04 - Thea Parikos

22 perc olvasás

Ma megérkezett a citromverbénám. A levelét az esti teámba fogom felhasználni, hogy jobban, nyugodtabban alhassak. Amelyben nem volt részem már lassan egy éve. Örülök, ha öt órát tudok egyhuzamban aludni. Mert az agyam pörög. Sosem hagyja abba a munkát. A melatonin nem segít, az esti szedésre ajánlott Tylenol-t meg nem ideális napi szinten bedobálni. Egy ideje próbáltam már rájönni, mi lehetne megfelelő, hosszútávú megoldás, amikor jött a javaslat: igyak egy csésze citromverbéna teát lefekvés előtt.

És tudom: ha az, aki javasolta a citromverbénát, azt mondta, legyen citromverbéna, akkor az működni fog. Ez a nő mindent tud az egészséges életmódról. Saját egészséges, sziget-specifikus éttermét vezeti az Égei-tenger közepén, a világ öt kék zóna-helyszínének egyikén, a görög Ikaria szigeten. Ha létezik valaki a világon, aki mindent tud ezekről az alapvető zöldlevelűekről, akkor az ő, aki népének kultúrjában a fűszernövények jelentős szerepet játszanak és aki saját fűszer- és zöldségkertje terményeit használja fogadójának, évtizedeken át tartó bevételi forrásának mennyei fogásaihoz.

Azok számára, akiknek nem ismerős a téma, Dan Buettner volt az, aki felkutatta azokat a helyeit a világnak, ahol az emberek a legtovább élnek. Öt, kék zónaként emlegetett ilyen helyszínt azonosított. Tanulmányozta az ott élők életmódját, a rutinjaikat, és kilenc olyan közös nevezőt állapított meg, amelyek a helyiek hosszú élettartamához hozzájárulnak mind az öt kék zónás helyszínen. Betekintést enged e helyszínek lakóinak életébe Netflixes dokumentum-sorozatában, az Éljünk 100 évig: A kék zónák titkaiban – abban a műsorban, amelyben görög vezetőjét én is megláttam.

A letisztult étkezés és egészséges, kiegyensúlyozott életmód lelkes híveként izgatottan vártam a mai napot, hogy elkezdhessem beszélgetésem kék zónás barátnémmal. Áprilisi Attagirl!-öm Thea Parikos, a Thea Fogadójának tulajdonosa a görög kék zónában, Ikaria szigetén. Némely sziget-specifikus technikai bonyodalom ellenére, amely többszöri alkalommal próbálta meg szabotálni interjúnkat, mégiscsak sikerült egy igencsak izgalmas beszélgetést megejtenünk életfilozófiájáról, meghozott döntéseiről, valamint álmairól, amelyeket követve érkezett meg oda, ahol ma van. Lenyűgöző, eseménydús életéről, mely igazán az övé, melyet családdal és barátokkal, olyan emberekkel, akiket szeret, oszt meg, remek ételekkel és borokkal megspékelve, mindezt a végtelen tenger kéksége, lágyan nyaldosó, fehéren fodrozódó hullámai ölelésében. Itt mutatom meg nektek mindazt, amiről szó volt. Olvassátok szeretettel.

Nos, mi a te sztorid, Thea? Hogyan kezdődött?
Amerikában, Michiganben születtem.

Ezt nem is tudtam!
Bizony, ott. A nagyszüleim Michiganben telepedtek le, egy hatalmas ikariai közösségben, sok-sok unokatestvérrel együtt, és a szüleim már ott születtek. Másodgenerációs görög vagyok Amerikában, ott is nőttem fel. Görögországba hét évesen kezdtem látogatni. Ikariára jártunk Görögországon belül, ahol a családom gyökerei voltak. Imádtam odautazni. És utáltam az USA-ba hazajönni.

Főleg, mert az USA-ban mindig olyan furán éreztem magam. Sosem éreztem, hogy oda való lennék. Amikor az osztálytársaimhoz hasonlítgattam magam, mindig azt gondoltam, másképp vagyok bekötve, UFO vagyok. Mennyi gyomorideget okoztak nekem az iskolás évek! A gondolkodásom egyszerűen nem amerikai volt.

Aztán mi történt?
Eljött a gimi vége és én még mindig nem tudtam, hol kellene továbbtanulnom. Minden unokatestvérem továbbtanult, erre itt vagyok én, aki nem illik ide, és foglalma sincs, mit kellene csinálnia, az egyetlen a családban, aki nem folytatta a tanulást – úgyhogy Ikariára repültem. Ezúttal egy teljes évre.

Mit csináltál ott egy éven át?
Nem sokat, hogy őszinte legyek. Nem volt munkám, az egyik barátom magániskolát üzemeltetett és ott besegítettem. Amikor elfogyott a pénzem, visszamentem az Államokba. A szüleim klasszikus görögök, pont, mint a Bazi nagy görög lagzi filmben. Szigorúak. Úgy voltak vele, rendben, menj, utazz Görögrszágba, de aztán gyere vissza. Ők igazán aggódtak amiatt, hogy mi lesz velem. Én meg még mindig csak próbálgattam a szárnyaimat. Az USA-ban felszolgálóként dolgoztam és amint összegyűlt a pénz, már mentem is Ikariára besegíteni abban a magániskolában. Így telt az életem, míg 23 évesen meg nem ismertem a mostani férjemet.

Oh, klassz! Mi a történet, esetleg megosztod velünk?
Persze! Volt nyáron ez a nagy gyülekezet, ahol együtt iszogattunk egy kis csapattal, és ő is ott volt.  Az este végén felajánlotta, hogy hazavisz. Így kezdődött. A nyarat együtt töltöttük, miközben ő egy tengeri kargó hajón dolgozott és a kapitányvizsga megszerzését tervezgette – mikor aztán én megint kifutottam a pénzemből. Mondtam neki, hogy vissza kell mennem az Államokba és tavaszig ismét pincérkedtem.

És ekkor kezdtek a dolgok felgyorsulni. A szüleim meg akarták őt ismerni.

És görög lányos szülőknek nem mondasz nemet, amikor lányuk párjának megismeréséről van szó.

És ekkor kezdtem én el pánikolni, mert a párom Államokba látogatásához a legkézenfekvőbb megoldásnak a vőlegény vízum tűnt, de a kapcsolatunk nem igazán érett még meg a házasságra. Úgyhogy úgy döntöttünk… vágjunk bele, és majd látjuk, mi lesz. (És azóta is a férjem, úgyhogy biztosan kijelenthetjük, hogy nem lőttünk nagyon mellé azzal a vőlegény vízummal…)

Hogy felpörgessük kicsit a történelem kerekét, októberben a párom belépett az Államokba, novemberben megültük nem akkora bazi nagy görög lagzinkat: mindsszesen kb. 200 vendégünk körében (ha Ikarián lett volna az esküvő, ott ennek a duplája lett volna a násznép, mivel az ő rokonai ott éltek és csak néhányan jutottak el Michiganbe) és decemberben, immáron friss házasként, Ikariára utaztunk. Ekkor voltam 24.

Miután őt elvitték katonának és megszületett első fiunk is, ismét egy amerikai út következett és az elsé, igazán alaposan átgondolt döntést is meghoztuk: Ikarián fogunk letelepedni. A görög sziget tökéletes színhely lenne gyereknevelésre, és számukra ez volt a legfontosabb tényező. Persze mi voltunk az őrültek, hogy ezt a döntést hoztuk.

Az őrült jó, szeretem az őrületet! Az én szótáramban az szinonimája az önazonosnak és bátornak. És szerintem ez a döntésetek igazán önazonos és bátor volt. Ezek után mi következett, ismét Ikarián?
Görögországban először csak szétnéztünk, próbáltuk kitalálni, mivel is kereshetnénk pénzt a jövőben, belevágtunk ebbe-abba. Beletelt néhány évünkbe, míg viszonylag tisztán láttuk a jövőnket.  Az pedig egy családileg üzemelt étkezde képe volt. Úgy döntöttünk, Thea lesz a neve: az görögül jelenthet istennőt, vagy látképet és persze női név is (az én teljes nevem azt jelenti, Isten ajándéka). Az éttermet 1997-ben nyitottuk meg. Néhány év híján 30 éve.

Lefogadom, hogy nagy büszkeséged. Mit lehet tudni Theáról, az étteremről?
Nos, ma már Thea Fogadója a neve. Szállást is lehet foglalni. Én ma már csak ritkán főzök, van segítségem. Leginkább vendégeket fogadok, imádok velük foglalkozni. Az étterem teljes mértékben ikariai, sok-sok zöldségen, friss húson, halon és gyümölcsön alapuló ételeket kínál. A menü természetes alapanyagokra épül, teljességgel leköveti az évszakokat. Aszerint változik, mely termények elérhetőek éppen. Törekszünk helyi termények és húsok felhasználására. Ételeink frissen termett fűszernövényeinkkel, sok-sok herbáriával készülnek. Azok elemükben vannak itt a szigeten. Az oliaolaj is elmaradhatatlan alapanyaga ételeinknek, amely, természetesen, szintén itt helyben nő és kerül előállításra. A méz itt Ikarián nagyrabecsült, organikus és szirupokat, joghurtokat, teát ízesítünk vele. Különleges Csakúgy, mint helyi boraink.

Mennyei szavak ezek valaki olyan számára, mint én, aki imádja a tiszta, egészséges fogásokat. Kik a vendégeitek?
A látogatóink főleg Európából érkeznek, de egyre többen jöttek Amerikából is az elmúlt években. Úgy tűnik, az emberek csendes helyeket keresnek a bejáratott nyaralóhelyek helyett. Vannak rendszeresen visszatérők, akik hónapokra is itt maradnak nyáron, és mindig a mi éttermünkbe jönnek étkezni, míg mások a többi éttermet látogatják. Öt étterem van a faluban, de egymást kiegészítve, nem versenyben letarolva létezünk együtt. Az itteni turizmus elegendő vendéget biztosít mindannyiunknak. Nincsenek egyéb etnikumú éttermek, mindannyian helyileg elérhető alapanyagokkal dolgozunk és görög ételeket kínálunk, ám a kínálatok különböznek, illetve van, hogy ugyanaz a fogás másképp készül a különböző éttermekben.

Hogyhogy éttermet nyitottatok és nem valami másba vágtatok annak idején?
Tudod, amikor a férjemmel ötletelni kezdtünk, hogyan is legyen a jövőnk Ikarián, 1992-ben, a szigeten nem volt könnyű az élet. Igen, volt egy földünk a férjem családja révén, de egészen őszintén nem sok minden volt akkor még a szigeten. Létezett már némi turizmus, Ikariát leginkább a kültéri sportok kedvelői látogatták: úszni, hegyet mászni remekül lehetett, a környék tökéletesen alkalmas volt erre – de nagyjából ez volt és más nem. Két vagy három étterem létezett akkoriban, földutak és megbízhatatlan áramszolgáltatás, valamint mondani se kell, munkalehetőség alig. Úgyhogy választhattunk: házat építünk és napi szinten munkába ingázunk, vagy turizmusra épülő vállalkozást indítunk. A másodikat mellett döntöttünk. Úgy határoztunk, éttermet nyitunk és szállást is biztosítunk vendégeinknek és ebből lesz a jövőben a bevételünk. Ismételten mi voltunk az őrültek, de hát na.

Ismételten egy önazonos, bátor döntés. Neked pedig volt némi tapasztalatod a vendéglátásban a pincérkedés révén az Államokban, nem igaz?
Nos, igen is meg nem is. Igen, mert az évek során eltöltöttem némi időt a vendéglátói tűz közelében. És nem, mert az USA-ban éttermet vezetni és Görögországban éttermet vezetni egész más. Amerikában az üzlet azt diktálja, minél gyakrabban terítsék újra az asztalt. Felszolgálják az ételt, leszedik az asztalt és már készítik is azt elő az új vendégek számára. Görögországban ez sértő lenne a vendégek számára. Amikor társaságban eszünk, szeretjük, ha van időnk, nem szeretjük, ha sürgetnek. Sokféle ételt kirendelünk, az asztalunk roskadozik a fogásoktól és a bortól, lassan étkezünk, élvezzük egymás társaságát és csak lazítunk. Egy ilyen kis csapat gyakorta három órát is eltölt egy étteremben, sietség nélkül. Na képzeld ezt el egy amerikai étteremben… Mi görög-módra irányítjuk a saját éttermünket.

