01 - Túróczi Réka
25 perc olvasás
Hobbifutóként nem lehet őt nem ismerni. Amelyik versenyen indul, azon látni fogod. Akvamarin, metálkék, kiwizöld, madzsenta, rikinarancs, neonsárga – messziről kiszúrható páratlan sportmezeiben. Hidegebb időben öltözékével harmonizáló fülpamacsaival. Hatalmas mosolyával. Kecses mozgásával. Én a 2012-es Balaton Szupermaratonon láttam őt élőben először, azóta követem életpályáját a közösségi médián. Folyamatos inspiráció.
Légies, könnyed, csodaszép. Hatalmas sötét hajtömege úszik utána. Náray Tamás modell-felfedezettje. Háromgyermekes anya, három diplomával, triatlonista. Edző, influenszer, márkanagykövet. Magabiztos, eltökélt, sikeres. Ő Túróczi “iRUNmom” Réka, ahogyan ismerjük. Sokat hallott név idehaza, számos oknál fogva.
Amibe általában nem gondolunk bele vele kapcsolatban; vele, akinek látszatra mindene megvan, az az, hogy ehhez az életformához mennyi áldozatra, mekkora bátorságra van szükség. A nyilvánosság szeme előtt létezni függetlenül attól, hogy legbelül mit élsz meg, miközben az anyaság és a sportolóélet mindennapjaival zsonglőrködsz. Nagyot álmodni, majd felvenni a kesztyűt a megvalósítása érdekében. Mindez igencsak nagy kurázsit igényel. Tudatosságot, tervezést, kitartást, szorgalmat és fegyelmet, melyek nélkül, légy bármennyire is született tehetség valamiben, a siker aligha érkezik.
Ebből a szemszögből beszélgettem sokat Rékával január hónap folyamán, mely beszélgetést most megosztom itt veletek. Olvassátok szeretettel.
Réka, gondoltál-e valaha magadra, mint bátor nőre? Szerinted bátor vagy?
Gondoltam. Nem tartom magam folyamatosan bátornak, ez a gondolat főleg akkor jön, amikor meghozok egy-egy döntést, vagy amikor korábbi döntéseimen elgondolkodom. Olyankor mindenképp.
Ha visszagondolsz az életedre, melyek voltak azok a pontok, amikor szükség volt a bátorságodra? Amikor, például, ahogy az előbb elmondtad, merész döntést hoztál, esetleg meg is inogtál, de kitartottál a vágyad mellett és végül elérted azt?
Az első ilyen fontos döntésemet emlékeim szerint általános iskolai tanulmányaim végének közeledtével hoztam. Elhatároztam, hogy a fővárosba költözök. Régóta szerettem volna nagyon és tudtam, hogy nem lesz könnyű a családom nélkül, mégis ragaszkodtam hozzá. Végül aztán a Xantus kéttannyelvűben kezdtem a gimit és németül tanultam mindent. Az ismeretlen, az újdonság kicsit nyugtalanított, de nagyon büszke voltam magamra.
Egy másik ilyen döntésem, ezúttal büszkeségérzet nélkül, a házasságomból való kilépés volt. Tudtam, hogy ez a választás nem lesz népszerű. Tudtam azt is, hogy szomorúságot fog hozni olyanoknak, akiket nagyon szeretek, ám azt is tudtam, hogy a házasságnak vége. Számomra elfogadhatatlanabb opció volt úgy tenni, mintha nem így lenne, ahelyett, hogy szembenézzek a tényekkel, összeszedjem a bátorságomat és felvállaljam az érzéseimet. Tisztában voltam vele, hogy az élet, ahogy ismertem, véget ért és ami ezután következik, nem lesz könnyű, sem anyagilag, sem logisztikailag, hogy a lelki fájdalmat ne is említsem. Mégis, legbelül tudtam, hogy ez a helyes és az egyetlen számomra járható megoldás. Gyengébb pillanataimban azzal vigasztaltam magam, hogy így tulajdonképp mindannyiunknak lehetőségünk nyílik egy teljesebb, őszintébb életre – és ez így is lett. Mindketten új életet kezdtünk, a jó kapcsolat a volt férjemmel pedig megmaradt, rendszeresen kommunikálunk, főleg persze a gyerekek miatt - és ez így van jól.
