le annyira, mint az általános iskolában, a jegyeim is romlottak. Emlékszem, nemrégiben kezembe akadt egy kis üzenet, amit anno még a gimis matektanárom írt a szüleimnek, valahogy így szólt, hogy tudásához képest lehetne sokkal magabiztosabb. Megdöbbentem, amikor ezt felnőttfejjel olvastam. Ő már akkor látta azt, amit én magamnak csak sokkal később, ellentmondásos tapasztalatok alapján fogalmaztam meg.

Hogy alakult a helyzet gimi után?
Maradtam Debrecenben, a közgázra jártam. Életem legjobb évei voltak, jó volt Debrecenben egyetemistának lenni. Szerettem a sulit, a csapatot. Megismertem első szerelmemet, akivel a kapcsolat hét éven át tartott. Vele költöztem később Budapestre is. Már suli alatt elkezdtem dolgozni, a Citibankban, majd Pesten jött a Warner Lambert, a Budapest Bank, a Stollwerck és a MOL. Hosszú, elgondolkodtató, vegyes élményekben gazdag évek, amelyek nagyban befolyásolták a döntésemet, hogy nekem nem való a nagy céges környezet. Nem illek bele. Másképp gondolkozom, más nyelvet beszélek.

Mesélj erről egy kicsit.
Úgy nőttem fel, hogy a szüleim kinyilatkoztatásai végérvényesek, ezt a mentalitást át is vettem tőlük, így közelítettem életem eseményeihez. Aztán ahogy egyre többet láttam a világból, elkezdtem rájönni, hogy a szüleim álláspontja, véleménye nem az egyetlen helyes út a jó megoldáshoz, egy probléma megoldásához többféle út vezethet. Többször kaptam magam azon, hogy rácsodálkozok, amikor mások visszajelzése az volt, hogy valamit így, vagy úgy is meg lehetett volna közelíteni. Ez is hozzátett ahhoz, hogy egyre kevesebbnek éreztem magam és gyermekkori magabiztosságom teljesen eltűnt, elkezdtem aláhelyezni magam másoknak. Megkérdőjeleztem minden, addig stabilnak gondolt értékemet és azt kellett észrevennem, hogy nem vagyok elég. Az eredményeim hiába voltak kiválóak, mégsem éreztem azt a fajta bizalmat a főnökeimtől, amelyre számítottam. Úgy éreztem, a nálam kevésbé eredményes munkatársaim sikeresebbek, jobban boldogulnak. Ez nagyon sokáig elkísért, gyakorlatilag az összes munkahelyemen kijött és a részletekre való kitérés nélkül összefoglalva elmondhatom, hogy amely munkáltatóim nem megszűntek, onnan elküldtek.

Gondolom a párkapcsolataidra is rányomta a bélyegét.
Rá bizony! Az első hosszú párkapcsolatom stabil volt és biztonságos, szeretetburokban éreztem magam. Azonban egy idő után elmúlt. Az útjaink már nem egyfelé vittek, a kapcsolat véget ért. Békében mondtunk búcsút egymásnak, nem volt ajtócsapkodás, nem volt vita, mindketten tudtunk, hogy nincs mit tenni. Innen azonban a párkapcsolati kudarcok sorozata indult. A legtöbb kapcsolatom vagy el sem kezdődött, mert mire belevágtam volna az illetővel, ő visszalépett, vagy amikor el is kezdődött, a másik féllel nem alakult ki olyan kapcsolat, amelyre lehetett volna építeni. Nem értettem, mitől siklanak félre a dolgok és egy idő után már nem hittem el, hogy szerethető vagyok. Helyzeteket teremtettem, amelyekben a másik visszaigazolására vágytam, az jelentette volna számomra, hogy szeret. Vakvágányra vezető gondolataim néha az őrületbe kergettek engem is. Persze mindez oda vezetett, hogy csak megerősödött bennem az érzés: engem nem lehet szeretni. Nem vagyok elég jó. Nem vagyok elég.

Volt egy különböző stációkon átmenő kapcsolat az életemben, ami megérttette velem, hogy mit csinálok rosszul. Hogy egy férfi-nő kapcsolat teljesen más alapokon kell, hogy nyugodjon, mint ahogyan azt én gondoltam. Hogy az a fajta bizalmatlanság, amely munkahelyeimen a főnökeimmel kialakult, ahogy ott sem működött, úgy a párkapcsolataimban sem. Utólag visszatekintve tulajdonképp az életemben megjelenő összes férfi tanításáért hálás vagyok, rengeteget tanultam magamról, a szerepemről egy kapcsolatban és ma már tudatosan élem érzelmi életem. Boldog vagyok. Igazán teljes és boldog a jelenlegi kapcsolatomban, amely immáron csaknem három éve tart.