Bizonyára igen mozgalmas az életed a turistaszezon alatt.
Igen, tavasztól kezdve igencsak őrültekháza. Ekkoriban kezdek el szorongani. A szigeten képtelenség bármely javítást télen elvégezni, nagyon esős és szeles az idő, és ebben az évszakban nehéz képzett munkaerőt is találni. Úgyhogy bármit is legyen szükséges elvégezni az új szezonra, azt gyakorlatilag április körül lehet elkezdeni. Ami azt jelenti, hogy az április meghozza a szokásos aggodalmat: vajon elkészül-e minden időben. Ez a szorongás a szezonindulással ér véget, akkor a fókusz már a vendégekre esik. A szezon pedig kedves időszak, de egyben igencsak aktív. A vendégszezon végével készülünk a télre és ez a ciklus ismétlődik évente.

És mi a módszered a leengedésre, mit szeretsz csinálni, amikor megengedhetsz magadnak némi szabadidőt?
Imádok olvasni. Szeretem az estéket is, amikor csak leülök és rálátok a tengerre és a csillagokra, miközben a férjem borát kortyolgatom – vörösbort, rozét, fehérbort, teljesen mindegy. Mindegyik bora csodálatos. Egy másik remek módszerem a barátokkal való találkozás. A környezetváltozás szerintem elengedhetetlen része a kiegyensúlyozott életmódnak. Amikor csak találkozunk, mindig másik faluba, vagy bárba, étterembe igyekszünk ellátogatni, vagy elmegyünk valamelyikünkhöz, akinél épp van elegendő étel és ital. 8-9 nőről beszélünk, vagy akár csak kettőről, mindig kerítünk arra alkalmat, hogy találkozhassunk.

A tervezés azért vicces errefelé; a tervek rendkívül rugalmasak. Hacsak nem orvosi időpontról vagy repülőgép-indulásról van szó, igen nagylelkűen bánunk az idővel. Ikarián az idő egyértelműen nem a főnök! Létezik errefelé egy mondás: ha valamit, amit nem tudunk a tervek szerint befejezni, nem probléma, “ezért ajándékozta nekünk Isten a holnapot”. Amerikai születésűként ezt az elvet erőfeszítésembe telt magamévá tennem, de azt hiszem, ma már elég jó vagyok benne. Egy példa: amikor megbeszéljük, hogy mondjuk 8-kor találkozunk, biztosra lehet venni, hogy 8:30-kor még csak készülődünk és nem érünk oda hamarabb, mint 9. Körül. Ezek vagyunk mi; senki nem stresszel, ha késve érkezik egy baráti összejövetelre.

Emlékszem arra a nőre a Netflix-műsorból, akinek nem volt órája és a napra nézve próbálta megsaccolni az időt, miközben egy partira sütötte a halat odakint!
Igen, ez nagyjából az ikariai ember!

Világos, hogy a szezonra való felkészülés stresszes időszak a számodra. Mi az, amitől még stresszelsz, ha van bármi egyéb?
Oh, igen, van még más is. A legfontosabb számomra, hogy minden rendben legyen a tavaszi foglalásokra. Gyűlölöm a hibákat, az egy nagy félelmem, hibázni. Minden évben vannak kisebb fejlesztések, változtatjuk kicsit a menüt is, és mindennek remeknek kell lennie a határidőre. Ezek a legalapvetőbb félelmeim. Ikarián mondjuk a pillanatnak élsz. A vállalkozással kapcsolatos, perfekconizmus által indukált félelmektől eltekintve a szabály mifelénk az, hogy ha valamely ügy érdekében nem tudsz tenni semmit, hagyd.

Amikor elragadnak ezek az érzések, félelem vagy aggodalom, mely a legjobb módja számodra azok feldolgozására? Mi válik be nálad a leginkább?
Egy jó kis úszás a tengerben mindig lehűt. A bor is lazítja a stresszt. A bor mindig jó. És egy másik dolog, ami csodákat tesz velem, az az, ha csak „távol vagyok”. Megintcsak a környezetváltozás. Elsétálok a férjem farmjára – az ő feladata a zöldség- és herbáriakert, valamint az állatok. Leülök, élvezem a csendet, a bort, az illatokat, az elképesztő környezetet. Csodálatos és igencsak ellazító. Hallom a saját gondolataimat, amelyek végül a helyükre kerülnek abból a kavalkádból, ami első körben a farmlátogatásra késztetett. Ha hagyod, hogy csak úgy létezzenek a gondolataid úgy 30-45 percre, a válaszok, amelyeket keresel, megérkeznek. Tökéletes.

Nagyon jól hangzik. Nyilván a lényeg nem a tenger és a farm mint környezet, hanem hogy meg kell találnunk a saját feltöltő helyünket ahol megállhatunk, megpihenhetünk és hagyhatjuk, hogy érkezzenek a válaszok.
Mindenkinek van valamilyen félelme, azoktól nem lehet elszökni. A problémák nem múlnak el maguktól. Amit tehetsz, az az, hogy megállsz. Bárhol is legyél a világon. Meglátod, megéri.

Tudod, valószínűleg eddig minden egyes Attagirl!-nek elmondtam ezt, de nagyon jó veled beszélgetni, Thea. Nagyon ellazító és, tudod, ígéretes is. Olyan egyszerű megoldásokat mondasz a stresszkezelésre, mindannyian sétálhatunk valamely szép helyen, vagy leülhetünk egy parkban, élvezhetjük a növényeket, egy jó bort, néhányunk akár a tengert is. Ezek a dolgok nem hangzanak valamiféle szupervarázslatos trükknek, amelyeket ne végezhetne bármelyikünk.
Mert nem azok. A lényeg, hogy megtaláljuk annak a módját, hogy érezhessük magunkat, azt, hogy mire van szükségünk, és a válaszok megérkeznek, amint megállunk és csendben vagyunk kicsit – ez az én zanzásított verzióm arra, mik a legjobb gyakorlatok, trükkök, amelyek engem legjobban szolgálnak. Tiszta szívemből biztatok mindenkit, hogy ezeket kipróbálja. Ez az én életbölcsességem.

Most áruld el azt, mi az, ami boldoggá tud tenni.
A boldogság számomra semmiképp sem dolgok megvásárolása. Hálás vagyok mindazért, amim van. Optimistán kezdem minden egyes napom. Boldog vagyok, amiért a gyermekeim egészségesek, amiért nagyszerű családom van és amiért remek barátok vesznek körül. Semmi nem a pénzről szól. Boldog vagyok a minőségi körülményeim miatt; azok, amik igazán számítanak.

Teljesen egyetértek! Szóval akkor nagyszerű család, remek barátságok, összejövetelek, szuperegészséges, természetes, szezonális étkezés, jó bor, sok-sok fizikai elfoglaltság, mint a gyaloglás, úszás, vagy akár kertészkedés – ezek tehát a recept a boldog, teljes életedre?
Ezek mindenképp kötelező elemek. A vallásunkkal egészíteném ki mindezt, amely szerves része az itteni kultúrának. Ortodox görögök vagyunk, amely nem csak vallás, de a társasági élet eszköze is. Persze, megyünk templomba vasárnaponként, de társasági ceremóniák, mint például megemlékezések alkalmából is összegyűlünk. Mindenki ismer itt mindenkit, így például temetésekre együtt megyünk. Van sokféle ünnep is, amire együtt készülünk, vagy megyünk. Ezek nagyon fontosak a számunkra. Általánosságban nagyon törődünk egymással ebben az ikariai közösségben. A tudat, hogy számíthatunk egymásra, és az idő, amit együtt töltünk, legalább annyira fontosak szerintem, mint az egészséges ételek vagy egy beteljesítő foglalkozás. Az összetartozás igen sokat jelent nekünk.

És megint, az a laza gondolkodás, ahogy létezünk. Ahogy nem félünk az időtől. Letesszük a feladatot egy pörgős nap végén és nincs amiatt nyomás rajtunk, amiért nem végeztünk a feladatlistával, mint ahogy a világ más helyein. Nem stresszelünk határidőkön. Az idő itt nem forrása a nyomásnak. Ahogy mondtam, ezért ajándékozta nekünk Isten a holnapot…

El tudom képzelni, ahogy a szigeti élet sokat változtat azon, ahogy általában gondolkodunk. Mik az előnyei és a hátrányai az ikariai életnek?
Kezdjük a hátrányokkal, úgy érzem, az a lista sokkal rövidebb. A szolgáltatások elérhetősége természetesen kisebb errefelé. Egészégügyi alapellátás például létezik Ikarián, de a jelentősebb szolgáltatások a kontinensen elérhetők. Például rákkezelések, vagy akár szülés esetében vagy hajózni kell, amely 7 órás utat, vagy repülőre szállni, amely 45 perc repülést jelent Athénba. A sürgősségi ellátás nem egyszerű itt, az biztos.

Az oktatással hasonló a helyzet. Általános és középiskolai intézmények léteznek Ikarián, de ha a gyerekek tovább akarnak tanulni, akkor Athénba, vagy külföldre kell utazniuk.

Az éttermek pedig zárva vannak a szigeten a téli időszakban. Nem létszükségletű ez a faktor, de nekünk, társaságkedvelő embereknek nem ideális.

A napsütéses oldal az az, hogy Ikaria fantasztikus hely a gyerekneveléshez. A közösségek biztonságosak a családok számára, nem létezik bűnözés. A mai világban ez igen ritka. A gyerekek félelem nélkül játszhatnak odakint, és mi, szülők félelem nélkül engedhetjük ki őket játszani. A levegő tiszta, a természet karnyújtásnyira. A gyerekek úgy nőhetnek fel, hogy megismerik az anyatermészetet; a növényeket, az állatokat, csakúgy, mint a hagyományos farmtevékenységeket. Nagyszerű a dinamikája itt az embereknek, úgyhogy remek példát kapnak arra, hogyan lehet egymással kölcsönhatni, egymással törődni. Számomra mindez rendkívül fontos volt, amikor eldöntöttük, hogy itt, Ikarián alapítunk családot és nem az Államokban. Szerettük volna, hogy gyermekeink részesei lehessenek ennek a közösségnek, és ma úgy érzem, remek döntés volt.

Bármely helynek a világon vannak előnyei és hátrányai, Ikaria sem kivétel. Értékelem mindazt, ameire az életem megtanított, azt, hogy volt alkalmam megtapasztalni a különbséget nagyvárosii és szigeti élet közt. Boldog vagyok, amiért voltam eléggé őrült annak idején, hogy a szívemet kövessem, amely visszavezetett a gyökereimhez. És mégboldogabb, amiért mindezt megoszthattam gyermekeimmel. Ez a fajta élet bárkit szerénységre int, mivel nem könnyű semmilyen szemszögből nézve. Egyértelműen arra késztet, hogy az igazán fontos dolgokra tudjunk fókuszálni. Mint például hogy a hangsúlyt a pénzügyi sikerekről áthelyezzünk mindannak az értékelésére, amink van és közösségként egymás támogatására. Kiváltságnak érzem, amiért az élettapasztalatom az, ami, és ez az, amit mindenkinek kívánok: legyünk bátrak és kövessük a szívünket. Nem lesz egyszerű, de a szív sosem hibázik.

Köszönöm a csodaszép zárószavakat, Thea. Igazán gyönyörű lény vagy. Megannyi boldog évet kívánok még álomkörnyezetbéli áloméletedben.
Én köszönöm, Kami, annyira jó volt mindezt megosztani veled és az olvasókkal.

Ha tőbbet szeretnétek megtudni Theáról, klikk a linkekre.

Instagram
Website
Dan Buettner - Éljünk 100 évig: A kék zónák titkai 

03 - Rácz Gabriella

25 perc olvasás

Ülök itt gép előtt és azon gondolkozom, hogyan mutassam be őt. Mit írjak a bevezetőbe. Annyi minden kavarog a fejemben vele kapcsolatban – ismerem őt gyerekkorom óta. Még Debrecenből. Akkoriban lovakat rajzoltunk együtt. A napközis órákat az udvaron töltöttük bakugrással és röplabda-adogatással; folyamatosan mozogtunk, futottunk, gumiztunk, ami jött. Mindig úgy felnéztem rá. Okos volt, matekból penge – persze, könnyű neki, mondhatnánk, az apukája matematikus. Az enyém fizikus volt, mégis nehezen ment a fizika és a matek is. Ma már tudom, a különbség ott volt, hogy engem egyik sem érdekelt. Ő szerette a matekot és időt szánt a gyakorlásra. Sok-sok időt sok-sok gyakorlásra. Különleges metszésű arca, amely arc egyébként semmit sem változott mostanra, elárulom, eltekintve a bölcsességgel járó néhány apró szarkalábtól; okos, szürkészöld szeme, tökéletes fogsora, sportos, magas alakja és egyfajta uralkodói, de semmiképp sem lekezelő tartása, modora kiemelte őt közülünk, számomra mindenképp. Mindig éreztem, hogy ő más. Gyerekként még azt gondoltam, hogy a sikert a fontosságban mérik; nem tudtam még, hogy a tévében, politikában, sztársportolóként vagy valamelyik vállalat vezetőjeként fogom-e őt viszontlátni; csak azt tudtam, ez a lány viszi majd valamire.