Még egy fontos, vízválasztónak bizonyuló döntésem, és nagyon örülök, hogy akkoriban erős tudtam lenni és kiállni mellette, a sporttal kapcsolatos. Visszatekintve boldog vagyok, hogy képes voltam kitartani és megfelelő nyomást gyakorolni az „ellenzékre”. Hogy el tudtam velük fogadtatni, hogy nekem erre van szükségem és a sport az, amibe a jövőben időt, energiát és anyagiakat szeretnék invesztálni. Mindent megváltoztatott az életemben és általa válhattam azzá, aki ma vagyok. Egyértelműen a legbátrabb, legnagyobb hatással bíró döntésem.
Volt, persze, amikor, mint gondolom mindenki más is, olyan helyzetbe kerültem, amelyre nem volt ráhatásom, felül kellett kerekednem a félelmeimen, elfogadnom a kész helyzetet, felállni és továbbmenni. Ilyen volt néhány szakítás az életemben, illetve mind közül a legnehezebb, édesanyám halála. Tudom, hogy ezzel előbb-utóbb legtöbbünk szembe kell, hogy nézzen. Nekem előbb jött és nagyon, nagyon nehéz volt egyrészt a tény, hogy elment, és az, ahogyan elment. Nem tudom, eljön-e a nap, amikor könnyek nélkül tudok majd erre gondolni.
Ha már könnyek. Mennyire jellemzőek?
Amikor szomorú vagyok, vagy mélyen, nehezen tudok gátat szabni nekik. Elég, ha valaki kedvesen szól hozzám, vagy figyelmesen meghallgat, és már potyognak is. Ilyenkor sebezhetőnek érzem magam és a kedvesség valahogy megindítja őket. Érzelmes alkat vagyok, és nem próbálom elfedni sem a féktelen örömömet, sem a mély bánatomat. Előző esetben mosolygok, nevetek, bánatomban pedig, hát igen, sírok.
Réka akcióban
Az előbb felmerült a félelem szó: vannak-e? Mivel kapcsolatosak? Hogyan győzöd le őket?
Hogyne lennének. Sportolóként a legnagyobb félelmem a sérülés. És az abból eredő lassú regeneráció. Ez komoly idővel tud visszavetni bármely felkészülésben. Egy másik dolog, amivel egyszer már megégettem magam és azóta tartok tőle rendesen, az a lejtmenet biciklivel. Az első komoly esésem óta 2016-ban nagyon óvatos duhaj vagyok és az sem érdekel, hogy sokan leelőznek; ilyenkor azt mondogatom magamnak, nem éri meg, nem éri meg, majd visszaelőzöm őket hegymenetben. És ez így is történik.
Édesanyám halála óta pedig a rákra való hajlam az, amire, ha gondolok, szorongok. Tudom, és ezzel győzködöm is magam, hogy mindent megtettem, megteszek a megelőzés érdekében, de néha az a pici kisördög, a kétely teret ragad magának az agyamban és olyankor elég nehéz megnyugtatnom magam. Tudatosan kell magam irányítanom azokban a percekben, mantrázgatok, többnyire sikerrel. Veszek egy hangulatvilágította forró fürdőt, beteszem a kedvenc lassú zenei válogatásomat és próbálok lazítani. Ez a legjobb módszerem egyébként a kikapcsolásra, a lazításra egy nehéz nap után is.
A bevezetőben azt merészeltem írni, hogy magabiztos vagy. Az biztos, hogy kívülről annak tűnsz, örökmosollyal, nagykacajjal az arcodon a szociális médián – vannak-e belső harcaid, és ha igen, főleg mihez köthetők?
