02 - Gabriella Chamorro Carlsson

23 perc olvasás

Imádok főzni. Ázsiai, olasz, magyar ételeket és igazából receptből bármit. Amikor először gondoltam arra, hogy valamilyen bizniszt kellene indítanom, a saját egészséges ételbárom megnyitásában gondolkoztam. A tiszta és lehetőleg bio étkezés elkötelezett híve vagyok, azoknál már csak saját alapanyagaim megtermelésének vagyok nagyobb híve. Itt Iowában a kertem tele van fura alakú, színű és ízű paprikával és paradicsommal; uborkával, sárgadinnyével és cukkínivel; goji és mindenféle más bogyókkal. Mániáim a trópusi növények, alig várom például, hogy a frangipánik, amiket magról indítottam három éve, virágba boruljanak. Ananász, kivi, citrusfélék és gránátalma magjait varázslom növényekké.

Szóval amikor a következő interjúalanyomat és férjét megláttam a tévében, akik konkrétan Panama legmagasabb hegyének tetején, a köderdőben élnek, melyet a Karib-tengerről érkező pára táplál, és ott vezetik minden elképzelést felülmúló, varázslatos éttermüket, nem tudtam nem irigykedni. Halál őszintén. Lenyűgöztek. Persze boldog voltam a sikerük láttán és gyanítottam, hogy az megannyi nehézség és számos zsákutca közepette érkezett, melyek miatt sokszor a nulláról kellhetett újraindulniuk. Megannyi aggály és szorongás közepette - de okos és tudatos tervezésnek, kreativitásnak, ötletességnek és annak az elszántságnak az eredményeképp, ami miatt nem adták fel. A szívük az, gondoltam, ami életben tartja álmukat; és a kitartás kifizetődött, nagyon is.

Ha láttátok Kristen Kish Éttermek a világ végén sajátos sorozatát, tudni fogjátok, ki az a Gabriella Chamorro Carlsson. Ő a Hacienda Mamecillo társmegálmodója, társmegvalósítója, társtulajdonosa és társséfje. Ez a  kis csoda a világ egyik legkülönlegesebb helyén működik és vendégeinek teljes Mamecillo-élményt kínál, melynek része az étkezés. Szerencsésnek érzem magam, amiért betekintést nyerhettem Gabi különleges utazásába és megismerhettem számos bizalmas részletét fenomenális életének, melyet bátorságának és ösztöneinek köszönhet – és némi szerencsének. A beszélgetések ezzel a rendkívül szerény, nyugodt és halkszavú hölggyel február elején folytak, mivel férjével már a Panamai Karneválünnepek rohamára készülődtek. Azok összefoglalóját most itt megmutatom. Olvassátok szeretettel.

Gabi, mondd el nekem, kicsoda Gabriella Carlsson: kislány, iskoláslány, ifjú hölgy. Hol kezdődik a történeted?
A svéd Lommában nőttem fel, egy Malmö-környéki kisvárosban, szüleimmel és két testvéremmel. A helyi iskolába jártam, gimnáziumba pedig Malmöben. A nagyszüleim farmerek voltak, imádták a természetet, csakúgy, mint a szüleim. A génjeimbe volt kódolva a természet iránti szerelem, mely szerelem azóta sem ért véget.

Akkoriban nem igazán volt elképzelésem, hogy mi legyek, ha nagy leszek. Gyakorlatias szülők gyerekének átlagos életét éltem; ők nem tereltek semmilyen irányba, de biztosítottak afelől, hogy bármire is adom a fejem, száz százalékban támogatnak. Teltek az évek és végül anyukám szakmáját választottam, csontkovács lettem. Ezzel kapcsolatban hoztam meg első fontos döntésemet és Angliába költöztem. Az angol csontkovács-oktatás hírneve jó, és az angolomat is szerettem volna gyakorolni, úgyhogy a kocka el volt vetve.