Amit nem láttunk előre, én biztosan nem, de akkoriban még ő maga sem, az a szabadságvágy, ami felnőtt életében áttört mindenen, amit addig ismert. Amely akkor kezdődött, amikor gondolkodása elhagyta a jól megszokott és elvárt medret és önálló életre kelt. Amikor kezdett átlátni a tanult valóságon és felismerte a valódi realitást, mely aztán újabb és újabb, a tanult valóságban elképzelhetetlen helyzetekbe hozta, de amely által megismerte valódi önmagát. Ekkor indult igazi élete: önazonos, teljes, egyéniségével maximális egyensúlyban álló, szabad élete.

Márciusi beszélgetőpartnerem Rácz Gabriella, hétköznapi hős, abszolút szelf-méd, egész nő; a lovak, a szabad élet szerelmese. Áltsulis osztálytársam, egyik számomra legértékesebb, legautentikusabb és az egyetlen életenát-barátnőm. Háromszor három órás Viber-beszélgetésünket hosszú, tavaszi lovas-farmernapjai végén hősiesen állta, melyek summázását itt most megtaláljátok. Olvassátok szeretettel.

Hát szia, Gabi. Na, hogy vagy?
Jól, köszi. Főzünk.

Hogy mit csinálsz? [Hitetlenkedek. Rácz Gabi nem főz. Rácz Gabi kicsomagol és melegít.]
Főzünk! Makrélát sütünk. [És kacag, miközben kimondja megint. Kirobbanó, szívből jövő nevetés ez, tipikus Gabi-nevetés. Abban a pillanatban már jön is a kép a halról, amit párjával épp készítenek. Csodaszép, citromos-fűszervajas makréla. Kéri, hogy adjak még neki egy kis időt, míg elkészül a vacsi és megeszik.]

Na, most?
Na, itt.

Finom volt?
Finom.

Készen állsz?
Készen, csapjunk bele.

Oké. Elsőként mesélj arról, mi nyújtotta ennek az első-nyolcadik B-s iskolás leányzónak a hátteret a sikerhez, a remek teljesítményhez tanulásban, sportban - bármiben, amibe belevágtál.
Egyke gyerek voltam, így a szüleim figyelme nem oszlott meg, volt idejük rám, nekem meg magamra. Apukám matematikus, nagyon sokat foglalkozott velem, tőle vettem át azt a logikus gondolkozást, amely egész életemen át elkísért és a mai napig létezésem alapja. Rengeteget beszélgettünk, kártyáztunk, matekoztunk és belémivódott az igény a dolgok, a történések megértésére. Anyukámtól pedig, a hatalmas állatszeretet mellett, azt a fajta rendkívüli gyakorlatias gondolkodást tanultam el, amellyel ő megközelítette a problémákat, ahogyan mindig két lábbal a földön járva és mindig talpon maradva oldotta meg a helyzeteket.

A teljesítményem a szüleim szigorának is volt az eredménye, a négyes nálunk nem volt elfogadható jegy. Ebből pedig az a fajta maximalizmusom származik, amely magasra teszi a lécet, bármit is csináljak. Ugyanakkor egyfajta gátlás kialakulása is megindult bennem, amely a biztonságos „helyemen” tartott és nem engedett szárnyalni. Túlzott önkontrollt eredményezett és új helyzetekben elkezdtem megkérdőjelezni saját képességeimet.

Hát, Gabi, bennem ez sosem fogalmazódott meg, hogy nem vagy magabiztos. Túlzott önbizalmat sem érzékeltem tőled soha, de hogy ilyen belső küzdelmeid lennének, fel sem merült bennem.
Igazából nem ismertem én sem fel tudatosan. Egyszerűen csak kételkedés nélkül elfogadtam a szüleim iránymutatásait. Ha kitűnőnek kell lennem, kitűnő leszek. Ha nem kell ötletekkel előállnom, mert azok valahol mindig hibára futnak, akkor nem ötletelek. Hoztam, amit vártak, jó gyerek voltam, nem ellenkeztem és maximálisan bíztam abban, hogy mindig a legjobbat akarják nekem.

Abba a gimibe mentem, amit ők választottak nekem és az ő iránymutatásuk alapján döntöttem a közgáz mellett felsőoktatás céljából, maximálisan egyetértve velük abban, hogy számomra sokkal inkább egy a logikán alapuló pálya megfelelőbb, mint egy tantárgypáros tanári vonal. Kétség nem fért hozzá, hogy igazuk van. Az áltsuliban még magabiztos voltam és nyugodt. Aztán a külső körülmények, a szülői szigor eredményeképp elindult az önkételkedés. A gimiben már éreztem, hogy valami nem oké. A tanulás már nem kötött le annyira, mint az általános iskolában, a jegyeim is romlottak. Emlékszem, nemrégiben kezembe akadt egy kis üzenet, amit anno még a gimis matektanárom írt a szüleimnek, valahogy így szólt, hogy tudásához képest lehetne sokkal magabiztosabb. Megdöbbentem, amikor ezt felnőttfejjel olvastam. Ő már akkor látta azt, amit én magamnak csak sokkal később, ellentmondásos tapasztalatok alapján fogalmaztam meg.

Hogy alakult a helyzet gimi után?
Maradtam Debrecenben, a közgázra jártam. Életem legjobb évei voltak, jó volt Debrecenben egyetemistának lenni. Szerettem a sulit, a csapatot. Megismertem első szerelmemet, akivel a kapcsolat hét éven át tartott. Vele költöztem később Budapestre is. Már suli alatt elkezdtem dolgozni, a Citi Bankban, majd Pesten jött a Warner Lambert, a Budapest Bank, a Stollwerck és a MOL. Hosszú, elgondolkodtató, vegyes élményekben gazdag évek, amelyek nagyban befolyásolták a döntésemet, hogy nekem nem való a nagy céges környezet. Nem illek bele. Másképp gondolkozom, más nyelvet beszélek.

Mesélj erről egy kicsit.
Úgy nőttem fel, hogy a szüleim kinyilatkoztatásai végérvényesek, ezt a mentalitást át is vettem tőlük, így közelítettem életem eseményeihez. Aztán ahogy egyre többet láttam a világból, elkezdtem rájönni, hogy a szüleim álláspontja, véleménye nem az egyetlen helyes út a jó megoldáshoz, egy probléma megoldásához többféle út vezethet. Többször kaptam magam azon, hogy rácsodálkozok, amikor mások visszajelzése az volt, hogy valamit így, vagy úgy is meg lehetett volna közelíteni. Ez is hozzátett ahhoz, hogy egyre kevesebbnek éreztem magam és gyermekkori magabiztosságom teljesen eltűnt, elkezdtem aláhelyezni magam másoknak. Megkérdőjeleztem minden, addig stabilnak gondolt értékemet és azt kellett észrevennem, hogy nem vagyok elég. Az eredményeim hiába voltak kiválóak, mégsem éreztem azt a fajta bizalmat a főnökeimtől, amelyre számítottam. Úgy éreztem, a nálam kevésbé eredményes munkatársaim sikeresebbek, jobban boldogulnak. Ez nagyon sokáig elkísért, gyakorlatilag az összes munkahelyemen kijött és a részletekre való kitérés nélkül összefoglalva elmondhatom, hogy amely munkáltatóim nem megszűntek, onnan elküldtek.

Gondolom a párkapcsolataidra is rányomta a bélyegét.
Rá bizony! Az első hosszú párkapcsolatom stabil volt és biztonságos, szeretetburokban éreztem magam. Azonban egy idő után elmúlt. Az útjaink már nem egyfelé vittek, a kapcsolat véget ért. Békében mondtunk búcsút egymásnak, nem volt ajtócsapkodás, nem volt vita, mindketten tudtunk, hogy nincs mit tenni. Innen azonban a párkapcsolati kudarcok sorozata indult. A legtöbb kapcsolatom vagy el sem kezdődött, mert mire belevágtam volna az illetővel, ő visszalépett, vagy amikor el is kezdődött, a másik féllel nem alakult ki olyan kapcsolat, amelyre lehetett volna építeni. Nem értettem, mitől siklanak félre a dolgok és egy idő után már nem hittem el, hogy szerethető vagyok. Helyzeteket teremtettem, amelyekben a másik visszaigazolására vágytam, az jelentette volna számomra, hogy szeret. Vakvágányra vezető gondolataim néha az őrületbe kergettek engem is. Persze mindez oda vezetett, hogy csak megerősödött bennem az érzés: engem nem lehet szeretni. Nem vagyok elég jó. Nem vagyok elég.

Volt egy különböző stációkon átmenő kapcsolat az életemben, ami megérttette velem, hogy mit csinálok rosszul. Hogy egy férfi-nő kapcsolat teljesen más alapokon kell, hogy nyugodjon, mint ahogyan azt én gondoltam. Hogy az a fajta bizalmatlanság, amely munkahelyeimen a főnökeimmel kialakult, ahogy ott sem működött, úgy a párkapcsolataimban sem. Utólag visszatekintve tulajdonképp az életemben megjelenő összes férfi tanításáért hálás vagyok, rengeteget tanultam magamról, a szerepemről egy kapcsolatban és ma már tudatosan élem érzelmi életem. Boldog vagyok. Igazán teljes és boldog a jelenlegi kapcsolatomban, amely immáron csaknem három éve tart.

Az nyilvánvaló, hogy nem volt az utad egyszerű odáig, ahol most tartasz. Az is igaz azonban, hogy ahogy elnézlek, hallgatlak, ma semmi sem gyanítható abból a rögös útból, amelyet végig kellett járnod idáig. Mi volt a vigaszod, a támaszod, ami tartotta benned a lelket mindezidő alatt?
Voltak sziklaszilárd alappillérei az életemnek, amelyek jóban-rosszban jelen voltak. Ezek egyike a ló. Nem tudom, honnan jött ez nekem, nem tudom, miért pont ló, miért nem kutya vagy macska, mint általában a gyerekeknél. A családi anekdota szerint hároméves koromban gyereknapra azt kértem, hagy üljek lóra. Arról nem szól a fáma, teljesült-e a kívánságom, de az biztos, hogy amióta emlékszem, a ló szerves része az életemnek.

Mérken laktak anyukám szülei, ahol minden nyaramat töltöttem. Ezek a nyarak tartották bennem a lelket szeptembertől júniusig. Míg suliidő alatt csak rajzolgattam a lovakat, a nyári szünetben minden egyes nap kijártam hozzájuk a mezőre, titokban bringára pattantam és kitekertem oda, ahova a helyi téesz lovai ki voltak engedve legelészni és órákat töltöttem azzal, hogy megfigyeltem őket. Napról napra egyre közelebb engedtek magukhoz és megbíztak bennem. Egyébként pedig heti háromszor eljártam az uncsitesómmal lovagolni, ahol megismerkedtem az alapokkal és nagyon-nagyon szerettem. Ezek a mérki nyaralások nagyon fontosak voltak nekem, a falusi élet, annak lüktetése, dinamikája lételememmé vált és csak annyit tudtam gyerekként, hogy nagykoromban falun szeretnék élni és szeretnék lovat.

Tíz éves koromban anyukám elvitt Pallagra egy komoly lovardába. Emlékszem, egy Izabella fakó lovat kaptam, amin megnéztek, mire vagyok képes, aztán elhangzott az ítélet: a gyerek jó, jöhet. Ekkor volt az, hogy anyukám kétségbeesett, hogyan fogok kijárni az edzésekre Pallagra, egyedül mégsem buszozhatok ki, és ezek komoly, nagy lovak, össze fogom magam törni. A lovassport veszélyes és én kicsi vagyok. És ezzel a lendülettel eldöntötte, hogy beirat röplabdázni.

Emlékszem a röpis időszakodra. Mostmár akkor tudom, hogy jött az életedbe.
Hát így. A röplabda a másik nagy szerelem volt gyerekként. Ügyes voltam, jó csapatban játszottam jó edzővel, új élet nyílt előttem, új lehetőségek. Utaztunk versenyekre, eredményesen szerepeltünk, nyaranta a csajokkal a strandon lebzseltünk. A lovaglás egyre inkább fakult, mígnem tizennégy éves koromra teljesen eltűnt. A gimiben is folytattam a röpit, egyetemen a Biogal NB2-es csapatában játszottam az egyetemi csapat mellett. Pestre költözésem vetett a tizennégy éven át tartó sportnak véget. Pesten is leigazolhattam volna valamelyik csapathoz, de már nem éreztem a vágyat újabb helyre való beilleszkedésre, újabb lányok megismerésére, újabb dinamikához való alkalmazkodásra, így a röpit elengedtem. Átmenetileg aerobikra jártam a Nyugati mellé, mert a mozgásra nagy igényem volt – amíg aztán ismét a lovaknál kötöttem ki.