Alapvetően valóban magabiztos vagyok, tisztában vagyok az értékeimmel, a hiányosságaimmal és igyekszem mindkettőt a helyén kezelni. Azonban, mint minden ember, időről időre én is elbizonytalanodom és azon tűnődöm, nem vagyok-e túl erős. Túl önálló. Túl önző. Túl exhibicionista. Túl sok. Vagyok-e elég alkalmazkodó. Kiértékelem a helyzetet, amivel kapcsolatosan ezek a kérdések felmerülnek és levonom a tanulságokat, amelyeket igyekszem a későbbiekben alkalmazni. Néha pedig a kedvenc zeneszámom a nyugtatóm, SIA – Bird Set Free – és csak engedem magam érezni, megélni, ez könnyíti a feldolgozást és a továbblépést.
Ellendrukkerek. Mindig vannak, amikor valaki szép és/vagy sikeres. Mennyire nehéz kezelned őket, mennyire képesek lehúzni?
Vannak, vannak. Szerencsére nem sokan, de azért akadnak. A kritikával önmagában nincs semmi problémám. Hiszem, hogy az építő kritika fontos. Az építő kritika azonban többnyire privát vonalon, a nyilvánosság elkerülésével és legtöbbször kedvesen megfogalmazva érkezik. Elgondolkozom rajta és akkor is hasznosnak érzem, ha nem értek vele egyet. Elgondolkozom a nyilvánosan, bántó módon megfogalmazott kritikákon is, amelyek szerencsére nem jellemzőek, de azért előfordulnak. A sértő szavak mögött is lehet igazság, ezért fontolóra veszem azokat, de tény, hogy az ilyen vélemények sokkal nehezebben érkeznek meg hozzám. A legtöbb kritikára igyekszem válaszolni, a megalázóan megírtakra is, eszközöm pedig a kedvesség. Érdemes a bántásra kedvességgel reagálni, egy idő után a bántó fél elveszíti érdeklődését. Ezt korán, már gyermekfejjel megtanultam és azóta is vallom, mert kivétel nélkül működik.
Mennyire korán? Mivel bántottak gyermekként?
Nézd, az átlagosnál barnább a bőröm, óhatatlanul megkaptam a suliban a cigányozást. Rosszul esett akkor még, persze. Akkoriban választottam fegyveremül a kedvességet először. Ma már másként tekintek erre a témára, egyébként pedig a Szaffi rajzfilmet mindig is nagyon szerettem, olyannyira, hogy már felnőttfejjel a fekete cicámat például Szaffinak neveztem el…
Mennyire vagy tervező alkat? Éves fogadalmak, célkitűzések vannak-e szilveszterkor?
Abszolúte tervezek. Ugyan nem szilveszterkor tűzöm ki őket, vagy valamely jeles napon, de vannak céljaim adott évre, rövidebb-hosszabb távra. Hiszem, hogy ha valamit el akarunk érni, nem indokolt x napig várni a kezdéssel, már aznap hasznos belevágni és a gondolkodásmódot, ami azt támogatja és lehetővé teszi, magunkévá tenni. Legalábbis nálam ez mindig így működött, ez mentális beállítottság kérdése.
Mik a jelenlegi tervek, melyeket 2024 során szeretnél megvalósítani, vagy megvalósításába belevágni?
Idén elkezdem a készülést a 2025-ös IronMan világbajnokságra, nagyon szeretnék kijutni Konára, de legkésőbb 2027-ben, sérülésfüggő a döntés. Idei célom még egy Pilates-klientúra kiépítése. A Pilates a legfrissebb a sportjaim sorában és úgy vélem, a leghatékonyabban támogathatja egy állóképességi sportoló erőnlétét. Ezt kívánom népszerűsíteni, ez egy nagyon fontos célom az évre. És végül még egy, amit prioritásként fogok kezelni 2024-ben: a lelki-mentális fejlődésem. A tavalyi év minden szempontból erőpróbáló volt és kicsit elveszítettem a fókuszt, úgy érzem. Az idén visszaszerzem és megerősítem. Úgy hiszem, ebből mind a családom, mind a tágabb környezetem, a munkatársaim, futóim és a sporteredményeim is profitálni fognak.
Réka akcióban
Hogyan indulsz el a megvalósításuk útján?