Az nyilvánvaló, hogy nem volt az utad egyszerű odáig, ahol most tartasz. Az is igaz azonban, hogy ahogy elnézlek, hallgatlak, ma semmi sem gyanítható abból a rögös útból, amelyet végig kellett járnod idáig. Mi volt a vigaszod, a támaszod, ami tartotta benned a lelket mindezidő alatt?
Voltak sziklaszilárd alappillérei az életemnek, amelyek jóban-rosszban jelen voltak. Ezek egyike a ló. Nem tudom, honnan jött ez nekem, nem tudom, miért pont ló, miért nem kutya vagy macska, mint általában a gyerekeknél. A családi anekdota szerint hároméves koromban gyereknapra azt kértem, hagy üljek lóra. Arról nem szól a fáma, teljesült-e a kívánságom, de az biztos, hogy amióta emlékszem, a ló szerves része az életemnek.

Mérken laktak anyukám szülei, ahol minden nyaramat töltöttem. Ezek a nyarak tartották bennem a lelket szeptembertől júniusig. Míg suliidő alatt csak rajzolgattam a lovakat, a nyári szünetben minden egyes nap kijártam hozzájuk a mezőre, titokban bringára pattantam és kitekertem oda, ahova a helyi téesz lovai ki voltak engedve legelészni és órákat töltöttem azzal, hogy megfigyeltem őket. Napról napra egyre közelebb engedtek magukhoz és megbíztak bennem. Egyébként pedig heti háromszor eljártam az uncsitesómmal lovagolni, ahol megismerkedtem az alapokkal és nagyon-nagyon szerettem. Ezek a mérki nyaralások nagyon fontosak voltak nekem, a falusi élet, annak lüktetése, dinamikája lételememmé vált és csak annyit tudtam gyerekként, hogy nagykoromban falun szeretnék élni és szeretnék lovat.

Tíz éves koromban anyukám elvitt Pallagra egy komoly lovardába. Emlékszem, egy Izabella fakó lovat kaptam, amin megnéztek, mire vagyok képes, aztán elhangzott az ítélet: a gyerek jó, jöhet. Ekkor volt az, hogy anyukám kétségbeesett, hogyan fogok kijárni az edzésekre Pallagra, egyedül mégsem buszozhatok ki, és ezek komoly, nagy lovak, össze fogom magam törni. A lovassport veszélyes és én kicsi vagyok. És ezzel a lendülettel eldöntötte, hogy beirat röplabdázni.

Emlékszem a röpis időszakodra. Mostmár akkor tudom, hogy jött az életedbe.
Hát így. A röplabda a másik nagy szerelem volt gyerekként. Ügyes voltam, jó csapatban játszottam jó edzővel, új élet nyílt előttem, új lehetőségek. Utaztunk versenyekre, eredményesen szerepeltünk, nyaranta a csajokkal a strandon lebzseltünk. A lovaglás egyre inkább fakult, mígnem tizennégy éves koromra teljesen eltűnt. A gimiben is folytattam a röpit, egyetemen a Biogal NB2-es csapatában játszottam az egyetemi csapat mellett. Pestre költözésem vetett a tizennégy éven át tartó sportnak véget. Pesten is leigazolhattam volna valamelyik csapathoz, de már nem éreztem a vágyat újabb helyre való beilleszkedésre, újabb lányok megismerésére, újabb dinamikához való alkalmazkodásra, így a röpit elengedtem. Átmenetileg aerobikra jártam a Nyugati mellé, mert a mozgásra nagy igényem volt – amíg aztán ismét a lovaknál kötöttem ki.

Hány évet hagytál így ki a lovaglásban?
Ha jól számolom, tizenkettőt. Egy régi bankos kollegával való találkozás során véletlenül került szóba egy lehetőség, amely újraindította. Egy pár alkalom után már céltudatosan, az alapoktól akartam kezdeni. Olyan lehetőséget kerestem, ahol egyéni edzést kaphattam. Jópár helyen megfordultam, rövidebb-hosszabb időt töltöttem számos lovardában, de bárhol voltam, nem láttam a célt. Nem volt világos az edzések felépítése. Random alkalmaknak tűntek szisztematikus építkezés helyett. Nem éreztem a fejlődést, hiányoltam az oktatásból a rendszert. Megintcsak a logikus agyam követelte a megértést. Ekkora már, 30 évesen, megvásároltam Bárót, első lovamat, amely fiatal, nyers ló volt én pedig még nem soroltam magam a haladó lovasok közé - nem a legjobb kombináció. Alkalmam nyílt azonban dolgozni vele és olyan összhangban voltunk, amely miatt éreztem, hogy ő kell nekem.