Hány évet hagytál így ki a lovaglásban?
Ha jól számolom, tizenkettőt. Egy régi bankos kollegával való találkozás során véletlenül került szóba egy lehetőség, amely újraindította. Egy pár alkalom után már céltudatosan, az alapoktól akartam kezdeni. Olyan lehetőséget kerestem, ahol egyéni edzést kaphattam. Jópár helyen megfordultam, rövidebb-hosszabb időt töltöttem számos lovardában, de bárhol voltam, nem láttam a célt. Nem volt világos az edzések felépítése. Random alkalmaknak tűntek szisztematikus építkezés helyett. Nem éreztem a fejlődést, hiányoltam az oktatásból a rendszert. Megintcsak a logikus agyam követelte a megértést. Ekkora már, 30 évesen, megvásároltam Bárót, első lovamat, amely fiatal, nyers ló volt én pedig még nem soroltam magam a haladó lovasok közé - nem a legjobb kombináció. Alkalmam nyílt azonban dolgozni vele és olyan összhangban voltunk, amely miatt éreztem, hogy ő kell nekem.

Teltek az évek és megfogalmazódott bennem, hogy lovasoktatói minősítést szerzek a TF-en. Hajtott a vágy, hogy minél többet megtanulhassak lóról, lovasról és a köztük ideálisan fennálló harmóniáról. Innentől aztán felgyorsultak az események. Én, aki világéletemben az angol lovaglási stílust képviseltem, megismerkedtem a western stílussal a tanulmányok keretében. Olyan dolgokat tapasztaltam, amikről addig nem is volt tudomásom. Például ahogy felültem az első western-stílusban képzett lóra, az megindult hátrafelé, tolatva, és nekem fogalmam sem volt akkor még, mit követtem el, hogy így reagált. Lenyűgözött a ló szabadsága a hosszú szár használata során és még megannyi apróság, ami számomra újdonság volt. Habzsoltam a tudást és éreztem, hogy valami új és izgalmas dolog indult el.

Báró volt a társam, együtt alakítottuk ki azt a fajta lovaglási stílust, amelyben ló és lovas lágyan, könnyeden, természetes harmóniában dolgozik együtt, stressz és kényszertartás nélkül, az angol és western stílus egyfajta keveréke eredményeként. A hét hat napján, napi 1,5-2 órát dolgoztunk együtt, csiszoltuk a módszert minden egyes jármódban. Oktatói karrierem pedig ismét egy véletlennek köszönhetően indult, az akkori lovardámnál megkértek, ugorjak be oktatóként, mivel nem volt ott senki más és érkezett egy lovas. Ez a lovas velem maradt a későbbiekben, és újabb lovasok követték, így rajtuk tesztelhettem és tovább finomíthattam a módszert. Aztán megszereztem második lovam, Kobaltot. Egyszercsak már főállású oktatóként tíz lovasom volt, akik teljes egészében biztosították mindazt a bevételt, amely anno az irodai munkából származott – az azzal járó megannyi megnyomorító érzés, toxikus környezet és eltipró verseny nélkül.

Ma ami oktatást tartok, az már kedvtelésből folyik. Személyes misszióm, hogy lovasaim megtanulják stabilan ülni, érezni a lovat, és örömmel képesek legyenek együtt mozogni vele. Hatvan perc együtt légzés, lüktetés a természettel az, amit nyújtok a látogatóimnak.

Olyan jó mindezt hallani. Téged hallgatni, a lelkesedést, ahogy beszélsz, öröm, tényleg. Azokban az években, amikor nem volt klasszikus, irodai munkahelyed, hogy boldogultál?
Megmondom őszintén, opportunista módon, szabadúszóként megragadtam minden lehetőséget, ami belém ütközött. A pénzügyi megoldások mindig nagyon érdekeltek, így belekóstoltam ebbe-abba, illetve az egészég, a természetes gyógymódok is foglalkoztattak. Kipróbáltam magam ingatlanban is – tetszett, de egy idő után már nem éreztem, hogy leköt. Időm tengernyi volt és rengeteget kutattam, olvastam, tanultam, fejlesztettem magam. Szerencsére volt pénzügyi tartalékom, így csak rövid ideig voltam kisebb pánikban, mikor egy alkalommal félrementek a dolgok átmenetileg. Addigra az asztrológiát már behatóan tanulmányoztam, ismét a logikát keresve, többnyire saját célra használtam, próbáltam általa megérteni életem történéseit, viszonylagos sikerrel. Nem hazudok, az volt az az időszak, amit a szorongás jellemzett az anyagi helyzet miatt; szó szerint a felettes erők segítségét kértem, hogy ne kelljen a lovaimat eladni. Sok Abraham Hicks-beszélgetést is meghallgattam és voltak azokban elhangzott gondolatok, amelyek mélyen belém ivódtak és átsegítettek a legnehezebb időszakon. Az egyik ilyen, hogy “Ha valami nem tuti igen, akkor az egy nem.” Vagy hogy ne tegyünk semmit addig, amíg összhangban nem állunk a forrásunkkal. És hittem abban, hogy mindig van holnap. És lett. Összeálltak a dolgok, jöttek a megoldások. Egy örökség formájában a szerencse is megsegített. Kisütött a nap a fejem felett.

Sok-sok önfejlesztés, a megértés iránti vágy miatti kutatómunka, két ló, egy kis szerencse – mi jött ezután?
Innen indul a tündérmesém. Egy véletlen folytán, egy spontán hétvégi kirándulás során a Bánki-tóhoz, palacsintámra várva a helyi starndbüfében megismertem jelenlegi páromat, akivel a párkapcsolati történelmemet teljességgel meghazudtoló módon tökéletes harmóniában létezünk és működünk együtt, mostmár évek óta. Olyan csodaszép helyen élt, egy nógrádi kis faluban, hogy az örökséget egy kis farm vásárlására használtam ugyanott, most ott élünk együtt a foxijával, a macskáival és a két lóval..

A farmon álló házikót újítgatjuk, ez személyes szenvedélyem és büszkeségem. A farmot egy régi istállóépülettel együtt kaptuk, amellyel szintén izgalmas céljaim vannak. Ami számomra is döbbenetes, hogy kertészkedek és főzök. Igen, a Gabi, akinek korábban a rántotta is komoly konyhai kihívást jelentett, ma csaknem minden nap főz! A kutatómunka most sem állt meg, rengeteget tanulok a növényekről, az ideális termesztési körülményekről. Vallásosan nézzük Petivel a Séfek séfjét, ez az esti programunk, az első résztől kezdtük el visszanézni – innen és innen-onnan gyűjtjük az ötleteket esti kulináris élményeinkhez saját konyhánkban. Mindenfélét főzünk együtt, ez egy igazi minőségi program a számunkra és törekszünk az egészséges, természetes alapanyagok felhasználására, amelyek nagyrésze saját kertünkből kerül ki. A falu lakossága nagyon kedves és összefogó, tojást, húst, kenyeret szerzünk tőlük cserébe olyasmikért, amiket mi tudunk nyújtani nekik.

Álomélet ez, ha visszagondolok a korábbi útkeresésem kilátástalan napjaira, boldogan adom át magam a tudatnak, hogy hazaértem. Megvan a kapcsolat, amire vágytam, a lovak, akik gyermekkori álmaim voltak és a falusi lét, amelyről Király utcai otthonomban is ábrándoztam még nem is olyan régen. Hihetetlen, de tudom, hogy igaz. Örömet okoz, hogy azt csinálhatom, amit szeretek, a szabadság, ami ebből ered. Ez a fajta lét.

Hogy foglalnád össze mindazt, amit e színes életút során megtanultál? Mivel biztatod azokat, akik hozzád hasonló módon őrlődnek jelenlegi mókuskerekük hajtása közben, miközben legbelül érzik, nem a helyükön vannak?
Mindenképp biztatom őket arra, hogy álljanak meg azzal a mókuskerékkel. Ha akadályba ütközünk, ne erőlködjünk. A stop tábla nem azért van, hogy hátráltasson, hanem hogy segítsen. Nem érdemes haragudni rá, örülni kell, hogy létezik. Ha a rossz célponttal harcolunk, csak elforgácsoljuk az erőnket. Ha nem látjuk valamire a megoldást azonnal, ne erőltessük, csak várjunk egy kicsit és az jön magától, amikor nem is számítunk rá. Szorongással telve, dühösen, a nyugalmi állapotból kibillenve csakis rossz döntés hozható, amely csak ront a helyzeten, ezért nyugodjunk le és adjunk magunknak időt. Ahogy Hicks mondaná, „simogasd meg a macskádat”. Ami gyakorlatilag azt jelenti, hogy tereljük el a figyelmünket az aktuális problémánkról, engedjük, hogy kiürüljön a fejünk. A többi jön magától. Az inspiráló gondolat érkezését felismerjük majd és kövessük azokat nyugodtan, akkor is, ha teljesen irracionális bolondságnak tűnnek. Szóval simogassuk csak azt a macskát szorgalmasan…

Gabi, olyan jó volt veled beszélni. Nagyon jó látni, hogy végre megérkeztél. Sugárzol, örülsz az életnek, éled teljes gőzzel Igazi sikersztori a tied, bemutatja mindazt, amit az Attagirl! képvisel. Szembenézni önmagunkkal, beazonosítani, mi az, ami táplál minket és mi az, amitől szabadulni kell, hogy esélyt adjunk magunknak arra az életre, amely valóban, őszintén boldoggá tesz. Köszönöm, hogy beavattál bennünket a tiedbe. Sok-sok boldog évet mindahhoz, amiért megküzdöttél, amit megteremtettél magadnak.
Nagyon szívesen, én köszönöm, Kamka, hogy megoszthattam a tapasztalatomat. Ahogy nekem sikerült, úgy bárkinek sikerülhet. A lényeg, hogy önmagunkhoz legyünk őszinték, hűek és kedvesek. Azáltal, hogy elhagyjuk az utat, ami nem a miénk és megvárjuk, hogy a sajátunk a talpunk alá érjen. Időnként ijesztő és rizikós, de ha nem riadunk meg, hanem kitartóan haladunk tovább, hazaérünk. És nincs annál jobb érzés, mint hazaérni.

Gabinak nincsenek megosztandó linkjei, ha szeretnél többet megtudni róla, kérlek jelezd nekem.

02 - Gabriella Chamorro Carlsson

23 perc olvasás

Imádok főzni. Ázsiai, olasz, magyar ételeket és igazából receptből bármit. Amikor először gondoltam arra, hogy valamilyen bizniszt kellene indítanom, a saját egészséges ételbárom megnyitásában gondolkoztam. A tiszta és lehetőleg bio étkezés elkötelezett híve vagyok, azoknál már csak saját alapanyagaim megtermelésének vagyok nagyobb híve. Itt Iowában a kertem tele van fura alakú, színű és ízű paprikával és paradicsommal; uborkával, sárgadinnyével és cukkínivel; goji és mindenféle más bogyókkal. Mániáim a trópusi növények, alig várom például, hogy a frangipánik, amiket magról indítottam három éve, virágba boruljanak. Ananász, kivi, citrusfélék és gránátalma magjait varázslom növényekké.

Szóval amikor a következő interjúalanyomat és férjét megláttam a tévében, akik konkrétan Panama legmagasabb hegyének tetején, a köderdőben élnek, melyet a Karib-tengerről érkező pára táplál, és ott vezetik minden elképzelést felülmúló, varázslatos éttermüket, nem tudtam nem irigykedni. Halál őszintén. Lenyűgöztek. Persze boldog voltam a sikerük láttán és gyanítottam, hogy az megannyi nehézség és számos zsákutca közepette érkezett, melyek miatt sokszor a nulláról kellhetett újraindulniuk. Megannyi aggály és szorongás közepette - de okos és tudatos tervezésnek, kreativitásnak, ötletességnek és annak az elszántságnak az eredményeképp, ami miatt nem adták fel. A szívük az, gondoltam, ami életben tartja álmukat; és a kitartás kifizetődött, nagyon is.

Ha láttátok Kristen Kish Éttermek a világ végén sajátos sorozatát, tudni fogjátok, ki az a Gabriella Chamorro Carlsson. Ő a Hacienda Mamecillo társmegálmodója, társmegvalósítója, társtulajdonosa és társséfje. Ez a  kis csoda a világ egyik legkülönlegesebb helyén működik és vendégeinek teljes Mamecillo-élményt kínál, melynek része az étkezés. Szerencsésnek érzem magam, amiért betekintést nyerhettem Gabi különleges utazásába és megismerhettem számos bizalmas részletét fenomenális életének, melyet bátorságának és ösztöneinek köszönhet – és némi szerencsének. A beszélgetések ezzel a rendkívül szerény, nyugodt és halkszavú hölggyel február elején folytak, mivel férjével már a Panamai Karneválünnepek rohamára készülődtek. Azok összefoglalóját most itt megmutatom. Olvassátok szeretettel.