Az IronMan VB-vel kapcsolatosan az edzés először is fokozatos, szisztematikus és teljesítménymonitorozott módon el kell, hogy induljon. Legutóbbi sérülésemből még nem teljesen épültem fel, ezért okosan kell felépítenem a mozgást. Ismét régi, jól bevált edzőmmel fogom elkezdeni a munkát és együtt azt is eldöntjük, melyik legyen a 2025 év eleji kvalifikációs versenyem a VB-re. Több szempontot is figyelembe kell itt vennünk, komoly kutatómunka fogja megelőzni a választást. Meg kell találnunk azt az IronMan versenyt, ahol a legjobb eséllyel tudok indulni a konai kvalifikációhoz. Visszatérek a gyorsítómunkához is, ami főleg pályamunka, a 3. kerületi Élményfutárok csapatához. Korábban is nagyon szerettem velük dolgozni, ez biztosan így lesz most is.
A Pilateshez kapcsolódó első lépéseim kezdő edzések megtartása és a képzésem 3. moduljának befejezése lesznek. Nyár végén várható mindkettő, majd a 4. negyedévben szeretném egyedi, sportolókra szabott óráimat elkezdeni megtartani, erős klientúrával dolgozni.
Az önépítés, önfejlesztés célom igen izgalmas, sokat várok tőle. Eddig mindig a testem edzése volt előtérben, mostanra azonban világos, hogy a lelkemre is fókuszálnom kell. Nem szégyellem beismerni, a legtöbb embernél eljön ez a felismerés – nálam is eljött. Most úgy érzem, el fog kelni a segítség, life coach segítségét fogom kérni és vele együtt dolgozni a sziklabiztos, öntudatos, kiteljesedett Rékán.
Mennyire okoz nehézséget kilépni a komfortzónádból egy cél érdekében? Melyik volt a legnehezebb helyzet, amikor erre volt szükség, hogy közelebb kerülhess a sikerhez?
Időről időre muszáj kilépnünk, de én úgy fogom fel, hogy amikor erre kerül a sor, azzal lélekerősödés is jár. A legfrissebb ilyen komfortzóna-elhagyásom nem is olyan rég történt, amikor is a körülmények úgy hozták, hogy habár az elmúlt 13 évben megélhetésem főként sporttevékenységből származott, a bölcs döntés most az volt, hogy visszatértem korábbi, felszámolással kapcsolatos munkatevékenységemhez. Átmenetinek tervezem a változást és kiváltságos ugyan a helyzetem, amiért van hova visszamennem, a jövőmet azonban továbbra is a sportban látom és ez a vízió hajt és így könnyebben nyelem be az átmeneti kényelmetlenséget. Régi mottóm, hogy minden csoda három napig tart – ez az érzés is el fog múlni gyorsan, addig is a legjobbamat hozom mind a munkahelyemen, mind a sportban. Ez a fajta kényszerhelyzet az életemben szerencsére nem gyakori, de amikor megtörténik, gyorsan belátom a továbblépés szükségességét az önsajnálat helyett (ami azért természetesen nem marad el, persze, hogy én is tudom sajnálni magam, csak épp mivel nem konstruktív, nem tart sokáig).
Említettem az áldozatot a bevezetőben. Mennyi áldozattal jár az életmódod?
Ez egy elég fájó kérdés. Nem szeretném most felhozni azt, hogy a gyerekekkel töltött minőségi idő megsínyli a sportba beletett időt. Tudatosan próbálom úgy alakítani a sportéletem, hogy ők minél kevésbé szenvedjék azt meg. Ehhez egyrészt kell az a fajta flexibilitás, amivel én próbálok működni. Sokszor sportolunk együtt is, ami együtt töltött minőségi időként kvalifikál.