Teltek az évek és megfogalmazódott bennem, hogy lovasoktatói minősítést szerzek a TF-en. Hajtott a vágy, hogy minél többet megtanulhassak lóról, lovasról és a köztük ideálisan fennálló harmóniáról. Innentől aztán felgyorsultak az események. Én, aki világéletemben az angol lovaglási stílust képviseltem, megismerkedtem a western stílussal a tanulmányok keretében. Olyan dolgokat tapasztaltam, amikről addig nem is volt tudomásom. Például ahogy felültem az első western-stílusban képzett lóra, az megindult hátrafelé, tolatva, és nekem fogalmam sem volt akkor még, mit követtem el, hogy így reagált. Lenyűgözött a ló szabadsága a hosszú szár használata során és még megannyi apróság, ami számomra újdonság volt. Habzsoltam a tudást és éreztem, hogy valami új és izgalmas dolog indult el.

Báró volt a társam, együtt alakítottuk ki azt a fajta lovaglási stílust, amelyben ló és lovas lágyan, könnyeden, természetes harmóniában dolgozik együtt, stressz és kényszertartás nélkül, az angol és western stílus egyfajta keveréke eredményeként. A hét hat napján, napi 1,5-2 órát dolgoztunk együtt, csiszoltuk a módszert minden egyes jármódban. Oktatói karrierem pedig ismét egy véletlennek köszönhetően indult, az akkori lovardámnál megkértek, ugorjak be oktatóként, mivel nem volt ott senki más és érkezett egy lovas. Ez a lovas velem maradt a későbbiekben, és újabb lovasok követték, így rajtuk tesztelhettem és tovább finomíthattam a módszert. Aztán megszereztem második lovam, Kobaltot. Egyszercsak már főállású oktatóként tíz lovasom volt, akik teljes egészében biztosították mindazt a bevételt, amely anno az irodai munkából származott – az azzal járó megannyi megnyomorító érzés, toxikus környezet és eltipró verseny nélkül.

Ma ami oktatást tartok, az már kedvtelésből folyik. Személyes misszióm, hogy lovasaim megtanulják stabilan ülni, érezni a lovat, és örömmel képesek legyenek együtt mozogni vele. Hatvan perc együtt légzés, lüktetés a természettel az, amit nyújtok a látogatóimnak.

Olyan jó mindezt hallani. Téged hallgatni, a lelkesedést, ahogy beszélsz, öröm, tényleg. Azokban az években, amikor nem volt klasszikus, irodai munkahelyed, hogy boldogultál?
Megmondom őszintén, opportunista módon, szabadúszóként megragadtam minden lehetőséget, ami belém ütközött. A pénzügyi megoldások mindig nagyon érdekeltek, így belekóstoltam ebbe-abba, illetve az egészég, a természetes gyógymódok is foglalkoztattak. Kipróbáltam magam ingatlanban is – tetszett, de egy idő után már nem éreztem, hogy leköt. Időm tengernyi volt és rengeteget kutattam, olvastam, tanultam, fejlesztettem magam. Szerencsére volt pénzügyi tartalékom, így csak rövid ideig voltam kisebb pánikban, mikor egy alkalommal félrementek a dolgok átmenetileg. Addigra az asztrológiát már behatóan tanulmányoztam, ismét a logikát keresve, többnyire saját célra használtam, próbáltam általa megérteni életem történéseit, viszonylagos sikerrel. Nem hazudok, az volt az az időszak, amit a szorongás jellemzett az anyagi helyzet miatt; szó szerint a felettes erők segítségét kértem, hogy ne kelljen a lovaimat eladni. Sok Abraham Hicks-beszélgetést is meghallgattam és voltak azokban elhangzott gondolatok, amelyek mélyen belém ivódtak és átsegítettek a legnehezebb időszakon. Az egyik ilyen, hogy “Ha valami nem tuti igen, akkor az egy nem.” Vagy hogy ne tegyünk semmit addig, amíg összhangban nem állunk a forrásunkkal. És hittem abban, hogy mindig van holnap. És lett. Összeálltak a dolgok, jöttek a megoldások. Egy örökség formájában a szerencse is megsegített. Kisütött a nap a fejem felett.

Sok-sok önfejlesztés, a megértés iránti vágy miatti kutatómunka, két ló, egy kis szerencse – mi jött ezután?
Innen indul a tündérmesém. Egy véletlen folytán, egy spontán hétvégi kirándulás során a Bánki-tóhoz, palacsintámra várva a helyi starndbüfében megismertem jelenlegi páromat, akivel a párkapcsolati történelmemet teljességgel meghazudtoló módon tökéletes harmóniában létezünk és működünk együtt, mostmár évek óta. Olyan csodaszép helyen élt, egy nógrádi kis faluban, hogy az örökséget egy kis farm vásárlására használtam ugyanott, most ott élünk együtt a foxijával, a macskáival és a két lóval..