Gabi, mondd el nekem, kicsoda Gabriella Carlsson: kislány, iskoláslány, ifjú hölgy. Hol kezdődik a történeted?
A svéd Lommában nőttem fel, egy Malmö-környéki kisvárosban, szüleimmel és két testvéremmel. A helyi iskolába jártam, gimnáziumba pedig Malmöben. A nagyszüleim farmerek voltak, imádták a természetet, csakúgy, mint a szüleim. A génjeimbe volt kódolva a természet iránti szerelem, mely szerelem azóta sem ért véget.

Akkoriban nem igazán volt elképzelésem, hogy mi legyek, ha nagy leszek. Gyakorlatias szülők gyerekének átlagos életét éltem; ők nem tereltek semmilyen irányba, de biztosítottak afelől, hogy bármire is adom a fejem, száz százalékban támogatnak. Teltek az évek és végül anyukám szakmáját választottam, csontkovács lettem. Ezzel kapcsolatban hoztam meg első fontos döntésemet és Angliába költöztem. Az angol csontkovács-oktatás hírneve jó, és az angolomat is szerettem volna gyakorolni, úgyhogy a kocka el volt vetve.

Azután mi következett?
Tanulmányaim után Angliában dolgoztam egy évig, majd megragadtam egy alkalmat a Karib-térségben, Antiguában. Egy szezont töltötten ott egy helyi intézményben csontkovácsként. Amikor lejárt a szerződésem, még nem akartam visszamenni Svédországba, szerettem volna még más helyeket is felfedezni. Emlékeztem, hogy anno, még tanulmányaim alatt kaptam egy e-mailt egy panamai lehetőségről. Megkerestem azt az e-mailt és felvettem a kapcsolatot a küldővel. Két hónappal később már a repülőn ültem Panama felé…

Jó kis kalandnak hangzik!
Igen, és még nincs vége. Már egy ideje Panamában voltam, amikor találkoztam egy férfival egy barbecue partin, aki azóta a férjem. Barátként indítottunk, de három hónap után kezdtek a dolgok felgyorsulni. Pár lettünk és nem sokkal később már láttuk, hogy egymásnak vagyunk teremtve. Megfelelő időben voltunk a megfelelő helyen. Mindketten a következő szintre akartunk már lépni, készen álltunk erőink egyesítésére és a családalapításra. Vártunk még fél évet, közben tervezgettünk, földet kerestünk Panamában, ebben az országban képzeltük el közös életünket.

Három-négy hónapba telt, míg rátaláltunk a földre, ahol most élünk. Ahogy ráléptünk első alkalommal, tudtuk, hogy hazaértünk, még ha csak egyetlen kis fakunyhó állt is rajta. A lányunk, Izabella, már úton volt, amikor elkezdtük felépíteni otthonunkat, melyet egy barátunk tervezett nekünk. Mindennek több, mint tizenegy éve.

Rolando és Gabriella

A hegy tetején, köderdőben élni biztosan nagy kihívás, hogy mást ne mondjak. Hogyan küzdöd le az odafent adódó problémákat?
Nos, az egyik legfontosabb dolog, hogy meg kell tanulni tisztelni és együtt élni a természettel. Megváltoztatni nem lehet, csakis alkalmazkodni hozzá. Az eső és a páratartalom azok a faktorok itt, amelyek a legtöbb frusztrációt okozzák, ha nem tanuljuk meg, hogyan alkalmazkodjunk. A legrosszabb hónapokban (szeptember-október, néha november) és az esős időszakban, ami április-májusban indul, mindent zárható műanyagzacskóban kell tárolnunk, a speizbéli készletektől a ruhákig.

Muszáj az időjárás és a természet jellegzetességeit figyelembe venni a meglepetések minimalizálásához. Mostanra sokkal jobbak vagyunk ebben, mint az elején, a tapasztalatainknak köszönhetően. Ha százalékban kellene meghatározni az arányát annak, ahányszor a természet beleszól az életünkbe, azt mondanám, harminc. De megtanultuk kezelni azokat a helyzeteket. És fennakadni sem érdemes a veszteségeken (mint amikor például a szél négyszer fújja el egymás után a melegházunkat), nem lehet mit tenni. Magunk mögött kell hagyni a rossz dolgokat és haladni tovább. Azt is észrevettük már például, hogy a nyári időszakok egyre szárazabbak, évről évre. Ez biztos, hogy egy ponton hatással lesz a kávénövényünkre, úgyhogy felkészülünk arra, hogy a természet egy újabb verzió kifejlesztésével válaszol majd.

A másik dolog, ami segít összpontosítani, amikor probléma merül fel, az az, ahogy a férjem, Rolando és én kiegészítjük egymást. Mindegy, mi mindenben különbözünk – és hidd el, jópár dologban különbözünk – , nagy hangsúlyt helyezünk a kommunikációra. Ugyanazok a céljaink, az elképzelésünk, az ízlésünk. Egy hullámhosszon vagyunk. Ez az, ami továbbsegít bennünket, minden bajjal együtt nézünk szembe, mindegy, mi történik.

A Chamorro Kávé

Mesélj nekem erről az egymás kiegészítéséről. Úgy érzem, jó kis praktikák fognak most következni!
Hát, svéd nő házassága panamai férfival, gondolhatod. Én nehezen állok meg, ritkán ücsörgök csak úgy. Feladatlistás ember vagyok, ő nem annyira jól szervezett. Mégis elérjük azt, amit szeretnénk. Általában én írom össze a feladatokat, ő pedig segít azok elvégzésében. Az évek során toleránsabbá váltam.  Ma már el tudom engedni azt, amikor Rolandonak nincs kedve azonnal megcsinálni valamit. Mindig van holnap.

Az egyik nagy nyomás, amit levesz a vállamról, az a bevásárlás. Annyira hálás vagyok érte. A bevásárláshoz a legközelebbi kisvárosba, Boquetébe kell mennünk, ami hét kilométerre van tőlünk. Az út első fele földút, ami nem móka az esős évszakban, a második fele kanyargós. Ha már a városban van, Rolando elintéz minden mást is, amit én nem szeretek. Cserébe én végzek mindent a ház és a gyerekek körül. Mindent, a mosogatáson kívül – abban az örömben osztozunk. És Rolando főz is, imád főzni. A kávéültetvény is az ő feladata. Fontos, hogy úgy legyenek elosztva az elvégzendők, hogy mindketten egyetértsünk és szerencsések vagyunk, amiért bármiféle nagyobb kompromisszum nélkül a személyiségünknek megfelelő elosztást meg tudtuk oldani.

Hogyan hoztok meg fontos döntéseket? Az ember azt gondolná, ilyen személyiségbeli különbségek mellett az lehetetlen.

Egyáltalán nem. Először is, az összkép mindkettőnk számára ugyanaz. Ugyanazok a céljaink. Ez létfontosságú. Rolando az, aki előáll az ötletekkel. Én vagyok az, akinek időre van szüksége, hogy átgondolja azokat. Először csak megemlít valamit, ez a taktikája, elülteti a gondolatot a fejemben. Akkor én elkezdek gondolkodni rajta. Később leülünk, kényelmesen, egy pohár borral, ellazulunk és megtárgyaljuk a részleteket. Utána nekem még kell egy kis idő, míg feldolgozom a döntéseket, de közben a dolgok már elindulnak az útjukon.

Egy jó példa erre, ami nemrégiben történt, az az, amikor Rolando elhintette, hogy szállást kellene biztosítanunk a vendégeinknek és néhány kunyhót felépíteni. Ez olyan jövőkép, amiben mindketten egyetértünk. Megegyeztünk, hogy építünk négy kunyhót. Eltelt egy kis idő, majd Rolando hirtelen bejelentette, hogy januárra foglalásokat igazolt vissza a szállásra. Kunyhónk pedig még egy sem volt. Hát így történnek itt a dolgok.

A minap említette, hogy milyen jó lenne egy kisgép, amivel berepültethetnénk a vendégeket…

Szoktatok veszekedni?
Veszekedni? Kiabálós-ajtócsapkodós veszekedni? Nem, soha. Nyilván felbosszantjuk néha egymást. Nekem a legfontosabb a kommunikáció és ahelyett, hogy megsértődéssel vesztegetném az időt, inkább próbálom megoldani a dolgokat és továbblépni. Szokásommá vált elmondani, mi az, ami épp frusztrál. Néha az félreértés eredménye. Néha én fejezem ki magam rosszul. A méreg egy idő után elszáll. Addig, amíg érzem, hogy Rolando megbecsül vagy megköszöni a dolgokat, amit sohasem mulaszt el, minden rendben. Mindig kifejezzük az egymás iránti megbecsülésünket azért, amit a másik tesz értünk, ami igen fontos a békesség érdekében.

Mi volt az eddigi leghúzósabb döntésed?
Egészen őszintén minden fokozatosan érkezik az életünkbe. Amíg ragaszkodunk ahhoz, amiben hiszünk, szem előtt tartjuk a célt, és nem adjuk fel (mint a Covid alatt), mindig egy lépéssel közelebb kerülünk a következő szinthez és a döntések nem érződnek kockázatosnak.

Beszéljünk kicsit a bizniszről. Amikor láttam a műsort a tévében, annyi kérdés merült fel bennem. Mint olyasvalaki, aki még mindig dédelgeti saját éttermes álmát, mindenre kíváncsi vagyok: alapanyagok és alkohol beszerzésével, versenyhelyzettel, ilyesmikkel kapcsolatosan. Mondd el nekem a Hacienda Mamecillo történetét.
Hát, Rolando mindig is szeretett volna egy éttermet. Előtte már dolgozott idegenforgalomban, gyalog- és kayaktúrákat szervezett, illetve pilótaként is dolgozott.

A Mamecillo egy helyi, tölgyfajta, amelynek sokféle és csodaszép színei vannak. Azért választottuk ezt a nevet, hogy kifejezzük a természet, illetve a szolgáltatásaink sokszínűségét. Rolando tervezte a farm logóját és ő csinálta sajátkezűleg a cégtáblánkat is.

Az étterem

Kávéültetvény-túráztatással kezdtünk a saját farmunkon és büféételeket kínáltunk a házunk előtt, úgy kilenc évvel ezelőtt. Aztán a dolgok folyamatosan alakultak. Először kitaláltuk, hogy sokkal személyesebb lenne a szolgáltatásunk, ha mi magunk szolgálnánk fel az ételeket. Utána elkezdtünk nagyobb hangsúlyt fektetni a tálalásra, majd elkezdtünk főtt ételeket kínálni.

A Panamai Turisztikai Hatóság által agrárturizmus kategóriában jóváhagyott szolgáltatók vagyunk. Amit kínálunk, nagyban különbözik a megszokott éttermi kínálattól. Nem is hívjuk magunkat étteremnek. Teljes élményt adunk a vendégeknek: gyalogtúrázunk, sztorikat mesélünk, és természetesen étkeztetünk, egy kellemes, 7-fogásos menüt kínálunk, és hozzá bort és kávét. A program reggel 9-kor kezdődik és délután 3-ig tart hivatalosan. Ha valaki csak étkezni szeretne, túrázni nem, arra is van lehetőség. Az étkezés-élmény este 6-kor indul. Ha pedig az időjárás az, ami nem teszi lehetővé a reggeli túrát, arra van B-tervünk, benti programunk.

Foglalásos alapon működünk, részletes információt gyűjtünk vendégeink étkezési szokásairól: allergiákról, különleges étrendi igényekről. Amint minden adat a rendelkezésünkre áll, megtervezzük a fogásokat. Minden egyes kis részletre szeretünk odafigyelni, amelytől a Mamecillo-élmény igazi élmény vendégeink számára, az ő elégedettségük fűt minket. Szenvedélyes munkánkra a legjobb visszajelzés az, amikor vendégek el sem akarnak menni. Vannak, akik többször visszatérnek hozzánk, ilyenkor megpróbálunk mindig valami új ételt kínálni, amit még nem fogyasztottak, valami különlegeset.

Az általunk nyújtott élmény egyedi, nincs igazi versenytársunk. Alapanyagainkat mi magunk termeljük, illetve a természet kincseit is felhasználjuk. Menüink a szezonálisan elérhető alapanyagokon alapulnak. Amit pedig a farmon nem tudunk megtermelni, mint például a bort, a környező kivárosokban szerezzük be. Egyikünk sem végzett séf, tudásunkat rengeteg gyakorlás hozta, ételeink kísérletezések eredményei. Rolando figyelemmel kíséri néhány kedvenc séfünket a közösségi médián, amikor új ötletre van szükség, amelyeket aztán kipróbálunk – így fejlesztjük receptjeinket.