Ami viszont rendszerint megszenvedi az életmódomat, az a párkapcsolati vonala az életemnek. Sajnos azt kell, hogy mondjam, a legtöbb párkapcsolatom, amely véget ért, nagyrészt ennek volt köszönhető. Mert az egy dolog, hogy tekerek egy nap 1-3 órát és/vagy futok még egyet-kettőt. De emellett ott van a regeneráció, a manuálterápia, a masszázs, a szauna, az ilyen-olyan kezelés, ami szerves része az intenzív sportnak, és ami mind külön idő. Rövidre fogva, sajnos a kapcsolataim többnyire eljutottak arra a pontra ,hogy az életmódom feszültség forrásává vált.
A kisebb áldozatokra, szabadidős programok feladására egy-egy szükséges edzés vagy kezelés besuvasztása javára nem is akarok kitérni. Mindennapos jelenség, amellyel megtanultam együtt élni, mostanra teljesen természetes. A priorizálás az életemben kiemelt fontosságú.
Réka akcióban
Szoktál halogatni?
Szoktam. Hajaj. Őszintén megmondom, nem vagyok egy házitündér. A ház körüli tevékenységekben sosem voltam nagy. Ha valamit halogatok, az a nagytakarítás, nagyszabású főzések, jaj, nagyon nem szeretem egyiket sem. Ez nem azt jelenti, hogy nem végzem el őket, amikor nagyon szükséges, inkább csak annyit, hogy hirtelen minden fontosabb lesz, mint azok. Szégyen, vagy sem, amikor van rá lehetőségem, ezekben segítséghez fordulok.
Beszéljünk a szerencséről. Mit gondolsz róla? Hiszel benne? Hogy érzed, meg szokott találni, mikor nagy szükséged van rá?
Az én tapasztalatom az, hogy az élet (gondviselés, a gondolat teremtő ereje, ki miben hisz) segít megoldani a helyzeteket.
Ha már szerencse: van-e bármiféle kötődésed a 3-as számhoz? A bevezetőt mikor megírtam, nem tudtam nem észrevenni a 3 gyerek – 3 diploma - 3atlon hármast.
Haha, szeretem a páratlan számokat, de a kedvenc számom a 9-es, nem a 3-as!
Oké, akkor most vissza a realitáshoz. Képes vagy elfogadni, hogy valamiben jó vagy? Megveregetni a saját vállad és elismerni, hogy valami valóban azért sikerült, mert te jól csináltad és nem mások érdeme?
Ma már felismerem és elhiszem, ha valami az én érdemem. Tisztában vagyok azzal, hogy semmiben nincs szupertehetségem, de azt is tudom, hogy átlagon felül szorgalmas vagyok. Amit elhatározok, abba rengeteg munkát fektetek. Amikor sikerem van, büszke vagyok, de csak röviden ünneplem magam, máris haladok tovább. Pontosan tudom azt is, hogy a gyermekeim sikerebiben mekkora az én anyai hozzáadott értékem.
Ha valami nem sikerül, mennyire téped magad utána? Egálban van a kettő, vállveregetés és önmarcangolás, úgy érzed?
Általában nehezebbnek találom az öndicséretet, mint az önvádat, azonban itt is megáll a minden csoda három napig tart mottóm. Az önvád persze kétszer annyi ideig tart, mint az öndicséret, egy kis önsajnálattal megfűszerezve, de mindkettőt gyorsan feldolgozom és magam mögött hagyom. A hibákból igyekszem tanulni, megpróbálok megfelelő következtetéseket levonni és legközelebb azokra emlékezni.
Ha valami sokadjára nem sikerül, elengeded, vagy próbálkozol még, mígnem végül megtörténik?
Sokszor nekimenős, nem-feladós típus vagyok. Vannak azonban olyan helyzetek, amik egyszerűen nem működnek. Amikor ez a felismerés eljön, és tisztában vagyok azzal, hogy a lehetőségeim elfogytak, egészségesnek gondolom továbblépni és ezt is teszem. Nyitott vagyok egy későbbi újrapróbára még ekkor is, de nem dőlök kardomba, ha valamit végleg el kell engednem ezernyi erőfeszítés után.