Azután mi következett?
Tanulmányaim után Angliában dolgoztam egy évig, majd megragadtam egy alkalmat a Karib-térségben, Antiguában. Egy szezont töltötten ott egy helyi intézményben csontkovácsként. Amikor lejárt a szerződésem, még nem akartam visszamenni Svédországba, szerettem volna még más helyeket is felfedezni. Emlékeztem, hogy anno, még tanulmányaim alatt kaptam egy e-mailt egy panamai lehetőségről. Megkerestem azt az e-mailt és felvettem a kapcsolatot a küldővel. Két hónappal később már a repülőn ültem Panama felé…

Jó kis kalandnak hangzik!
Igen, és még nincs vége. Már egy ideje Panamában voltam, amikor találkoztam egy férfival egy barbecue partin, aki azóta a férjem. Barátként indítottunk, de három hónap után kezdtek a dolgok felgyorsulni. Pár lettünk és nem sokkal később már láttuk, hogy egymásnak vagyunk teremtve. Megfelelő időben voltunk a megfelelő helyen. Mindketten a következő szintre akartunk már lépni, készen álltunk erőink egyesítésére és a családalapításra. Vártunk még fél évet, közben tervezgettünk, földet kerestünk Panamában, ebben az országban képzeltük el közös életünket.

Három-négy hónapba telt, míg rátaláltunk a földre, ahol most élünk. Ahogy ráléptünk első alkalommal, tudtuk, hogy hazaértünk, még ha csak egyetlen kis fakunyhó állt is rajta. A lányunk, Izabella, már úton volt, amikor elkezdtük felépíteni otthonunkat, melyet egy barátunk tervezett nekünk. Mindennek több, mint tizenegy éve.

Rolando és Gabriella

A hegy tetején, köderdőben élni biztosan nagy kihívás, hogy mást ne mondjak. Hogyan küzdöd le az odafent adódó problémákat?
Nos, az egyik legfontosabb dolog, hogy meg kell tanulni tisztelni és együtt élni a természettel. Megváltoztatni nem lehet, csakis alkalmazkodni hozzá. Az eső és a páratartalom azok a faktorok itt, amelyek a legtöbb frusztrációt okozzák, ha nem tanuljuk meg, hogyan alkalmazkodjunk. A legrosszabb hónapokban (szeptember-október, néha november) és az esős időszakban, ami április-májusban indul, mindent zárható műanyagzacskóban kell tárolnunk, a speizbéli készletektől a ruhákig.

Muszáj az időjárás és a természet jellegzetességeit figyelembe venni a meglepetések minimalizálásához. Mostanra sokkal jobbak vagyunk ebben, mint az elején, a tapasztalatainknak köszönhetően. Ha százalékban kellene meghatározni az arányát annak, ahányszor a természet beleszól az életünkbe, azt mondanám, harminc. De megtanultuk kezelni azokat a helyzeteket. És fennakadni sem érdemes a veszteségeken (mint amikor például a szél négyszer fújja el egymás után a melegházunkat), nem lehet mit tenni. Magunk mögött kell hagyni a rossz dolgokat és haladni tovább. Azt is észrevettük már például, hogy a nyári időszakok egyre szárazabbak, évről évre. Ez biztos, hogy egy ponton hatással lesz a kávénövényünkre, úgyhogy felkészülünk arra, hogy a természet egy újabb verzió kifejlesztésével válaszol majd.

A másik dolog, ami segít összpontosítani, amikor probléma merül fel, az az, ahogy a férjem, Rolando és én kiegészítjük egymást. Mindegy, mi mindenben különbözünk – és hidd el, jópár dologban különbözünk – , nagy hangsúlyt helyezünk a kommunikációra. Ugyanazok a céljaink, az elképzelésünk, az ízlésünk. Egy hullámhosszon vagyunk. Ez az, ami továbbsegít bennünket, minden bajjal együtt nézünk szembe, mindegy, mi történik.

A Chamorro Kávé

Mesélj nekem erről az egymás kiegészítéséről. Úgy érzem, jó kis praktikák fognak most következni!
Hát, svéd nő házassága panamai férfival, gondolhatod. Én nehezen állok meg, ritkán ücsörgök csak úgy. Feladatlistás ember vagyok, ő nem annyira jól szervezett. Mégis elérjük azt, amit szeretnénk. Általában én írom össze a feladatokat, ő pedig segít azok elvégzésében. Az évek során toleránsabbá váltam.  Ma már el tudom engedni azt, amikor Rolandonak nincs kedve azonnal megcsinálni valamit. Mindig van holnap.