A Hacienda Mamecillo csodaszép fogásai

Hát lenyűgözőek vagytok. De úgy tűnik, eszméletlen sokat dolgoztok. Hogyan fér bele minden 24 órába?
Nos, általában reggel 5kor kezdjük az előkészületeket. Amikor nagy csoport érkezik, a barátaink segítenek ki, ők mosogatnak és szolgálnak fel. Próbálunk olyankor előre készülni is – hámozunk, szeletelünk, kockázunk, amit kell – előző este. Általánosságban azonban mindent reggel csinálunk, a frissesség alap. Amikor pedig nincs esti étkezés-élmény, korán fekszünk.

Gondolsz-e valaha arra, hogy hagyjátok az egészet és könnyebb életet éljetek? Nem hiányzik a városi élet?
Tudod, szerintem nem lehet ennél jobb helyen élni. Igen, sok a kihívás. De ha jön valami, mindig van rá megoldás. Nincsenek szomszédaink, ami jó – meg rossz is. Ha nem lennének a vendégeink, igencsak elszigetelt lenne az életünk. De vannak, úgyhogy így jó. Kiegyensúlyozott.

A pandémia alatt eléggé elszigeteltnek éreztük magunkat. És itt, Panamában, a lezárás igen komoly volt. Nyolc hónapon át tartott és mindössze két óra állt rendelkezésre naponta a bevásárlásra. Nem volt munka, nem volt jövőkép, nem lehetett tudni, mi következik. Az volt az egyetlen alkalom, amikor elgondolkoztunk azon, hogy eladjuk a farmot. Azt viszont nem tudtuk elképzelni, mivel foglalkoznánk, ha eladnánk…

Ha itt élsz, muszáj nyitottnak lenned, mert sosem tudhatod, mi fog történni. Jónéhány dolgot fel kellett adnunk. Először is, a spontaneitásnak annyi. A vállalkozás időrendje szerint élünk. Nem tudunk csak úgy ezt vagy azt csinálni, előre kell terveznünk. Ahhoz, hogy itthagyjuk kicsit a farmot, muszáj előkészülnünk, úgyhogy a spontaneitás tényleg szóba sem jöhet. Aztán ahogy az előbb említettem, ott van az alvás. Sokkal kevesebb, mint amennyit a farmélet előtt aludtunk. Vagy a programozás, nem nagyon lehetséges. Ha akad is lehetőség, mint például bármilyen szakkör a gyerekeknek, annyi logisztikát kíván meg egy kétórás elfoglaltság, amennyi nem ideális. Ha arra gondolok, mi az, ami hiányzik az életemből, mégis azt mondom, igazából semmi. Annyi minden változott. Ugyanakkor változás nélkül nincs fejlődés.

Elég fontos elemeit adtad fel régi életednek. Nem tűnik úgy azonban, mintha bánnád. Mik a legjobb részei a jelenlegi életmódodnak?
Az első a természet közelsége. A második a térbeli szabadság, hogy nincsenek szomszédok. A harmadik az egészéges életmód, amit itt folytatunk. A napi szinten végzett álruhás kondizás. A sok gyaloglás, kertészkedés. Meg a magunknak megtermelt zöldségek-gyümölcsök. Van még egy dolog, a legfontosabb; ha jobban belegondolok, igen, ez minden bizonnyal a legelső: együtt vagyunk, folyamatosan. Mindannyian részesei vagyunk ennek az életmódnak, mindannyian kivesszük a részünket, még a gyerekek is. Együtt dolgozunk ugyanazért a célért, így aztán az egész napot együtt töltjük és nem csak az estéket, amikor már mindenki fáradt és harapós egy nehéz nap után. Szerencsések vagyunk, hogy ilyen az életünk. Nem főnöknek dolgozunk, hanem sajátmagunknak. Jó érzés, hogy ezt megtehetjük.

És mi a legrosszabb benne?
Haha, az esős időszak és a páratartalom, az biztos. Másodiknak a távolságot mondanám, mikor ügyeket kell intéznünk. A harmadik a családomtól való távolság. Nem látom őket annyira gyakran, amennyire szeretném. A szüleim remek emberek, ők a legnagyobb rajongóink. Olyan jó lenne valahogy gyakrabban együtt lennünk, nem csak online.

Ha kívánhatnál hármat attól a bizonyos aranyhaltól, mik lennének azok?
A legelső az lenne, hogy akkor láthassam a családomat, amikor csak akarom. Az nagyon klassz lenne. A második kívánságom az lenne, hogy az emberek tájékozottabbak legyenek azzal kapcsolatban, hogyan őrizhetik meg a természetet és hogyan adhatnak annak vissza hasznosítása után. Például hogyan kezelhetik a gombát, vagy használhatnak rovarirtót környezetbarát-módon. Támogatjuk az őshonosfaiskola-mozgalmat, helyi fákat növesztünk magról és eladjuk őket azoknak, akik fákat szeretnének a farmjaikra. A harmadik kívánság az lenne, hogy egészségesek maradjunk. Egészség nélkül semmi nincs. Őszintén úgy gondolom, a természetnek gyógyító ereje van és ez az egyik oka annak, amiért boldog vagyok, hogy annak a közepén élhetünk.

A természet közepén élésről jut eszembe, milyen állatok élnek körülöttetek?
Van a quetzal nevű madár, ami Guatemala jelképe, teljes az izgatottság, amikor meglátunk egyet. Aztán itt van a fehérarcú kapucínusmajom, ami ugyan megeszi a terményeinket, mégis támogatjuk őket, részesei vagyunk egy megőrzőprogramnak, ami az egyedszámuk növekedését célozza. Néha belebotlunk egy-két pókba, nem-mérges tarantulák feltűnnek a falainkon, na az nem a kedvencem. Kávészedés vagy túrázás közben néha meglátunk mérgeskígyókat, de tudjuk, hogyan legyünk óvatosak, hogyan ne zavarjuk őket, és így nincs gond. Találunk jeleit koati, lajhár, tapír és puma jelenlétének is – mind élnek errefelé, de szinte egyáltalán nem találkozunk velük.

Gabi, mit tartasz a legnagyobb sikerednek az életben?
Egyértelműen a gyerekeimet. Remek gyerekek, igazán nagyon büszkék vagyunk rájuk. Most azt mondják, egy napon majd átveszik tőlünk a vállalkozást. Próbálom nekik megkönnyíteni ezt, azt mondom nekik, nem kell még dönteniük. Hogy néhány év múlva lehet, hogy majd körül akarnak nézni a világban. Hogy eljön a nap, amikor már nem én leszek a legkedvesebb személy az életükben (ma ezt még elképzelni sem tudják) és hogy az is rendben lesz. Hogy bármit is akarnak majd kezdeni magukkal, mindig támogatni fogjuk őket.

Jól hangzik! És mi a legnagyobb félelmed?
Hogy valami: betegség, baleset, valami rossz fog történni a szeretteimmel. Emiatt szoktam aggódni, de próbálok nem nagyon belemélyedni, vagy túl sokat gondolni erre. A túl sok gondolkodás túl sok energiát és időt vesz el. Jó az, ha az embernek vannak ilyesmi érzései, de azokban túlságosan elsüppedni hiba. Muszáj továbblépni.

Mik az életedre jellemző jó érzések?
Általában boldog vagyok. Érzem, hogy szeretnek. Érzem magam körül a szeretetet. Biztonságérzetet ad, ahol az életem jelenlegi áll.

És a rosszak?
Az elszigeteltség. Az emberektől való elszakadás. Néha demotivált is vagyok – amikor látom a mosatlanhegyeket a nap végén. Honvágyam van, amiért távol vagyok a családomtól.

Haciendo Mamecillo

Világos, hogy rengeteg minden zakatol a fejedben és rengeteg a tennivalód minden nap. Van egyáltalán időd kikapcsolódni? Hogyan töltöd újra energiakészleted?
Tudom, hogy őrültségnek hangzik, mivel fizikai igénybevétel, de imádok túrázni. Így szerzem vissza mentális energiámat. Szeretek kint lenni, még ha csak kinti munka miatt is, sokkal másabb, mint odabent állni a konyhában egész nap. Például megjavítani a kecskék kerítését. Másik kikapcsolódás számomra az asztaloskodás. Bútorok készítése. Konyhaszekrények, éjjeli szekrények. Rolandoval együtt csináltuk az összes bútorunkat, nagyon szeretünk ilyesmivel foglalkozni. Egy jó kis műhely felállítása, ahol majd tudjuk megfelelően tárolni a szerszámainkat, tervben van.

Gabi, az idők végezetéig tudnék veled beszélgetni, de tudom, hogy véges a rendelkezésre álló időd. Úgyhogy végül, de nem utolsó sorban, van-e bármilyen bölcsességed az olvasók számára?
Hát, próbáljunk ne túl sokat gondolkodni a múlton és a jövőn. Próbáljunk meg a jelenben élni, becsüljük a jelent, ne vesszünk el a tervezésben túlságosan. Számomra ez a boldogság kulcsa. Örüljünk a napnak. Hozzuk ki belőle, amit lehet. Persze, kell terv, kell cél – de ha túlságosan sok van azokból, elfelejtünk a jelenben élni. Az élet sosem tökéletes, valami mindig közbejön, de képesnek kell lennünk egyensúlyban tartani a dolgokat. Csak maradjunk a jelenben.

Időnként pedig váltsunk környezetet. Néha muszáj kiszakadnunk a mindennapi körülmények közül, hogy értékelni tudjuk, amink van.

Gabi, sok-sok örömet és boldogságot kívánok nektek a Hacienda Mamecilloban. Folytassátok nagyszerű munkátokat, amit ti csináltok, az maga a csoda, és hatalmas érték a mai világban. Tanítsátok tovább az embereket természetről, egyensúlyról, szeretetről és megbecsülésről a Mamecillo-élményen; a túrákon, sztorikon és gyönyörű, lélekteljes fogásaitokon keresztül. Élmény volt veled töltenem ezt a néhány órácskát. Hálásan köszönöm.
Én köszönöm, Kami.

Ha tőbbet szeretnétek megtdni Gabiról, klikk a linkekre.

Instagram 1
Instagram 2
Website
E-mail
Kristen Kish - Restaurants at the End of the World
NatGeo magyar ismertető

01 - Túróczi Réka

25 perc olvasás

Hobbifutóként nem lehet őt nem ismerni. Amelyik versenyen indul, azon látni fogod. Akvamarin, metálkék, kiwizöld, madzsenta, rikinarancs, neonsárga – messziről kiszúrható páratlan sportmezeiben. Hidegebb időben öltözékével harmonizáló fülpamacsaival. Hatalmas mosolyával. Kecses mozgásával. Én a 2012-es Balaton Szupermaratonon láttam őt élőben először, azóta követem életpályáját a közösségi médián. Folyamatos inspiráció.

Légies, könnyed, csodaszép. Hatalmas sötét hajtömege úszik utána. Náray Tamás modell-felfedezettje. Háromgyermekes anya, három diplomával, triatlonista. Edző, influenszer, márkanagykövet. Magabiztos, eltökélt, sikeres. Ő Túróczi “iRUNmom” Réka, ahogyan ismerjük. Sokat hallott név idehaza, számos oknál fogva.

Amibe általában nem gondolunk bele vele kapcsolatban; vele, akinek látszatra mindene megvan, az az, hogy ehhez az életformához mennyi áldozatra, mekkora bátorságra van szükség. A nyilvánosság szeme előtt létezni függetlenül attól, hogy legbelül mit élsz meg, miközben az anyaság és a sportolóélet mindennapjaival zsonglőrködsz. Nagyot álmodni, majd felvenni a kesztyűt a megvalósítása érdekében. Mindez igencsak nagy kurázsit igényel. Tudatosságot, tervezést, kitartást, szorgalmat és fegyelmet, melyek nélkül, légy bármennyire is született tehetség valamiben, a siker aligha érkezik.

Ebből a szemszögből beszélgettem sokat Rékával január hónap folyamán, mely beszélgetést most megosztom itt veletek. Olvassátok szeretettel.

Réka, gondoltál-e valaha magadra, mint bátor nőre? Szerinted bátor vagy?
Gondoltam. Nem tartom magam folyamatosan bátornak, ez a gondolat főleg akkor jön, amikor meghozok egy-egy döntést, vagy amikor korábbi döntéseimen elgondolkodom. Olyankor mindenképp.