Az 1970-es években megkaptuk a flow-élmény definícióját Csíkszentmihályi Mihálytól és azóta is a beteljesülés, vagy akár a boldogságérzet, de mindenképp a teljesítmény fémjeleként használjuk. Számodra mik hoznak flow-élményt, mi az, amiben teljesen el tudsz veszni és meg tudod élni önmagad?
Hát ezen a kérdésen nem kell sokat gondolkoznom. Egyértelműen az úszás és a futás. Mindkettőt órákig bírom végezni, elmerülve bennük, belefeledkezve a szabad mozgásba, átengedni magam a gondolataimnak, az érzéseimnek. Ilyenkor egy külön világba pottyanok, a saját kis világomba, ami gyógyít, erősít, meggyőz, megjavít. Ugyanígy bele tudok feledkezni komolyzene hallgatásába, vagy festmények nézegetésébe. Imádom a festészetet, gimnazista korom óta, amikor is nagyon sokat tanultam a festőkről, az őket befolyásoló körülményekről, szerelmeikről, hitvallásukról; művészeti korszakokról, technikákról. Amikor elmélyedek egy képben, mindez eszembe jut és ezeket figyelembe véve értelmezem a vászonra vetett érzelmeket. Engem elvarázsol mindez és egyelőre nemigen találtam partnert arra, hogy ezt a fajta lelkesedésemet megoszthassam és mélyebben beszélgethessek róla. Talán nem is baj, mert ez is része az én kis világomnak…
Mondd, miért fontos számodra edzőnek lenni? Koncentrálhatnál teljességgel a versenyeidre, az eredményeidre, a felkészülésedre, vagy az önfejlesztésre, hogy anyai és munkahelyi feladataidat ne is említsem. Miért döntöttél mégis úgy, hogy emberekkel fogsz foglalkozni?
Őszintén megvallom, az edzői képzés elvégzése az önfejlesztésemre való igényem eredményeként jött. Egyszerűen csak többet szerettem volna tudni, jobban szerettem volna érteni a tevékenységet, amelyet napi szinten végeztem már hosszú évek óta. A Polar márka kért fel előszőr, hogy kéthetente egy alkalommal tartsak pályaedzést és egészen őszintén ezeken az edzéseken nem éreztem magam jogosultnak arra, hogy én tanítsak bárkinek is bármit. Tetszett azonban, hogy amit a futóimnak átadtam, működött, tetszett, hogy jó hatással vagyok képes lenni az életükre. Itt jött az elhatározás a tanulásra. Többet, jobbat akartam tudni adni nekik, hitelesebbé szerettem volna válni elsősorban a magam számára. Ma már az hajt, hogy az emberek figyelmét eltereljem egy pár órára a munkáról, a pénz után loholásról, a napi modern világbeli problémákról. Hogy az egészségmegtartásnak, a mozgás örömének a fontosságát meg tudjam mutatni nekik. Hogy el tudjam érni, hogy az végül életük részévé váljon. A mai világnak boldog emberekre van szüksége és ahhoz a pénzkereset nem elég. Testi és lelki egészség nélkül semmi sincs.
Réka, mint márkanagykövet
Réka, van-e bármiféle tanácsold mindazoknak, akik úgy látják, képtelenség a mindennapjaikba oly mértékben belevonni azt, amit szívesen csinálnának, ahogyan azt te be tudod? Akik úgy gondolják, lehetetlen az életükön változtatni: annyira el vannak havazva, hogy kizárt dolog időt találni önmagukra?
Nekem három dolog segített és szerintem ez az a három dolog, amely a legtöbb ember számára fejlődési lehetőség. Tapasztalatom szerint itt csúszik hangsúlyosan félre életük rendezése. Az első a feladatok „kihelyezése”, segítség keresése. Ahogy látom, a legtöbben büszkeségi kérdést csinálnak belőle, pedig segítséget kérni családtagoktól, barátoktól véleményem szerint nem kellene, hogy egó-vezérelt legyen. Egy összetartó családban a tagok általában kisegítik egymást, ha pedig rendszeres segítségről van szó, bizonyos szabályok lefektetésével hosszútávon is működhet ez a fajta támogatás. Ha valakinek nem adatott meg annyira összetartó családi háttér, amilyen nekem igen, akkor is biztosan vannak olyan barátok, akikben megbízik, akik be tudnak ugrani. Ha pedig végképp nem akad senki, legrosszabb esetben is ott a lehetőség bébiszittert, bejárónőt, kinek miben van igénye segítségre, alkalmazni. Én élek mindhárom lehetőséggel és ha valaki nemet mond, nem veszem személyes sértésnek, hanem elfogadom, és aszerint alakítom a terveket. Hiszek abban, hogy ha valamit nagyon meg akarunk oldani, azt meg is tudjuk oldani. Ez is egyike ezeknek a dolgoknak, így van rá megoldás.