Az egyik nagy nyomás, amit levesz a vállamról, az a bevásárlás. Annyira hálás vagyok érte. A bevásárláshoz a legközelebbi kisvárosba, Boquetébe kell mennünk, ami hét kilométerre van tőlünk. Az út első fele földút, ami nem móka az esős évszakban, a második fele kanyargós. Ha már a városban van, Rolando elintéz minden mást is, amit én nem szeretek. Cserébe én végzek mindent a ház és a gyerekek körül. Mindent, a mosogatáson kívül – abban az örömben osztozunk. És Rolando főz is, imád főzni. A kávéültetvény is az ő feladata. Fontos, hogy úgy legyenek elosztva az elvégzendők, hogy mindketten egyetértsünk és szerencsések vagyunk, amiért bármiféle nagyobb kompromisszum nélkül a személyiségünknek megfelelő elosztást meg tudtuk oldani.

Hogyan hoztok meg fontos döntéseket? Az ember azt gondolná, ilyen személyiségbeli különbségek mellett az lehetetlen.

Egyáltalán nem. Először is, az összkép mindkettőnk számára ugyanaz. Ugyanazok a céljaink. Ez létfontosságú. Rolando az, aki előáll az ötletekkel. Én vagyok az, akinek időre van szüksége, hogy átgondolja azokat. Először csak megemlít valamit, ez a taktikája, elülteti a gondolatot a fejemben. Akkor én elkezdek gondolkodni rajta. Később leülünk, kényelmesen, egy pohár borral, ellazulunk és megtárgyaljuk a részleteket. Utána nekem még kell egy kis idő, míg feldolgozom a döntéseket, de közben a dolgok már elindulnak az útjukon.

Egy jó példa erre, ami nemrégiben történt, az az, amikor Rolando elhintette, hogy szállást kellene biztosítanunk a vendégeinknek és néhány kunyhót felépíteni. Ez olyan jövőkép, amiben mindketten egyetértünk. Megegyeztünk, hogy építünk négy kunyhót. Eltelt egy kis idő, majd Rolando hirtelen bejelentette, hogy januárra foglalásokat igazolt vissza a szállásra. Kunyhónk pedig még egy sem volt. Hát így történnek itt a dolgok.

A minap említette, hogy milyen jó lenne egy kisgép, amivel berepültethetnénk a vendégeket…

Szoktatok veszekedni?
Veszekedni? Kiabálós-ajtócsapkodós veszekedni? Nem, soha. Nyilván felbosszantjuk néha egymást. Nekem a legfontosabb a kommunikáció és ahelyett, hogy megsértődéssel vesztegetném az időt, inkább próbálom megoldani a dolgokat és továbblépni. Szokásommá vált elmondani, mi az, ami épp frusztrál. Néha az félreértés eredménye. Néha én fejezem ki magam rosszul. A méreg egy idő után elszáll. Addig, amíg érzem, hogy Rolando megbecsül vagy megköszöni a dolgokat, amit sohasem mulaszt el, minden rendben. Mindig kifejezzük az egymás iránti megbecsülésünket azért, amit a másik tesz értünk, ami igen fontos a békesség érdekében.

Mi volt az eddigi leghúzósabb döntésed?
Egészen őszintén minden fokozatosan érkezik az életünkbe. Amíg ragaszkodunk ahhoz, amiben hiszünk, szem előtt tartjuk a célt, és nem adjuk fel (mint a Covid alatt), mindig egy lépéssel közelebb kerülünk a következő szinthez és a döntések nem érződnek kockázatosnak.

Beszéljünk kicsit a bizniszről. Amikor láttam a műsort a tévében, annyi kérdés merült fel bennem. Mint olyasvalaki, aki még mindig dédelgeti saját éttermes álmát, mindenre kíváncsi vagyok: alapanyagok és alkohol beszerzésével, versenyhelyzettel, ilyesmikkel kapcsolatosan. Mondd el nekem a Hacienda Mamecillo történetét.
Hát, Rolando mindig is szeretett volna egy éttermet. Előtte már dolgozott idegenforgalomban, gyalog- és kayaktúrákat szervezett, illetve pilótaként is dolgozott.

A Mamecillo egy helyi, tölgyfajta, amelynek sokféle és csodaszép színei vannak. Azért választottuk ezt a nevet, hogy kifejezzük a természet, illetve a szolgáltatásaink sokszínűségét. Rolando tervezte a farm logóját és ő csinálta sajátkezűleg a cégtáblánkat is.