Ha visszagondolsz az életedre, melyek voltak azok a pontok, amikor szükség volt a bátorságodra? Amikor, például, ahogy az előbb elmondtad, merész döntést hoztál, esetleg meg is inogtál, de kitartottál a vágyad mellett és végül elérted azt?
Az első ilyen fontos döntésemet emlékeim szerint általános iskolai tanulmányaim végének közeledtével hoztam. Elhatároztam, hogy a fővárosba költözök. Régóta szerettem volna nagyon és tudtam, hogy nem lesz könnyű a családom nélkül, mégis ragaszkodtam hozzá. Végül aztán a Xantus kéttannyelvűben kezdtem a gimit és németül tanultam mindent. Az ismeretlen, az újdonság kicsit nyugtalanított, de nagyon büszke voltam magamra.

Egy másik ilyen döntésem, ezúttal büszkeségérzet nélkül, a házasságomból való kilépés volt. Tudtam, hogy ez a választás nem lesz népszerű. Tudtam azt is, hogy szomorúságot fog hozni olyanoknak, akiket nagyon szeretek, ám azt is tudtam, hogy a házasságnak vége. Számomra elfogadhatatlanabb opció volt úgy tenni, mintha nem így lenne, ahelyett, hogy szembenézzek a tényekkel, összeszedjem a bátorságomat és felvállaljam az érzéseimet. Tisztában voltam vele, hogy az élet, ahogy ismertem, véget ért és ami ezután következik, nem lesz könnyű, sem anyagilag, sem logisztikailag, hogy a lelki fájdalmat ne is említsem. Mégis, legbelül tudtam, hogy ez a helyes és az egyetlen számomra járható megoldás. Gyengébb pillanataimban azzal vigasztaltam magam, hogy így tulajdonképp mindannyiunknak lehetőségünk nyílik egy teljesebb, őszintébb életre – és ez így is lett. Mindketten új életet kezdtünk, a jó kapcsolat a volt férjemmel pedig megmaradt, rendszeresen kommunikálunk, főleg persze a gyerekek miatt - és ez így van jól.

Még egy fontos, vízválasztónak bizonyuló döntésem, és nagyon örülök, hogy akkoriban erős tudtam lenni és kiállni mellette, a sporttal kapcsolatos. Visszatekintve boldog vagyok, hogy képes voltam kitartani és megfelelő nyomást gyakorolni az „ellenzékre”. Hogy el tudtam velük fogadtatni, hogy nekem erre van szükségem és a sport az, amibe a jövőben időt, energiát és anyagiakat szeretnék invesztálni. Mindent megváltoztatott az életemben és általa válhattam azzá, aki ma vagyok. Egyértelműen a legbátrabb, legnagyobb hatással bíró döntésem.

Volt, persze, amikor, mint gondolom mindenki más is, olyan helyzetbe kerültem, amelyre nem volt ráhatásom, felül kellett kerekednem a félelmeimen, elfogadnom a kész helyzetet, felállni és továbbmenni. Ilyen volt néhány szakítás az életemben, illetve mind közül a legnehezebb, édesanyám halála. Tudom, hogy ezzel előbb-utóbb legtöbbünk szembe kell, hogy nézzen. Nekem előbb jött és nagyon, nagyon nehéz volt egyrészt a tény, hogy elment, és az, ahogyan elment. Nem tudom, eljön-e a nap, amikor könnyek nélkül tudok majd erre gondolni.

Ha már könnyek. Mennyire jellemzőek?
Amikor szomorú vagyok, vagy mélyen, nehezen tudok gátat szabni nekik. Elég, ha valaki kedvesen szól hozzám, vagy figyelmesen meghallgat, és már potyognak is. Ilyenkor sebezhetőnek érzem magam és a kedvesség valahogy megindítja őket. Érzelmes alkat vagyok, és nem próbálom elfedni sem a féktelen örömömet, sem a mély bánatomat. Előző esetben mosolygok, nevetek, bánatomban pedig, hát igen, sírok.

Réka akcióban

Az előbb felmerült a félelem szó: vannak-e? Mivel kapcsolatosak? Hogyan győzöd le őket?
Hogyne lennének. Sportolóként a legnagyobb félelmem a sérülés. És az abból eredő lassú regeneráció. Ez komoly idővel tud visszavetni bármely felkészülésben. Egy másik dolog, amivel egyszer már megégettem magam és azóta tartok tőle rendesen, az a lejtmenet biciklivel. Az első komoly esésem óta 2016-ban nagyon óvatos duhaj vagyok és az sem érdekel, hogy sokan leelőznek; ilyenkor azt mondogatom magamnak, nem éri meg, nem éri meg, majd visszaelőzöm őket hegymenetben. És ez így is történik.

Édesanyám halála óta pedig a rákra való hajlam az, amire, ha gondolok, szorongok. Tudom, és ezzel győzködöm is magam, hogy mindent megtettem, megteszek a megelőzés érdekében, de néha az a pici kisördög, a kétely teret ragad magának az agyamban és olyankor elég nehéz megnyugtatnom magam. Tudatosan kell magam irányítanom azokban a percekben, mantrázgatok, többnyire sikerrel. Veszek egy hangulatvilágította forró fürdőt, beteszem a kedvenc lassú zenei válogatásomat és próbálok lazítani. Ez a legjobb módszerem egyébként a kikapcsolásra, a lazításra egy nehéz nap után is.

A bevezetőben azt merészeltem írni, hogy magabiztos vagy. Az biztos, hogy kívülről annak tűnsz, örökmosollyal, nagykacajjal az arcodon a szociális médián – vannak-e belső harcaid, és ha igen, főleg mihez köthetők?
Alapvetően valóban magabiztos vagyok, tisztában vagyok az értékeimmel, a hiányosságaimmal és igyekszem mindkettőt a helyén kezelni. Azonban, mint minden ember, időről időre én is elbizonytalanodom és azon tűnődöm, nem vagyok-e túl erős. Túl önálló. Túl önző. Túl exhibicionista. Túl sok. Vagyok-e elég alkalmazkodó. Kiértékelem a helyzetet, amivel kapcsolatosan ezek a kérdések felmerülnek és levonom a tanulságokat, amelyeket igyekszem a későbbiekben alkalmazni. Néha pedig a kedvenc zeneszámom a nyugtatóm, SIA – Bird Set Free – és csak engedem magam érezni, megélni, ez könnyíti a feldolgozást és a továbblépést.

Ellendrukkerek. Mindig vannak, amikor valaki szép és/vagy sikeres. Mennyire nehéz kezelned őket, mennyire képesek lehúzni?
Vannak, vannak. Szerencsére nem sokan, de azért akadnak. A kritikával önmagában nincs semmi problémám. Hiszem, hogy az építő kritika fontos. Az építő kritika azonban többnyire privát vonalon, a nyilvánosság elkerülésével és legtöbbször kedvesen megfogalmazva érkezik. Elgondolkozom rajta és akkor is hasznosnak érzem, ha nem értek vele egyet. Elgondolkozom a nyilvánosan, bántó módon megfogalmazott kritikákon is, amelyek szerencsére nem jellemzőek, de azért előfordulnak. A sértő szavak mögött is lehet igazság, ezért fontolóra veszem azokat, de tény, hogy az ilyen vélemények sokkal nehezebben érkeznek meg hozzám. A legtöbb kritikára igyekszem válaszolni, a megalázóan megírtakra is, eszközöm pedig a kedvesség. Érdemes a bántásra kedvességgel reagálni, egy idő után a bántó fél elveszíti érdeklődését. Ezt korán, már gyermekfejjel megtanultam és azóta is vallom, mert kivétel nélkül működik.

Mennyire korán? Mivel bántottak gyermekként?
Nézd, az átlagosnál barnább a bőröm, óhatatlanul megkaptam a suliban a cigányozást. Rosszul esett akkor még, persze. Akkoriban választottam fegyveremül a kedvességet először. Ma már másként tekintek erre a témára, egyébként pedig a Szaffi rajzfilmet mindig is nagyon szerettem, olyannyira, hogy már felnőttfejjel a fekete cicámat például Szaffinak neveztem el…

Mennyire vagy tervező alkat? Éves fogadalmak, célkitűzések vannak-e szilveszterkor?
Abszolúte tervezek. Ugyan nem szilveszterkor tűzöm ki őket, vagy valamely jeles napon, de vannak céljaim adott évre, rövidebb-hosszabb távra. Hiszem, hogy ha valamit el akarunk érni, nem indokolt x napig várni a kezdéssel, már aznap hasznos belevágni és a gondolkodásmódot, ami azt támogatja és lehetővé teszi, magunkévá tenni. Legalábbis nálam ez mindig így működött, ez mentális beállítottság kérdése.

Mik a jelenlegi tervek, melyeket 2024 során szeretnél megvalósítani, vagy megvalósításába belevágni?
Idén elkezdem a készülést a 2025-ös IronMan világbajnokságra, nagyon szeretnék kijutni Konára, de legkésőbb 2027-ben, sérülésfüggő a döntés. Idei célom még egy Pilates-klientúra kiépítése. A Pilates a legfrissebb a sportjaim sorában és úgy vélem, a leghatékonyabban támogathatja egy állóképességi sportoló erőnlétét. Ezt kívánom népszerűsíteni, ez egy nagyon fontos célom az évre. És végül még egy, amit prioritásként fogok kezelni 2024-ben: a lelki-mentális fejlődésem. A tavalyi év minden szempontból erőpróbáló volt és kicsit elveszítettem a fókuszt, úgy érzem. Az idén visszaszerzem és megerősítem. Úgy hiszem, ebből mind a családom, mind a tágabb környezetem, a munkatársaim, futóim és a sporteredményeim is profitálni fognak.

Réka akcióban

Hogyan indulsz el a megvalósításuk útján?
Az IronMan VB-vel kapcsolatosan az edzés először is fokozatos, szisztematikus és teljesítménymonitorozott módon el kell, hogy induljon. Legutóbbi sérülésemből még nem teljesen épültem fel, ezért okosan kell felépítenem a mozgást. Ismét régi, jól bevált edzőmmel fogom elkezdeni a munkát és együtt azt is eldöntjük, melyik legyen a 2025 év eleji kvalifikációs versenyem a VB-re. Több szempontot is figyelembe kell itt vennünk, komoly kutatómunka fogja megelőzni a választást. Meg kell találnunk azt az IronMan versenyt, ahol a legjobb eséllyel tudok indulni a konai kvalifikációhoz. Visszatérek a gyorsítómunkához is, ami főleg pályamunka, a 3. kerületi Élményfutárok csapatához. Korábban is nagyon szerettem velük dolgozni, ez biztosan így lesz most is.

A Pilateshez kapcsolódó első lépéseim kezdő edzések megtartása és a képzésem 3. moduljának befejezése lesznek. Nyár végén várható mindkettő, majd a 4. negyedévben szeretném egyedi, sportolókra szabott óráimat elkezdeni megtartani, erős klientúrával dolgozni.

Az önépítés, önfejlesztés célom igen izgalmas, sokat várok tőle. Eddig mindig a testem edzése volt előtérben, mostanra azonban világos, hogy a lelkemre is fókuszálnom kell. Nem szégyellem beismerni, a legtöbb embernél eljön ez a felismerés – nálam is eljött. Most úgy érzem, el fog kelni a segítség, life coach segítségét fogom kérni és vele együtt dolgozni a sziklabiztos, öntudatos, kiteljesedett Rékán.

Mennyire okoz nehézséget kilépni a komfortzónádból egy cél érdekében? Melyik volt a legnehezebb helyzet, amikor erre volt szükség, hogy közelebb kerülhess a sikerhez?
Időről időre muszáj kilépnünk, de én úgy fogom fel, hogy amikor erre kerül a sor, azzal lélekerősödés is jár. A legfrissebb ilyen komfortzóna-elhagyásom nem is olyan rég történt, amikor is a körülmények úgy hozták, hogy habár az elmúlt 13 évben megélhetésem főként sporttevékenységből származott, a bölcs döntés most az volt, hogy visszatértem korábbi, felszámolással kapcsolatos munkatevékenységemhez. Átmenetinek tervezem a változást és kiváltságos ugyan a helyzetem, amiért van hova visszamennem, a jövőmet azonban továbbra is a sportban látom és ez a vízió hajt és így könnyebben nyelem be az átmeneti kényelmetlenséget. Régi mottóm, hogy minden csoda három napig tart – ez az érzés is el fog múlni gyorsan, addig is a legjobbamat hozom mind a munkahelyemen, mind a sportban. Ez a fajta kényszerhelyzet az életemben szerencsére nem gyakori, de amikor megtörténik, gyorsan belátom a továbblépés szükségességét az önsajnálat helyett (ami azért természetesen nem marad el, persze, hogy én is tudom sajnálni magam, csak épp mivel nem konstruktív, nem tart sokáig).