És itt jön is a második, az én olvasatomban mulasztás, amit sokan elkövetnek. A rugalmasság. Vagyis annak hiánya. Ami nekem működik, az az, hogy alkalmazkodom a helyzetekhez. Habár délelőtt szeretek futni és szívem szerint nem is edzenék máskor, ez a legritkább. Futok helyette akkor, amikor a gyermekeim edzésen vannak. Vagy amikor adódik egy kis időm. Ebédszünetben például (és így a felszerelésem szinte mindig nálam van). Ebből a szempontból abszolút opportunista vagyok – de ez garatálja is, hogy nincs kimaradt edzés, mozgás. Az eredmény nyilván nem mindig az, amire szükségem van, de a mozgás legalább megtörténik, ami nagyon fontos. Én ezt választom ahelyett, hogy a telefonomat nyomkodom 50 percen keresztül, míg a gyerek leedz. Ez nem jó, vagy rossz, de ez az én utam, ez a fajta rugalmasság nagy szerepet játszott és játszik ma is abban, hogy eljutottam oda, ahol most vagyok. A körülményeket a magunk javára kell fordítanunk, észre kell vennünk a lehetőségeket és élni azokkal – másképp valóban lehetetlennek tűnhet változtatni az életünkön.
A harmadik, szerintem fontos probléma a megszervezés elutasítása. Sokszor olyan bonyolultnak tűnhet megtervezni a gyerekek hetét a segítség számára, hogy sokan úgy döntenek, inkább nem is kell az a segítség, a fenébe vele, nem ér ennyit az egész és végül feladják programjukat. Pedig átgondolni előre, mi hogy legyen, még akkor sem árt, ha nem tervezzük segítség kérését. Én megszoktam, hogy xls táblázatban összefoglalom a gyerekek napirendjét, így mindenki pontosan tudja, mi fog történni a héten és hogyan: gyerekek és segítők egyaránt. Ezzel kérdéseket, bökkenőket lehet előre kiküszöbölni és ezáltal időt megspórolni. Igen, nem egyszerű mindent így összeszedni, de heti egyórás elfoglaltságról beszélünk. Nekem megéri, mert nyugalmat ad és lehetőséget arra, hogy sporttevékenységemre fókuszálhassak.
A rövid verzió: lazuljunk egy kicsit, merjünk icipicit sérülékenyebbé válni, azaz kitenni magunkat az esetleges nemleges válasznak. Szedjük össze a bátorságunkat segítséget kérni. Ettől nem leszünk rosszabb anyák vagy társak; anyaként és társként is kijár nekünk az, hogy heti rendszerességgel egy kicsit magunkra összpontosítsunk. Ismerjük fel a lehetőségeket és éljünk velük, végül tervezzünk-szervezzünk előre – segítsünk, hogy segíthessenek. Megéri. Egy lelkileg-fizikailag egészséges, teljes élet érdekében megéri. Nekem mindenképp.
Nos, azt hiszem ennyi volt most, Réka, klassz volt. Köszönöm, hogy időt tudtál szakítani erre a kis interjúra, nagyra értékelem. Sok sikert a céljaidhoz, kérlek továbbra is tájékoztass bennünket folyamatosan a fejleményekről az Instagramodon.
Öröm volt, Kami. Köszönöm.
Ha tőbbet szeretnétek megtudni Rékáról, klikk a linkekre.