A farmon álló házikót újítgatjuk, ez személyes szenvedélyem és büszkeségem. A farmot egy régi istállóépülettel együtt kaptuk, amellyel szintén izgalmas céljaim vannak. Ami számomra is döbbenetes, hogy kertészkedek és főzök. Igen, a Gabi, akinek korábban a rántotta is komoly konyhai kihívást jelentett, ma csaknem minden nap főz! A kutatómunka most sem állt meg, rengeteget tanulok a növényekről, az ideális termesztési körülményekről. Vallásosan nézzük Petivel a Séfek séfjét, ez az esti programunk, az első résztől kezdtük el visszanézni – innen és innen-onnan gyűjtjük az ötleteket esti kulináris élményeinkhez saját konyhánkban. Mindenfélét főzünk együtt, ez egy igazi minőségi program a számunkra és törekszünk az egészséges, természetes alapanyagok felhasználására, amelyek nagyrésze saját kertünkből kerül ki. A falu lakossága nagyon kedves és összefogó, tojást, húst, kenyeret szerzünk tőlük cserébe olyasmikért, amiket mi tudunk nyújtani nekik.

Álomélet ez, ha visszagondolok a korábbi útkeresésem kilátástalan napjaira, boldogan adom át magam a tudatnak, hogy hazaértem. Megvan a kapcsolat, amire vágytam, a lovak, akik gyermekkori álmaim voltak és a falusi lét, amelyről Király utcai otthonomban is ábrándoztam még nem is olyan régen. Hihetetlen, de tudom, hogy igaz. Örömet okoz, hogy azt csinálhatom, amit szeretek, a szabadság, ami ebből ered. Ez a fajta lét.

Hogy foglalnád össze mindazt, amit e színes életút során megtanultál? Mivel biztatod azokat, akik hozzád hasonló módon őrlődnek jelenlegi mókuskerekük hajtása közben, miközben legbelül érzik, nem a helyükön vannak?
Mindenképp biztatom őket arra, hogy álljanak meg azzal a mókuskerékkel. Ha akadályba ütközünk, ne erőlködjünk. A stop tábla nem azért van, hogy hátráltasson, hanem hogy segítsen. Nem érdemes haragudni rá, örülni kell, hogy létezik. Ha a rossz célponttal harcolunk, csak elforgácsoljuk az erőnket. Ha nem látjuk valamire a megoldást azonnal, ne erőltessük, csak várjunk egy kicsit és az jön magától, amikor nem is számítunk rá. Szorongással telve, dühösen, a nyugalmi állapotból kibillenve csakis rossz döntés hozható, amely csak ront a helyzeten, ezért nyugodjunk le és adjunk magunknak időt. Ahogy Hicks mondaná, „simogasd meg a macskádat”. Ami gyakorlatilag azt jelenti, hogy tereljük el a figyelmünket az aktuális problémánkról, engedjük, hogy kiürüljön a fejünk. A többi jön magától. Az inspiráló gondolat érkezését felismerjük majd és kövessük azokat nyugodtan, akkor is, ha teljesen irracionális bolondságnak tűnnek. Szóval simogassuk csak azt a macskát szorgalmasan…

Gabi, olyan jó volt veled beszélni. Nagyon jó látni, hogy végre megérkeztél. Sugárzol, örülsz az életnek, éled teljes gőzzel Igazi sikersztori a tied, bemutatja mindazt, amit az Attagirl! képvisel. Szembenézni önmagunkkal, beazonosítani, mi az, ami táplál minket és mi az, amitől szabadulni kell, hogy esélyt adjunk magunknak arra az életre, amely valóban, őszintén boldoggá tesz. Köszönöm, hogy beavattál bennünket a tiedbe. Sok-sok boldog évet mindahhoz, amiért megküzdöttél, amit megteremtettél magadnak.
Nagyon szívesen, én köszönöm, Kamka, hogy megoszthattam a tapasztalatomat. Ahogy nekem sikerült, úgy bárkinek sikerülhet. A lényeg, hogy önmagunkhoz legyünk őszinték, hűek és kedvesek. Azáltal, hogy elhagyjuk az utat, ami nem a miénk és megvárjuk, hogy a sajátunk a talpunk alá érjen. Időnként ijesztő és rizikós, de ha nem riadunk meg, hanem kitartóan haladunk tovább, hazaérünk. És nincs annál jobb érzés, mint hazaérni.

Gabinak nincsenek megosztandó linkjei, ha szeretnél többet megtudni róla, kérlek jelezd nekem.