Az étterem

Kávéültetvény-túráztatással kezdtünk a saját farmunkon és büféételeket kínáltunk a házunk előtt, úgy kilenc évvel ezelőtt. Aztán a dolgok folyamatosan alakultak. Először kitaláltuk, hogy sokkal személyesebb lenne a szolgáltatásunk, ha mi magunk szolgálnánk fel az ételeket. Utána elkezdtünk nagyobb hangsúlyt fektetni a tálalásra, majd elkezdtünk főtt ételeket kínálni.

A Panamai Turisztikai Hatóság által agrárturizmus kategóriában jóváhagyott szolgáltatók vagyunk. Amit kínálunk, nagyban különbözik a megszokott éttermi kínálattól. Nem is hívjuk magunkat étteremnek. Teljes élményt adunk a vendégeknek: gyalogtúrázunk, sztorikat mesélünk, és természetesen étkeztetünk, egy kellemes, 7-fogásos menüt kínálunk, és hozzá bort és kávét. A program reggel 9-kor kezdődik és délután 3-ig tart hivatalosan. Ha valaki csak étkezni szeretne, túrázni nem, arra is van lehetőség. Az étkezés-élmény este 6-kor indul. Ha pedig az időjárás az, ami nem teszi lehetővé a reggeli túrát, arra van B-tervünk, benti programunk.

Foglalásos alapon működünk, részletes információt gyűjtünk vendégeink étkezési szokásairól: allergiákról, különleges étrendi igényekről. Amint minden adat a rendelkezésünkre áll, megtervezzük a fogásokat. Minden egyes kis részletre szeretünk odafigyelni, amelytől a Mamecillo-élmény igazi élmény vendégeink számára, az ő elégedettségük fűt minket. Szenvedélyes munkánkra a legjobb visszajelzés az, amikor vendégek el sem akarnak menni. Vannak, akik többször visszatérnek hozzánk, ilyenkor megpróbálunk mindig valami új ételt kínálni, amit még nem fogyasztottak, valami különlegeset.

Az általunk nyújtott élmény egyedi, nincs igazi versenytársunk. Alapanyagainkat mi magunk termeljük, illetve a természet kincseit is felhasználjuk. Menüink a szezonálisan elérhető alapanyagokon alapulnak. Amit pedig a farmon nem tudunk megtermelni, mint például a bort, a környező kivárosokban szerezzük be. Egyikünk sem végzett séf, tudásunkat rengeteg gyakorlás hozta, ételeink kísérletezések eredményei. Rolando figyelemmel kíséri néhány kedvenc séfünket a közösségi médián, amikor új ötletre van szükség, amelyeket aztán kipróbálunk – így fejlesztjük receptjeinket.

A Hacienda Mamecillo csodaszép fogásai

Hát lenyűgözőek vagytok. De úgy tűnik, eszméletlen sokat dolgoztok. Hogyan fér bele minden 24 órába?
Nos, általában reggel 5kor kezdjük az előkészületeket. Amikor nagy csoport érkezik, a barátaink segítenek ki, ők mosogatnak és szolgálnak fel. Próbálunk olyankor előre készülni is – hámozunk, szeletelünk, kockázunk, amit kell – előző este. Általánosságban azonban mindent reggel csinálunk, a frissesség alap. Amikor pedig nincs esti étkezés-élmény, korán fekszünk.

Gondolsz-e valaha arra, hogy hagyjátok az egészet és könnyebb életet éljetek? Nem hiányzik a városi élet?
Tudod, szerintem nem lehet ennél jobb helyen élni. Igen, sok a kihívás. De ha jön valami, mindig van rá megoldás. Nincsenek szomszédaink, ami jó – meg rossz is. Ha nem lennének a vendégeink, igencsak elszigetelt lenne az életünk. De vannak, úgyhogy így jó. Kiegyensúlyozott.