Említettem az áldozatot a bevezetőben. Mennyi áldozattal jár az életmódod?
Ez egy elég fájó kérdés. Nem szeretném most felhozni azt, hogy a gyerekekkel töltött minőségi idő megsínyli a sportba beletett időt. Tudatosan próbálom úgy alakítani a sportéletem, hogy ők minél kevésbé szenvedjék azt meg. Ehhez egyrészt kell az a fajta flexibilitás, amivel én próbálok működni. Sokszor sportolunk együtt is, ami együtt töltött minőségi időként kvalifikál.

Ami viszont rendszerint megszenvedi az életmódomat, az a párkapcsolati vonala az életemnek. Sajnos azt kell, hogy mondjam, a legtöbb párkapcsolatom, amely véget ért, nagyrészt ennek volt köszönhető. Mert az egy dolog, hogy tekerek egy nap 1-3 órát és/vagy futok még egyet-kettőt. De emellett ott van a regeneráció, a manuálterápia, a masszázs, a szauna, az ilyen-olyan kezelés, ami szerves része az intenzív sportnak, és ami mind külön idő. Rövidre fogva, sajnos a kapcsolataim többnyire eljutottak arra a pontra ,hogy az életmódom feszültség forrásává vált.

A kisebb áldozatokra, szabadidős programok feladására egy-egy szükséges edzés vagy kezelés besuvasztása javára nem is akarok kitérni. Mindennapos jelenség, amellyel megtanultam együtt élni, mostanra teljesen természetes. A priorizálás az életemben kiemelt fontosságú.

Réka akcióban

Szoktál halogatni?
Szoktam. Hajaj. Őszintén megmondom, nem vagyok egy házitündér. A ház körüli tevékenységekben sosem voltam nagy. Ha valamit halogatok, az a nagytakarítás, nagyszabású főzések, jaj, nagyon nem szeretem egyiket sem. Ez nem azt jelenti, hogy nem végzem el őket, amikor nagyon szükséges, inkább csak annyit, hogy hirtelen minden fontosabb lesz, mint azok. Szégyen, vagy sem, amikor van rá lehetőségem, ezekben segítséghez fordulok.

Beszéljünk a szerencséről. Mit gondolsz róla? Hiszel benne? Hogy érzed, meg szokott találni, mikor nagy szükséged van rá?
Az én tapasztalatom az, hogy az élet (gondviselés, a gondolat teremtő ereje, ki miben hisz) segít megoldani a helyzeteket.

Ha már szerencse: van-e bármiféle kötődésed a 3-as számhoz? A bevezetőt mikor megírtam, nem tudtam nem észrevenni a 3 gyerek – 3 diploma - 3atlon hármast.
Haha, szeretem a páratlan számokat, de a kedvenc számom a 9-es, nem a 3-as!

Oké, akkor most vissza a realitáshoz. Képes vagy elfogadni, hogy valamiben jó vagy? Megveregetni a saját vállad és elismerni, hogy valami valóban azért sikerült, mert te jól csináltad és nem mások érdeme?
Ma már felismerem és elhiszem, ha valami az én érdemem. Tisztában vagyok azzal, hogy semmiben nincs szupertehetségem, de azt is tudom, hogy átlagon felül szorgalmas vagyok. Amit elhatározok, abba rengeteg munkát fektetek. Amikor sikerem van, büszke vagyok, de csak röviden ünneplem magam, máris haladok tovább. Pontosan tudom azt is, hogy a gyermekeim sikerebiben mekkora az én anyai hozzáadott értékem.

Ha valami nem sikerül, mennyire téped magad utána? Egálban van a kettő, vállveregetés és önmarcangolás, úgy érzed?
Általában nehezebbnek találom az öndicséretet, mint az önvádat, azonban itt is megáll a minden csoda három napig tart mottóm. Az önvád persze kétszer annyi ideig tart, mint az öndicséret, egy kis önsajnálattal megfűszerezve, de mindkettőt gyorsan feldolgozom és magam mögött hagyom. A hibákból igyekszem tanulni, megpróbálok megfelelő következtetéseket levonni és legközelebb azokra emlékezni.

Ha valami sokadjára nem sikerül, elengeded, vagy próbálkozol még, mígnem végül megtörténik?
Sokszor nekimenős, nem-feladós típus vagyok. Vannak azonban olyan helyzetek, amik egyszerűen nem működnek. Amikor ez a felismerés eljön, és tisztában vagyok azzal, hogy a lehetőségeim elfogytak, egészségesnek gondolom továbblépni és ezt is teszem. Nyitott vagyok egy későbbi újrapróbára még ekkor is, de nem dőlök kardomba, ha valamit végleg el kell engednem ezernyi erőfeszítés után.

Az 1970-es években megkaptuk a flow-élmény definícióját Csíkszentmihályi Mihálytól és azóta is a beteljesülés, vagy akár a boldogságérzet, de mindenképp a teljesítmény fémjeleként használjuk. Számodra mik hoznak flow-élményt, mi az, amiben teljesen el tudsz veszni és meg tudod élni önmagad?
Hát ezen a kérdésen nem kell sokat gondolkoznom. Egyértelműen az úszás és a futás. Mindkettőt órákig bírom végezni, elmerülve bennük, belefeledkezve a szabad mozgásba, átengedni magam a gondolataimnak, az érzéseimnek. Ilyenkor egy külön világba pottyanok, a saját kis világomba, ami gyógyít, erősít, meggyőz, megjavít. Ugyanígy bele tudok feledkezni komolyzene hallgatásába, vagy festmények nézegetésébe. Imádom a festészetet, gimnazista korom óta, amikor is nagyon sokat tanultam a festőkről, az őket befolyásoló körülményekről, szerelmeikről, hitvallásukról; művészeti korszakokról, technikákról. Amikor elmélyedek egy képben, mindez eszembe jut és ezeket figyelembe véve értelmezem a vászonra vetett érzelmeket. Engem elvarázsol mindez és egyelőre nemigen találtam partnert arra, hogy ezt a fajta lelkesedésemet megoszthassam és mélyebben beszélgethessek róla. Talán nem is baj, mert ez is része az én kis világomnak…

Mondd, miért fontos számodra edzőnek lenni? Koncentrálhatnál teljességgel a versenyeidre, az eredményeidre, a felkészülésedre, vagy az önfejlesztésre, hogy anyai és munkahelyi feladataidat ne is említsem. Miért döntöttél mégis úgy, hogy emberekkel fogsz foglalkozni?
Őszintén megvallom, az edzői képzés elvégzése az önfejlesztésemre való igényem eredményeként jött. Egyszerűen csak többet szerettem volna tudni, jobban szerettem volna érteni a tevékenységet, amelyet napi szinten végeztem már hosszú évek óta. A Polar márka kért fel előszőr, hogy kéthetente egy alkalommal tartsak pályaedzést és egészen őszintén ezeken az edzéseken nem éreztem magam jogosultnak arra, hogy én tanítsak bárkinek is bármit. Tetszett azonban, hogy amit a futóimnak átadtam, működött, tetszett, hogy jó hatással vagyok képes lenni az életükre. Itt jött az elhatározás a tanulásra. Többet, jobbat akartam tudni adni nekik, hitelesebbé szerettem volna válni elsősorban a magam számára. Ma már az hajt, hogy az emberek figyelmét eltereljem egy pár órára a munkáról, a pénz után loholásról, a napi modern világbeli problémákról. Hogy az egészségmegtartásnak, a mozgás örömének a fontosságát meg tudjam mutatni nekik. Hogy el tudjam érni, hogy az végül életük részévé váljon. A mai világnak boldog emberekre van szüksége és ahhoz a pénzkereset nem elég. Testi és lelki egészség nélkül semmi sincs.

Réka, mint márkanagykövet

Réka, van-e bármiféle tanácsold mindazoknak, akik úgy látják, képtelenség a mindennapjaikba oly mértékben belevonni azt, amit szívesen csinálnának, ahogyan azt te be tudod? Akik úgy gondolják, lehetetlen az életükön változtatni: annyira el vannak havazva, hogy kizárt dolog időt találni önmagukra?
Nekem három dolog segített és szerintem ez az a három dolog, amely a legtöbb ember számára fejlődési lehetőség. Tapasztalatom szerint itt csúszik hangsúlyosan félre életük rendezése. Az első a feladatok „kihelyezése”, segítség keresése. Ahogy látom, a legtöbben büszkeségi kérdést csinálnak belőle, pedig segítséget kérni családtagoktól, barátoktól véleményem szerint nem kellene, hogy egó-vezérelt legyen. Egy összetartó családban a tagok általában kisegítik egymást, ha pedig rendszeres segítségről van szó, bizonyos szabályok lefektetésével hosszútávon is működhet ez a fajta támogatás. Ha valakinek nem adatott meg annyira összetartó családi háttér, amilyen nekem igen, akkor is biztosan vannak olyan barátok, akikben megbízik, akik be tudnak ugrani. Ha pedig végképp nem akad senki, legrosszabb esetben is ott a lehetőség bébiszittert, bejárónőt, kinek miben van igénye segítségre, alkalmazni. Én élek mindhárom lehetőséggel és ha valaki nemet mond, nem veszem személyes sértésnek, hanem elfogadom, és aszerint alakítom a terveket. Hiszek abban, hogy ha valamit nagyon meg akarunk oldani, azt meg is tudjuk oldani. Ez is egyike ezeknek a dolgoknak, így van rá megoldás.

És itt jön is a második, az én olvasatomban mulasztás, amit sokan elkövetnek. A rugalmasság. Vagyis annak hiánya. Ami nekem működik, az az, hogy alkalmazkodom a helyzetekhez. Habár délelőtt szeretek futni és szívem szerint nem is edzenék máskor, ez a legritkább. Futok helyette akkor, amikor a gyermekeim edzésen vannak. Vagy amikor adódik egy kis időm. Ebédszünetben például (és így a felszerelésem szinte mindig nálam van). Ebből a szempontból abszolút opportunista vagyok – de ez garatálja is, hogy nincs kimaradt edzés, mozgás. Az eredmény nyilván nem mindig az, amire szükségem van, de a mozgás legalább megtörténik, ami nagyon fontos. Én ezt választom ahelyett, hogy a telefonomat nyomkodom 50 percen keresztül, míg a gyerek leedz. Ez nem jó, vagy rossz, de ez az én utam, ez a fajta rugalmasság nagy szerepet játszott és játszik ma is abban, hogy eljutottam oda, ahol most vagyok. A körülményeket a magunk javára kell fordítanunk, észre kell vennünk a lehetőségeket és élni azokkal – másképp valóban lehetetlennek tűnhet változtatni az életünkön.

A harmadik, szerintem fontos probléma a megszervezés elutasítása. Sokszor olyan bonyolultnak tűnhet megtervezni a gyerekek hetét a segítség számára, hogy sokan úgy döntenek, inkább nem is kell az a segítség, a fenébe vele, nem ér ennyit az egész és végül feladják programjukat. Pedig átgondolni előre, mi hogy legyen, még akkor sem árt, ha nem tervezzük segítség kérését. Én megszoktam, hogy xls táblázatban összefoglalom a gyerekek napirendjét, így mindenki pontosan tudja, mi fog történni a héten és hogyan: gyerekek és segítők egyaránt. Ezzel kérdéseket, bökkenőket lehet előre kiküszöbölni és ezáltal időt megspórolni. Igen, nem egyszerű mindent így összeszedni, de heti egyórás elfoglaltságról beszélünk. Nekem megéri, mert nyugalmat ad és lehetőséget arra, hogy sporttevékenységemre fókuszálhassak.

A rövid verzió: lazuljunk egy kicsit, merjünk icipicit sérülékenyebbé válni, azaz kitenni magunkat az esetleges nemleges válasznak. Szedjük össze a bátorságunkat segítséget kérni. Ettől nem leszünk rosszabb anyák vagy társak; anyaként és társként is kijár nekünk az, hogy heti rendszerességgel egy kicsit magunkra összpontosítsunk. Ismerjük fel a lehetőségeket és éljünk velük, végül tervezzünk-szervezzünk előre – segítsünk,  hogy segíthessenek. Megéri. Egy lelkileg-fizikailag egészséges, teljes élet érdekében megéri. Nekem mindenképp.

Nos, azt hiszem ennyi volt most, Réka, klassz volt. Köszönöm, hogy időt tudtál szakítani erre a kis interjúra, nagyra értékelem. Sok sikert a céljaidhoz, kérlek továbbra is tájékoztass bennünket folyamatosan a fejleményekről az Instagramodon.
Öröm volt, Kami. Köszönöm.

Ha tőbbet szeretnétek megtudni Rékáról, klikk a linkekre.

LinkedIn
Instagram
Website