A pandémia alatt eléggé elszigeteltnek éreztük magunkat. És itt, Panamában, a lezárás igen komoly volt. Nyolc hónapon át tartott és mindössze két óra állt rendelkezésre naponta a bevásárlásra. Nem volt munka, nem volt jövőkép, nem lehetett tudni, mi következik. Az volt az egyetlen alkalom, amikor elgondolkoztunk azon, hogy eladjuk a farmot. Azt viszont nem tudtuk elképzelni, mivel foglalkoznánk, ha eladnánk…

Ha itt élsz, muszáj nyitottnak lenned, mert sosem tudhatod, mi fog történni. Jónéhány dolgot fel kellett adnunk. Először is, a spontaneitásnak annyi. A vállalkozás időrendje szerint élünk. Nem tudunk csak úgy ezt vagy azt csinálni, előre kell terveznünk. Ahhoz, hogy itthagyjuk kicsit a farmot, muszáj előkészülnünk, úgyhogy a spontaneitás tényleg szóba sem jöhet. Aztán ahogy az előbb említettem, ott van az alvás. Sokkal kevesebb, mint amennyit a farmélet előtt aludtunk. Vagy a programozás, nem nagyon lehetséges. Ha akad is lehetőség, mint például bármilyen szakkör a gyerekeknek, annyi logisztikát kíván meg egy kétórás elfoglaltság, amennyi nem ideális. Ha arra gondolok, mi az, ami hiányzik az életemből, mégis azt mondom, igazából semmi. Annyi minden változott. Ugyanakkor változás nélkül nincs fejlődés.

Elég fontos elemeit adtad fel régi életednek. Nem tűnik úgy azonban, mintha bánnád. Mik a legjobb részei a jelenlegi életmódodnak?
Az első a természet közelsége. A második a térbeli szabadság, hogy nincsenek szomszédok. A harmadik az egészéges életmód, amit itt folytatunk. A napi szinten végzett álruhás kondizás. A sok gyaloglás, kertészkedés. Meg a magunknak megtermelt zöldségek-gyümölcsök. Van még egy dolog, a legfontosabb; ha jobban belegondolok, igen, ez minden bizonnyal a legelső: együtt vagyunk, folyamatosan. Mindannyian részesei vagyunk ennek az életmódnak, mindannyian kivesszük a részünket, még a gyerekek is. Együtt dolgozunk ugyanazért a célért, így aztán az egész napot együtt töltjük és nem csak az estéket, amikor már mindenki fáradt és harapós egy nehéz nap után. Szerencsések vagyunk, hogy ilyen az életünk. Nem főnöknek dolgozunk, hanem sajátmagunknak. Jó érzés, hogy ezt megtehetjük.

És mi a legrosszabb benne?
Haha, az esős időszak és a páratartalom, az biztos. Másodiknak a távolságot mondanám, mikor ügyeket kell intéznünk. A harmadik a családomtól való távolság. Nem látom őket annyira gyakran, amennyire szeretném. A szüleim remek emberek, ők a legnagyobb rajongóink. Olyan jó lenne valahogy gyakrabban együtt lennünk, nem csak online.

Ha kívánhatnál hármat attól a bizonyos aranyhaltól, mik lennének azok?
A legelső az lenne, hogy akkor láthassam a családomat, amikor csak akarom. Az nagyon klassz lenne. A második kívánságom az lenne, hogy az emberek tájékozottabbak legyenek azzal kapcsolatban, hogyan őrizhetik meg a természetet és hogyan adhatnak annak vissza hasznosítása után. Például hogyan kezelhetik a gombát, vagy használhatnak rovarirtót környezetbarát-módon. Támogatjuk az őshonosfaiskola-mozgalmat, helyi fákat növesztünk magról és eladjuk őket azoknak, akik fákat szeretnének a farmjaikra. A harmadik kívánság az lenne, hogy egészségesek maradjunk. Egészség nélkül semmi nincs. Őszintén úgy gondolom, a természetnek gyógyító ereje van és ez az egyik oka annak, amiért boldog vagyok, hogy annak a közepén élhetünk.

A természet közepén élésről jut eszembe, milyen állatok élnek körülöttetek?
Van a quetzal nevű madár, ami Guatemala jelképe, teljes az izgatottság, amikor meglátunk egyet. Aztán itt van a fehérarcú kapucínusmajom, ami ugyan megeszi a terményeinket, mégis támogatjuk őket, részesei vagyunk egy megőrzőprogramnak, ami az egyedszámuk növekedését célozza. Néha belebotlunk egy-két pókba, nem-mérges tarantulák feltűnnek a falainkon, na az nem a kedvencem. Kávészedés vagy túrázás közben néha meglátunk mérgeskígyókat, de tudjuk, hogyan legyünk óvatosak, hogyan ne zavarjuk őket, és így nincs gond. Találunk jeleit koati, lajhár, tapír és puma jelenlétének is – mind élnek errefelé, de szinte egyáltalán nem találkozunk velük.

Gabi, mit tartasz a legnagyobb sikerednek az életben?
Egyértelműen a gyerekeimet. Remek gyerekek, igazán nagyon büszkék vagyunk rájuk. Most azt mondják, egy napon majd átveszik tőlünk a vállalkozást. Próbálom nekik megkönnyíteni ezt, azt mondom nekik, nem kell még dönteniük. Hogy néhány év múlva lehet, hogy majd körül akarnak nézni a világban. Hogy eljön a nap, amikor már nem én leszek a legkedvesebb személy az életükben (ma ezt még elképzelni sem tudják) és hogy az is rendben lesz. Hogy bármit is akarnak majd kezdeni magukkal, mindig támogatni fogjuk őket.

Jól hangzik! És mi a legnagyobb félelmed?
Hogy valami: betegség, baleset, valami rossz fog történni a szeretteimmel. Emiatt szoktam aggódni, de próbálok nem nagyon belemélyedni, vagy túl sokat gondolni erre. A túl sok gondolkodás túl sok energiát és időt vesz el. Jó az, ha az embernek vannak ilyesmi érzései, de azokban túlságosan elsüppedni hiba. Muszáj továbblépni.

Mik az életedre jellemző jó érzések?
Általában boldog vagyok. Érzem, hogy szeretnek. Érzem magam körül a szeretetet. Biztonságérzetet ad, ahol az életem jelenlegi áll.

És a rosszak?
Az elszigeteltség. Az emberektől való elszakadás. Néha demotivált is vagyok – amikor látom a mosatlanhegyeket a nap végén. Honvágyam van, amiért távol vagyok a családomtól.

Haciendo Mamecillo

Világos, hogy rengeteg minden zakatol a fejedben és rengeteg a tennivalód minden nap. Van egyáltalán időd kikapcsolódni? Hogyan töltöd újra energiakészleted?
Tudom, hogy őrültségnek hangzik, mivel fizikai igénybevétel, de imádok túrázni. Így szerzem vissza mentális energiámat. Szeretek kint lenni, még ha csak kinti munka miatt is, sokkal másabb, mint odabent állni a konyhában egész nap. Például megjavítani a kecskék kerítését. Másik kikapcsolódás számomra az asztaloskodás. Bútorok készítése. Konyhaszekrények, éjjeli szekrények. Rolandoval együtt csináltuk az összes bútorunkat, nagyon szeretünk ilyesmivel foglalkozni. Egy jó kis műhely felállítása, ahol majd tudjuk megfelelően tárolni a szerszámainkat, tervben van.

Gabi, az idők végezetéig tudnék veled beszélgetni, de tudom, hogy véges a rendelkezésre álló időd. Úgyhogy végül, de nem utolsó sorban, van-e bármilyen bölcsességed az olvasók számára?
Hát, próbáljunk ne túl sokat gondolkodni a múlton és a jövőn. Próbáljunk meg a jelenben élni, becsüljük a jelent, ne vesszünk el a tervezésben túlságosan. Számomra ez a boldogság kulcsa. Örüljünk a napnak. Hozzuk ki belőle, amit lehet. Persze, kell terv, kell cél – de ha túlságosan sok van azokból, elfelejtünk a jelenben élni. Az élet sosem tökéletes, valami mindig közbejön, de képesnek kell lennünk egyensúlyban tartani a dolgokat. Csak maradjunk a jelenben.

Időnként pedig váltsunk környezetet. Néha muszáj kiszakadnunk a mindennapi körülmények közül, hogy értékelni tudjuk, amink van.

Gabi, sok-sok örömet és boldogságot kívánok nektek a Hacienda Mamecilloban. Folytassátok nagyszerű munkátokat, amit ti csináltok, az maga a csoda, és hatalmas érték a mai világban. Tanítsátok tovább az embereket természetről, egyensúlyról, szeretetről és megbecsülésről a Mamecillo-élményen; a túrákon, sztorikon és gyönyörű, lélekteljes fogásaitokon keresztül. Élmény volt veled töltenem ezt a néhány órácskát. Hálásan köszönöm.
Én köszönöm, Kami.

Ha tőbbet szeretnétek megtdni Gabiról, klikk a linkekre.

Instagram 1
Instagram 2
Website
E-mail
Kristen Kish - Restaurants at the End of the World
NatGeo magyar ismertető